Köznapló

Június 18., szombat
Gimnáziumi osztálytalálkozó. Meglep, mennyire rám tör az öröm, mikor értesülök róla. Mert amúgy nem szokásom találkozgatni. A főiskolás összejöveteleket évek óta kerülöm.
Ellenemre van, hogy mindig egymásba ütköznek azok, akiknek érdekük a diákkori status quo fenntartása, azokkal, akik szeretnének az eltelt évek eredményeinek fényében fürdeni.
Hogy én melyik csoportba tartozom?
Egy harmadikba. Azok sorába, akik diákéveikben elmulasztottak valamit. Éretlen voltam. Nem láttam, ki kicsoda. Talán most megtudom.
Hajnali négykor kelés, a Nyugatiból metróval át a Délibe, onnan indul a gyors Somogy felé. Egyik társunk birtokán találkozunk. Gazdálkodik. Azt mondják, disznót, bikákat hizlal, lovai vannak, erdei, legelői – 34 hektár. Óriási terület. Abszolút városi fiú volt, túl a negyvenen hagyta ott Pestet, hogy újjáteremtse az életét.
A vonat a Balaton mellett zakatol. Hamarosan Szemesre ér. Érettségi után ott töltöttünk egy hetet. Hárman, barátok. Autóstoppal mentünk le, volt az egészben valami Cseh Tamás-os. Sátorozás, reggelire tej, ebédre üres főzelék egy olcsó étteremben. Hajókirándulás Badacsonyba, borozás, szűkös mámor.
A vonatról látni a kertet, ahol a sátor állt. Volt egy szőke lány is ott, csurgattuk a nyálunkat utána, mint a kutyák, ha velős csontot látnak. De amúgy semmi.
Ott lesz vajon a két barát a találkozón? Messzire keveredtünk egymástól. Az egyikből iparművész lett, a másikból énekes.
Balatonmáriafürdőről busz visz tovább. Ősz hajú férfi lép hozzám, kérdez az indulás felől. Ő volt a legjobb matematikus, és ami tekintélyt ad: a legjobb tornász. Úgy teszek, mintha nem ismerném meg. Gonosz volnék? Az. De hát ő se tudta kihámozni mai vonásaim alól a tegnapit. A tegnapelőttit…
A buszon már beszélgetünk. Heten figyeljük egymást, a többiek az előző napon érkeztek.
A birtok gyönyörű. Átjár valami megilletődöttség. A földnek szól. Ereje van. Nagyobb, ősibb, mint az írásnak, amelyet szolgálok, holott szeretném, ha az írás szolgálna engem. De ez túl személyes, nem tartozik másra. Fontosabb, ki jött el, ki nem, ki halt meg, és ki él.
Később talán azt is megtudom, hogyan…
Kitárul a tágas székely kapu, valaki elém lép, átölel, magához szorít. A szorítás ereje érezteti örömét, miközben engem elönt a szégyen. Csak akkor ismerem fel, amikor megszólal. Az egykori barát, akivel Szemesen sátoroztunk.
Hogy vártam a találkozást, és tessék… Kínomban a szám szélét rágom, odébb rúgok egy kavicsot. Ő nem vesz észre semmit. Beszél, mosolyog. És én hálás vagyok, amiért kitölti azt a néhány percet, amíg magamra találok.
Negyvenen voltunk, tizenhatan jöttünk össze. Egyet, az öttusázót lelőtte a török maffia. Van, aki úgy tudja, Bécs mellett egy benzinkútnál, a másik Münchenre esküszik, bár annak, akibe golyót eresztettek, édes mindegy, hol történt.
Meglep, hányból lett orvos. Egyikük a futballválogatott mellett sürgött. A másikra is oda kellett figyelni: ezerkétszázas Moto Guzzival érkezett. Tíz éve kezdett motorozni. A padtársam volt. Egy alkalommal, mikor felelni hívták, kiesett a füzetéből egy fénykép. A gyönyörök kertjének bozótos kapuját mutatta. Az osztályból is többen tudták, melyik lányhoz tartozik, s kinek szerzett vele örömet.
Gyorsan felkaptam a földről. A tanár nem vette észre.
Igen. Akkoriban kezdtünk vibrálni. Bizsergett mindenünk. Társam előbb törte át a gátat. Engem kicsit várakoztatott a szerencse, de nem bántam. Az ilyen várakozásnak utóbb van némi kamata.
Hogy mára mennyi maradt az akkori vibrálásból? Sokaknak szinte semmi. Magányosak.
De hát miért akkor marad valaki egyedül, amikor a legnagyobb szüksége volna társra? Ez alighanem rossz kérdés, hisz más az egyedüllét s más a magány. Az előbbi választás, az utóbbi kényszer.
A házigazda egyedül él. Boldog ember, mondja. Szabadsága határtalan, távol tarthatja magát a tülekedők ambícióitól. Hiszek neki, valami mégis elgondolkoztat. Tőle tudom. Az ő története.
Huszonegy bikát hizlalt pár éve. Borjúkoruktól nevelte őket. Oly kezesek voltak, hogy ha meglátták, rohantak hozzá. Fejüket odadugták, s ő sorra megvakarta mindet. De eljött a szerződés szerinti nap.
Begurultak a vágóhíd teherautói, vállas hajcsárok kezdték fölterelni őket. Csakhogy a bikák tapodtat sem mozdultak. Lánccal húzták, bottal ütötték őket – hiába. Tehetetlenül állt a sok behemót ember.
Be kellett szólniuk a házba.
A gazda nem akarta látni, mint viszik el a barátait, de az sem volt ínyére, hogy ütik őket. Kiment, szelíden fölvezette a platóra mind a huszonegyet. Utána visszaballagott a házba, és sírt, sírt, ahogyan csak férfiak tudnak sírni.
Télen nehéz, mondja. Tavalyelőtt sokat fázott. Nyers volt a fa, rossz a kályha, nagyon várta a tavaszt. Kemény élet, amelyet él, nagyon meg kell néznie, mire költ, ennek ellenére havonta küld pénzt az államadósságot csökkentő alapba.
Úgy állt előttem a fényben, ahogy Berzsenyi állhatott Niklán.
Ritkák a nagy találkozások.
Ez az volt.

