Politikai inkontinencia

A politikusok szeretik azt a látszatot kelteni, hogy szakmájuk olyannyira bonyolult, összetett és szövevényes tevékenység, hogy annak közvetítésére az egyszerű, hétköznapi beszéd alkalmatlan és méltatlan. Ezért a modern politikus nemcsak úgy beszél, mint az átlagos földi halandók, hanem kommunikál, nem közöl valamit, hanem üzenete van, nem spontán adja elő mondandóját, ahogy az eszébe jut, hanem kommunikációs szakemberek nyüzsögnek körülötte, akik gondolkodnak, beszélnek, hallgatnak is helyette. Aki kommunikál, az nem párbeszédet folytat, hanem meg akar győzni valamiről, ezért a politikai kijelentéseket mindig fenntartásokkal kell fogadni. Más a célja és a tartalma, mint a hétköznapi beszédnek, nem arra törekszik, hogy igaz legyen, hanem hogy hihető legyen, tele van magamutogatással, propagandával, a tényeket elferdíti, meghamisítja, részben vagy egészben elhallgatja, a valóságot hozzáigazítja a hallgatóság vélt vagy valós várakozásaihoz. Ezért a hivatalos politikai megnyilvánulásokból, pártprogramokból, közleményekből, nyilatkozatokból, sajtótájékoztatókból, szóvivői tájékoztatókból, ünnepi beszédekből, parlamenti felszólalásokból sokféle érdekes információt nyerhetünk, ám ritkán tájékozódhatunk a párt vagy az adott politikus valódi terveiről, szándékairól, tetteiről.
Aki efféle témákban szeretne hasznos ismereteket szerezni, az kénytelen másfajta eszközökhöz folyamodni. Az információáramlásnak ezek is ősi, bejáratott, ám nem hivatalos, gyakran elutasított eszközei. Ezek közé tartozik az összeesküvés-elmélet, a pletyka és a kiszivárogtatás. Az összeesküvés-elméletek – bármilyen hülyeségeket hirdessenek is – egyfajta „hangulatjelentés” szerepét töltik be a közvéleményben. Nem a hírbe hozott szereplőkről adnak képet, inkább a híresztelő lelki, szellemi defektjeiről. Arra azonban mindenképpen jók, hogy benyomást szerezzünk a társadalom állapotáról. A pletyka és a kiszivárogtatás konkrétabb ismereteket közvetítenek. Mindkettő alapja olyan információ, amit el akartak hallgatni a közvélemény elől. A pletyka forrása kideríthetetlen, kialakulásában szerepet játszik a spekuláció, elsősorban az utca embere terjeszti, a sajtó – ideális esetben –, háttér-információként használja, s nem hivatkozik rá. A kiszivárogtatás mindig azonosítható, bár többnyire az ismeretlenségben maradó személytől indul, s a médiumok nélkülözhetetlen alapanyaga. Egy hivatalos közlemény általában érdektelen és dögunalmas, ellenben egy olyan híradás, amelyik a „lapunk birtokába jutott dokumentumok szerint…”, vagy „a magát megnevezni nem akaró informátorunk elmondta…” formulával kezdődik, olykor az országot is felforgatja.
A létező szocializmusban a pletyka és a kiszivárogtatás hallgatólagosan ugyan, de része volt a hivatalos, pártállami kommunikációnak. Beépítették a tömegtájékoztatásba, akár az orvosok fizetésébe a paraszolvenciát. Tiltották és elítélték, bármikor büntethettek érte, de cinkos összekacsintással eltűrték. Abban az időszakban az emberek ismeretének többsége pletykából és gondosan adagolt kiszivárogtatásból származott. Sőt a rendszerváltás folyamatában is kulcsfontosságú szerepet kapott a kiszivárogtatás. Fordulópontot jelentett Pozsgay Imre 1989. január 28-i bejelentése, amelyben először mondatott ki hivatalos személy által, hogy 1956 októberében, novemberében nem ellenforradalom, hanem népfelkelés zajlott. Ez a bejelentés tipikus esete volt a kiszivárogtatásnak, hiszen ezt a megállapítást egy az MSZMP KB által megbízott múltfeltáró bizottság alkotta meg, ám mielőtt a hivatalos jelentést megtehették volna, Pozsgay a közvélemény tudomására hozta a lényeget. Joggal feltételezhetjük, ha a bizottság jelentését szabályszerűen hozzák nyilvánosságra, sokkal kisebb hatása lett volna. Az emberek már egyáltalán nem hittek a párt üzeneteinek, így valószínűleg ’56 átértékelését is fanyalogva fogadták volna, nem az újdonságra, hanem azon részekre koncentrálva, amelyek közelebb állnak a régi hazugságokhoz. Így viszont a kiszivárogtatás újabb lendületet adott az ellenzéknek és tovább erodálta az MSZMP-t. Megjegyzendő, a kiszivárogtatást kiválóan lehet dezinformálásra használni. Használják is. Például Gyurcsányról kikotyogták, hogy merényletet követhetnek el ellene. Ezáltal a nemzeti ünnepeken a miniszterelnök körüli kommandós erődemonstrációt szükséges és indokolt személyi védelemként lehetett beadagolni a békeszerető polgároknak.
