Nem minden tanoda tartható főiskolának

Már a múlt század hatvanas éveinek végén megkezdődött a felsőoktatás értelmetlen túlfejlesztése, amelynek első eredményei az elképesztő gyorsasággal történt átminősítések voltak: szakközépiskolák/technikumok felsőfokú technikummá, majd főiskolává, sőt egyetemi karrá válása azonos tantervvel, azonos tanári karral. Ezeknek az „egyetemeknek” tiszteletre méltó törekvésévé vált az egyetemi tananyagok beemelése a főiskolai oktatásba, és ezáltal színvonaluk bizonyos szintű emelése, miközben űrt hagytak maguk mögött a főiskolai képzésben. Számos példa említhető, de talán a leglátványosabb e téren az agrár-felsőoktatás, amely területen a néhai méltán Európa hírű akadémiák egyetemmé válása magára hagyta a mezőgazdasági gyakorlat jogos igényeit elváró képzést.
A rendszerváltás óta a felsőoktatás túlméretezettsége nemhogy csökkent volna, hanem még az integrációk ellenére is tovább terebélyesedett. Az integrációnak volt kiemelkedő példája, sikertörténete – például a Debreceni Egyetem –, de számos más, erőltetett és főleg politikai alkuk eredményeképpen létrejött változás katasztrofálisnak bizonyult. Most, a felsőoktatási törvény újraalkotása során a következőket mindenképpen figyelembe kell venni: a demográfiai adatokra figyelő felvételi létszám meghatározása; a felhasználói oldal követelményeinek, igényeinek megfelelő képzés támogatása; irányított, a gazdaság igényeihez alkalmazkodó képzés támogatása; végül azon szakokon, melyeken túlképzés van, kizárólag az önköltséges képzés engedélyezése (média, kommunikáció, szociológia, pszichológia és egyéb divatos, de csak munka nélküli diplomásokat termelő oktatás) vagy a hallgatói létszám jelentős csökkentése.
Kell-e több mint fél tucat helyen jogász-, közgazdász- vagy környezetgazdálkodás-képzés? Felül kellene vizsgálni azoknak a főiskoláknak a tevékenységét, színvonalát (esetleg bezárni őket), amelyeknek végzettjeivel kapcsolatosan olyan álláshirdetések jelennek meg, mint például „kivéve a Gábor Dénes vagy a Károly Róbert Főiskolán végzettek”.
Közel harminc helyen az államilag támogatott felsőoktatási intézményrendszer drasztikus csökkentésére van szükség. Ezt a kormányzatnak kíméletlenül végre kell hajtania, akár tetszik a helyi érdekeket védő politikusoknak és intézményeknek, akár nem. Az nem megoldás, hogy egy-egy szervezeti egységbe vonva továbbra is megmaradnak egyes településeken, olyan szakok, karok, főiskolák, egyetemek túlélését lehetővé téve, amelyeken ténylegesen kis létszámban oktatnak nappali hallgatókat, s a levelező oktatás (amelynek színvonala még siralmasabb) viszonylag nagy beiratkozó létszámával indokolják fennmaradásukat. Jó lenne tudni a tényleges adatokat, hogy hányan kapják meg a diplomát a felvettekhez képeset, és azok közül hányan vannak, akik nyelvvizsgát is tettek, tehát teljes értékű a diplomájuk. Az adatok elrémisztők, mert nem ritka, hogy a végzettek 60-70 százaléka nem rendelkezik nyelvvizsgával. A miniszteri nevekhez köthető ámokfutást, amivel tönkretették a hajdan elismert magyar felsőoktatást, meg kell állítani.