Június 19., vasárnap
Ami engem illet, ki nem állhatom a szóvivőket. Gátlás nélkül rongálják a magyar nyelvet. Ha volna annyi pénzem, anyanyelvi táborba küldeném mindet. Szembesüljenek azzal, milyen csodás műszert tesznek tönkre – naponta. Ehhez jön a fölény, amellyel közreadják elrettentő mondataikat.
És van még egy ok.
A szóvivő valójában függöny. Eltakarja cégének vezetőjét, nehogy felismerjék az utcán. A színházban. A boltban. Az se volna jó, ha kiderülne, épp ahhoz nem ért, amit csinál. Azonkívül csúf. Kétszínű. Nem tud beszélni. Amikor kérdezik, fogalma sincs, mi a helyes válasz. Fél, hogy leköpik az utcán.
Aki jóképű, okos, szellemes, remekül riposztozik, annak minek elbújnia? Az ilyet örömmel nézzük, jókedvvel hallgatjuk, és ami különösen fontos: hiszünk neki. A szóvivőnek csak mértékkel, hiszen más szavait viszi. Diktálnak neki.

Június 20., hétfő
Ez a szegény Karsai megint mutogatja magát. Örömlánynak kellett volna lennie. Ott a legcsúnyábbat is elviszik időnként. Karsai viszont nem kell már senkinek.
Kibukott a képviselőségből, polgármesternek sem választották meg, volt pártja, az MSZP rühelli – a számkivetettség nehéz kenyér. Mit tegyen? Azt látta legjobbnak, ha odaláncolja magát a Parlamenthez, és pirulákat vesz be. Bolond. Vagy inkább bohóc?
Kaptam egy dossziét, agrárius emberek írták bele a lapokat, Karsairól szól mind. Tündöklésének kezdetéről. Furcsa dolgokat tud meg róla az ember. Kidobtam volna, de hogy megint mutogatja magát, várok, hátha kell még valamire.
Újabban azt kurjongatja, hogy ez a rendszer roszszabb, mint Rákosié volt. Nono… Az ilyen hangoskodónak akkoriban gumibottal verték a talpát. A mogyoróit kétszázhússzal hozták izgalomba.
Nézzen körül egy kicsit a Terror Házában, rettegett nevén az Andrássy út 60.-ban, s amikor kijön az utcára, mert most ki lehet jönni, vegyen mély lélegzetet. Utána sétáljon el a Városliget felé. Menjen be az állatkertbe, s keresse meg az oroszlánok ketrecét.
Jól nézze meg, mi lett az állatok királyából. Fekszik, tesped. Ilyenné tette a rács. Néha elé vetnek valami húst. Lehet, hogy büdös. De eszi. Mit is tehetne mást?
Karsai úr, mondja: meg van fosztva attól, hogy szabadon üvöltözhessen a battonyai sivatagban? Ha eszik, büdös húst eszik? Ha kedve támadna ismét búzát égetni, gátolja valaki? Na, látja…
Menjen szépen haza, és kötözze magát inkább egy eperfához. Az eper most érik. Nem sós, mint a könny, nem keserű, mint a pirulák. Édes, mint a méz.

Június 22., szerda
Na, hál’ istennek! Karsai visszamondta az akciót. Az orvos nem ajánlotta a pirulákat. Mondtam én, hogy epret egyen.

Június 23., csütörtök
A gyöngének jobb, ha nem tudja a dolgok létrejöttének módját. Ezért, ha szereti a sonkát, kerülje a vérben úszó vágóhidakat. Ha rajong a moziért, ne menjen filmforgatásra, ahol huszadszor sem sikerül fölvenni kedvenc színészével a másfél perces snittet. Ne szembesüljön azzal, hány halál volt az ára olyan csodáknak, mint a Tádzs Mahal vagy a piramisok. Ne tudja, hogy rabszolgamunkával készül a perzsaszőnyeg, s néha a híres regény is. Füst Milán hét évig írta A feleségem történetét. Sok ezer lapot írt tele, mire eldőlt, melyik az a háromszáz, amelyet nyomdába küldhet.
Eszerint a szerelemre se legyünk kíváncsiak, melynek beteljesülésével együtt jár az izzadság, a lihegés, a lucsok, és gyakran fájdalom követi? Egyáltalán mire vágyjunk inkább: tudásra vagy illúzióra?
Egyikre se. Mindkettő hamisan kecsegtet azzal, hogy felfedi a titkot. Másra van szükség. Hitre. Egyedül az nyitja a kaput, amelyen át eljuthatunk a legfontosabbhoz: önmagunkhoz.
Igen ám, de ehhez el kell fogadnunk Isten felénk nyújtott kezét.
Ha nem fogadjuk el, orra bukunk.
Bele a sárba.