A kiszivárogtatásról a többségnek az őszödi beszéd jut először eszébe. A körülötte keltett káosz oly méreteket öltött, hogy az embereket már nem is a szöveget nyilvánosságra hozó személy érdekli igazán, hanem az, vajon Gyurcsány Ferenc kit tart kiszivárogtatónak. Ám Mesterházy Attila nem szivárogtatta ki a kiszivárogtató személyét, így újabb rejtéllyel gyarapodott az őszödi titkok listája. Nem tudni, hogy Gyurcsány miféle utóéletet szánt titkos beszédének, amelyre oly büszke még ma is. Aligha akarhatta, hogy a nagyközönség előtt ismeretlen maradjon, jóllehet fél éven keresztül egészében és részleteiben megmaradt a jelenlévő hallgatóságon belül, semmi nem jutott ki abból a körből. Merőben szokatlan jelenség. (Hruscsov 1956-os titkos beszédét napokon belül megismerte a világ.) Jó ideig senki nem árult el semmit, holott máskor a zárt ülésekről szinte egyenes közvetítés van. (Nem csak az MSZP-nél.) Az őszödi beszédnek vannak részei, amelyeket nyilvánvalóan a nyilvánosságnak szánt a szónok, s vannak fejezetei, amelyeket semmiképpen nem akarhatott a közvélemény tudomására hozni. Az előző kategóriába tartoznak azok a passzusok, amelyek a politizálás felemelő voltáról, szépségeiről, a szocialisták felelősségéről és küldetéséről szólnak, a második csoportba sorolhatjuk azokat a „kiragadott idézeteket”, amelyeket oly gyakran citál mindmáig a „szenvedélyes igazságbeszédet” ellenző sokaság. Mert oly kitételekről, mint a legbefolyásosabb lapok vezetőinek és publicistáinak kézi vezérlése, vagy az ország valós helyzetének elhallgatása a kampányban, netán a másfél évnyi tétlenség, amikor csak úgy tettek, mintha kormányoznának, jobb ha nem a regnáló miniszterelnöktől, de nem is a kormányzó párt tagjaitól hall a választó. Az ilyeneket ostoba és balfácán dolog bevallani, sőt körömszakadtáig tagadni kell még akkor is, ha bizonyítékok sora szólna mellette.
Jellemző, hogy maga Gyurcsány, aki a beszéd nyilvánosságra kerülése után arra hivatkozott, hogy a maga részéről így vetett véget a hazudozásnak a politikában, letagad egyes szakaszokat. Néhány napja a parlamenti bizottság előtt „teljesen őszintén” bevallotta: nem voltak trükkök a magyar gazdaságban az ő kormányzása idején. Mintha az őszödi beszéd hírhedt mondatát nem is ő mondta volna: „Az isteni gondviselés, a világgazdaság pénzbősége, meg trükkök százai, amiről nyilvánvalóan nektek nem kell tudni, segítette, hogy ezt túléljük”. Most, a trükkök említésére, Gyurcsány rágalmakat emleget. A volt miniszterelnök jellemrajzához álljon itt egy újabb adalék. 2004 novemberében, alig két hónapos kormányfőként így szónokolt az EU szabályairól: „Rugalmasan értelmezzük a szabályokat, időnként van elég vastag bőr a képünkön, hogy tudatosan nem alkalmazzuk egyik-másik szabályt.” Valóban roppant vastag bőr van a képén. Ezt anélkül is tudjuk, hogy valamelyik párttársa, családtagja, borbélya kiszivárogtatta volna.