A bolognai rendszert szolgai módon bevezették és átgondolatlanul ráerőszakolták olyan szakokra is, ahol ez nem volt indokolt. Ezt meg kell változtatni. Tévedés ne essék, nem a háromlépcsős felsőoktatással van gond, hanem azzal, ahogyan azt bevezették. A felsőoktatás első lépcsőjén végzőkkel, az alapszakot megszerzőkkel a felhasználói oldal nem tud mit kezdeni, mert három és fél év alatt, amelybe beszorították az öt év tananyagát, annak megfelelő szintű elsajátítása lehetetlen. Az alapszak-indítási dömping – amelynek egyetlen célja minél több hallgató megszerzése – megnyomorította az oktatókat a hatalmas óraszámmal, és egyben igazolta a felsőoktatási kvótarendszer anomáliáit a finanszírozás területén. A hallgatót megtévesztették, mert az hiszi, hogy egyetemi diplomája van, a vállalatok pedig nem sokra mennek a „félkész” diplomásokkal. A felsőoktatás gondjai közé tartozott, hogy korábban az egyetemi rektoroknak és helyetteseiknek a hazai bérszinthez képest adott többszörös fizetés méltán váltott ki ellenérzéseket, már csak azért is, mert joggal, jogtalanul felvetette annak a lehetőségét, hogy ezért hajtottak fejet a rektorok a minisztérium minden döntése előtt. Most rendezték ezt a kérdést, bár itt azért megjegyzendő, hogy ezek a bérek messze elmaradnak a nyugat-európaiaktól. Közismert, hogy minden területen messze az európai átlagokhoz képest is alacsonyak a magyar bérek, hiszen egy egyetemi tanár adózott havi jövedelme is csak valamivel van ezer euró felett, amelynek négy-ötszörösét kapja egy német, holland, osztrák egyetemi tanár. Nem véletlen, hogy hazánk is elvesztette a harmincöt–ötven év közötti szakembereit, akiket kiképeztünk, s ma a fejlett vagy fejlődő országokban dolgoznak, pedig nagy szükség lenne rájuk az iparban, az egyetemeken és kutatóintézetekben.
Hasonlóan komoly problémákat eredményezett a hallgatói önkormányzatoknak szükségtelenül adott beleszólás olyan döntésekbe, amire más országokban nincs példa. A diákönkormányzatoknak szigorúan véve csak szociális kérdésekben lehetne véleményezési joguk, de személyi kérdésekben egyáltalán nem. Az előző évek ismert gyakorlata volt az egyes rektori pályázatok érdekében tett engedmények a hallgatói szavazatok „megvásárlására”. Van olyan hazai egyetem, ahol szolgálati gépkocsija csak két személynek van, a rektornak és a HÖK elnökének.
A napjainkban folytatott szakmai és politikai vitát a felsőoktatás újragondolása kérdésében nagyon egyszerűen le lehetne zárni. Ha törvény rögzítené, hogy egy egyetemi vagy főiskolai tanár kizárólag egy egyetemen vagy főiskolán taníthat, s másutt még megbízással sem, akkor azonnal automatikusan megszűnne számos olyan intézmény, ahol a tanári kar nagy része vagy többsége külsős. Így azon intézmények egyébként szakmai színvonaluk alapján is maradhatnának szakiskolák, továbbképző intézmények, olyan képzéssel, amelyre a gyakorlatnak egyébként szüksége is lenne. Ez a „hungarikum”, hogy valaki több intézményben is oktathat, tette lehetővé, hogy fennmaradhassanak feleslegesen felépített, politikai és egyéni ambíciókat kiszolgáló intézmények. Amerikában elképzelhetetlen, hogy egy, a Yale-en dolgozó egyetemi tanár átruccanjon Floridába oktatni, de nem kell a tengerentúlra menni, ez sehol a világon nem létezik, csak nálunk. Ha a nemzetközi gyakorlatot mi is átvennénk, akkor lehetne a felsőoktatást a helyére tenni. Lenne csak néhány, de már ismét rangos egyetemünk és főiskolánk, amelyek még a jelenlegi nehéz gazdasági helyzetben is kaphatnának közel európai szintű költségvetési támogatást, sőt az oktatók se több helyről vennék fel az európai átlagbérhez közelítő egyetemi, főiskolai oktatói fizetéseket. A felsőoktatás minőségbiztosítását szolgáló Magyar Akkreditációs Bizottság függetlenségének megerősítése azért is fontos, mert szükség van egy sokkal szigorúbb feltételrendszer kidolgozására mind az egyetemi tanári pályázatokkal, mind a szaklétesítésekkel kapcsolatban. Azonban jó lenne, ha a bizottság szakvéleményét, amely ellen van jogorvoslat is, a mindenkori miniszter nem írhatná felül. Tagjait pedig ne különböző szervezetek, érdekképviseletek delegálják, hanem a miniszter által felkért szakmai grémium tegyen ajánlásokat a miniszterelnöknek.

A szerző könyvtáros