Kortársai közül sokan a folytonos jelenlétre törekednek, szinte még le sem veszik a műveiket az egyik galéria faláról, máris keresik a helyet a másikban. Ön olyan jól áll, hogy megengedheti magának a kívülállást? Vagy van valami különös oka annak, hogy ritkán szerepel?
– Egyszerűen az, hogy nem szeretek szerepelni. Nagyon kérni sem szoktam, szervezni meg lusta vagyok, így hát legfeljebb négy-ötévenként mutatom meg a műveimet a külvilágnak. De ebből az anyagból már hosszabb ideje készültem kiállítani egy válogatást. Paizs László festőművész barátom, akinek a szavára mindig is sokat adtam, biztatott. Szó volt közös kiállításról is – de 2009-ben váratlanul itt hagyott bennünket, a tervezés is abbamaradt. Sokat tanultam Polgár Csabától is, igaz tőle még tizenhét éves koromban, amikor bejártam az Iparművészeti Főiskolára. Ennek később a többi között az lett a hozadéka, hogy megragadott az iparművészet, lámpákat, bútorokat zsűriztettem az Iparművészeti Vállalatnál. Egyébként mérnöki diplomát szereztem, festőként az idősebbek műtermeiben képeztem magam, például Vásárhelyen, ahová valamikor sokat jártam.
– A Stefánia Galériában kiállított művei távol állnak az alföldi festészettől. Hogyan vezetett az útja a tájélménytől az elvont kompozíciókig, a roncsolt-gyűrt felületekig?
– Korábban valóban nagyon vonzott a vásárhelyi művészet, tájak, impresszionisztikus benyomásokat rögzítő képek kerültek ki a kezem alól. Azután hosszú ideig pasztelleztem. Úgy két évtizede kezdtem el konstruktívabb dolgokat is csinálni. Miért? Egyszer valaki azt mondta, a legnagyszerűbb dolog a reneszánsz művészet, erre festettem róla egy portrét, amelyen saját nagyapjaként ábrázoltam. Ez a munka egy egész portrésorozatra szóló megrendelést hozott, ami anyagi helyzetemet jelentősen javította, egy újságíró azonban annyira megbírált, hogy megfogadtam, sohasem vállalok ilyen feladatot.
– Jó hallani az újságírás hatalmáról szóló mítoszt erősítő esetet, de mindez nem magyarázza az égett, törött műanyag lapok használatát, a képfelület áttörését, a „minden egész eltörött” vízióját a látogató elé vetítő műveket. Miért váltott?
– Mondhatnám, hogy kiégett egy erősítőm, annak látványa adta az első lökést… Valójában azonban már jó ideje váltani akartam, éreztem, megragadtam egy kicsit. A váltás előzményei még a nyolcvanas évek közepéig vezetnek vissza, Németországban csináltam is egy kiállítást hasonló művekből. Először Paizs László ösztönzése volt a fontos, azután az a szándék, hogy éppen az ellentétét csináljam annak, amit ő csinál. Ha ő roncsolt, én összeraktam és viszont… Az elmúlt öt év termését mutattam be, de nagyon hiányosan, mert közben sok műtől meg kellett válnom.
– Katasztrófákat, az erőszak jeleit idézi némelyik kompozíciója. Mások az arany ragyogásával az örökkévalóságot. Pesszimista vagy bizakodó a jövővel kapcsolatban?
– Az arany lehet az öröklét anyaga, de lehet nagyon gagyi is. A világ ma nagyon szélsőséges, azt hiszem, ez nyomódik rá a tépett, égetett aranyozott felületeimre.
– Hogyan fogadták a műveket?
– Érdekes módon nagyon jól, a megnyitón voltak vagy száznegyvenen, néhány képet el is adtam, mert azért az elmúlt időszakban szép csöndesen összeállt egy gyűjtői köröm. Volt korábban néhány kiállításom Münchenben, Antibes-ben, vettek tőlem képeket Svédországban, ezzel együtt saját bőrömön tapasztalom, hogy nem könnyű a kortárs művész helyzete. A galériák alig szaporodtak el, s már újra kezdenek megszűnni, több idősebb kollégám abbahagyta a munkát. A fiatalok egy része viszont rettenetesen tud pályázni, újabb és újabb lehetőségeket fedez fel a maga számára. Lehet, hogy nekik van igazuk, de én ehhez nem értek, és nem is nagyon érdekel. Azokra a lehetőségekre figyelek, amelyeket azok a képek kínálnak a továbblépéshez, amelyeket nemrégiben fejeztem be vagy éppen mostanában kezdtem el. Úgy látom, újabb képek sorozata készül megszületni.
origo.hu
Megerőszakoltak és meggyilkoltak egy anyát Soroksáron
