Színház

Átalakulóban a magyar filmfinanszírozás, megszűnnek a régi hitbizományok és klikkérdekek, talán végre a néző és a társadalom szempontjait is figyelembe veszik az adóforintok elköltésénél. Van azonban még egy nem kevésbé fontos szelete a kultúrának, ahol az elmúlt húsz esztendőben elmaradt a rendszerváltás, és a filmesvilághoz hasonlóan különféle brancsok monopolizálták a pénzek és sorsok feletti rendelkezés jogát. Ők mondják meg, melyik előadás jó és melyik nem, ki a jó színész és ki a kutyaütő, és ha valaki kívülről megkérdőjelezi a mindenhatóságukat, villámgyorsan összezár és beindul a sírókórus. Van Magyarországon egy világszínvonalú magánprodukció, amelyik kívül esik ezeken a struktúrákon. Emiatt aztán párialétre van ítélve – csak akkor játszhat, ha az állami pénzekkel kistafírozott kőszínházak szünetre mennek. A Vámpírok bálja musicalről van szó, amelynek júniusi előadásaira már januárban eladták az egyáltalán nem olcsó jegyeket. A magyar produkcióról a világhírű rendező, Tim Rice azt nyilatkozta a BBC-nek, hogy a legjobb az eddig általa látott verziók közül, pedig eddig már több tucat országban vitték színre a darabot. Hogy ez nem csupán udvariassági gesztus volt, mi sem bizonyítja jobban, mint az a tény, hogy eddig tizenhat embert vittek el külföldi produkciókba a csapatból, és a közeljövőben bemutatandó szentpétervári előadásban a magyar címszereplő, Egyházi Géza is fog énekelni. Apropó, Egyházi: mielőtt kiválasztották volna fővámpírnak, egy étteremben pincérkedett és énekelt, és a többfordulós, rendkívül szigorú szereplőválogatáson olyan magyar „sztárok” is elvéreztek, akiknek nagyszerűségét és szakmai képességeit addig itthon nem illett, nem szabadott megkérdőjelezni. Ötfős stáb hozta létre és üzemelteti az egyetlen adóforintot sem használó produkciót, amely kizárólag télen és nyáron látható pár napig a Pesti Színházban, miközben külföldről is utakat szerveznek a megtekintésére. Négyezer forint fölött van a legolcsóbb jegy, a legdrágábbért közel tizenkétezret kell fizetni, mégis telt ház mellett játsszák, amikor van rá lehetőségük. Bugyuta a történet, de jó a zene, vérprofik a színészek és a megvalósítás, ezért aztán működik. Megtanulták eltartani magukat, de nincs saját helyük, miközben Budapesten állami pénzen fenntartunk egy igen drága, belterjes, túlméretezett, becsontosodott színházi struktúrát. E sorok írója nem színházi szakember, nem látott hivatásból minden fővárosi darabot. Egyszerű nézőként azonban többször előfordult, hogy szünetben kimenekültem egy darabról, vagy úgy mentem haza az előadás végén, hogy sajnáltam a rá fordított időt. Sokan a nézőszám mögé bújva igazolják magukat és szükségességüket, de ez is csalóka, hiszen számtalan mód van a kozmetikázásra. A rendkívüli akcióban, százforintos áron becsábított munkahelyi társaság is fizető nézőként jelenik meg a statisztikában, arról nem is beszélve, hogy utánuk is jár a sok esetben több ezer forintos állami kiegészítő támogatás. Nem állítom, hogy nem születnek jó előadások a költségvetésből fenntartott színházakban, de azt bátran ki merem jelenteni, hogy a rendszer megérett a gyökeres átalakításra. Hiába vannak benne nagyszerű emberek és adott esetben nagyszerű produkciók, ha a dolog úgy van kitalálva, hogy belterjességre és kontraszelekcióra épül. A legjobb fizikai képességű élsportoló is leépül, ha a testében egy kis helyen rákos daganat képződik – a színházi életben nem is olyan kicsi ez a daganat. Amikor átgomboljuk a kabátot, kellene adni egy esélyt azoknak is, akik nem feltétlenül az adófizetők pénzének elköltésében gondolkodnak.