Újabb téglák a Falban

Míg felvezetésként Bob Dylan és John Lennon dalai szólnak az arénában, jut idő egy kicsit elmerengeni azon, hogy mi is A Fal. A rock egyik ikonikus alapműve. A poptörténet legnagyobb példányszámban eladott dupla albuma. Egy végtelenül tehetséges, gigantomán paranoid pszichopata döbbenetes erejű látomása. Aztán bumm. Az orrunk előtt felrobban egy komplett kínai petárdagyár, a show elkezdődik, mert annak ugye mennie kell, mint azt többek között a mű szövegkönyvéből is tudjuk. De még nem tartunk ott, viszont úgy az ötödik percben egy repülőgép belerepül a Falba, és fel is robban azonnal, a mutatvány utoljára dr. Zavahíri végrehajtó csoportjának sikerült hasonló pontossággal. Hamarosan következik az Another Brick In The Wall az abonyi Somogyi Iskola – Együtt a Gyermekekért Alapítvány tizenhat pártfogoltjának hathatós közreműködésével, és nem biztos, hogy a kollektív tudatmódosítás még fokozható. Pedig csak most kezdődik, nagyjából ott, ahol mások befejeznék. Olyan az egész, mint ha Coppola váratlanul újraforgatná az orrunk előtt az Apokalipszis mostot, és senki nem csodálkozna Marlon Brando, Dennis Hopper és Jim Morrison felbukkanásán. Az illúzió tökéletes, a révület teljes, Roger Waters, a rockzene Cipollája átveszi a hatalmat a lelkek felett, „a budapesti paranoiások” letaglózva. És úgy tűnik, valaki megint megrágalmazhatta Joseph K.-t, és itt van velünk Gregor Samsa is egy gigászi rovar képében. A Fal víziója eredetileg a hetvenes évek végének Angliája, a „no future” időszaka, punk és fasisztoid zeneipar, Vaslady és szénbányászok, középpontjában a gyermekkori megrázkódtatások és félelmek, valamint azok allegóriái, rasszizmus, háborúk, széthulló kapcsolatok.
Az idén hatvannyolc esztendős Waters, aki öt hónapos, amikor édesapja elesik a háborúban, krisztusi korban kezdte el írni, maga is a teljes szétcsúszás szélén. Egy szép kövér idegösszeomlásból persze nem feltétlenül születnek remekművek, ám esetünkben felmerül a gyanú, hogy ez történt, jut is egy kis idő rágódni rajta, ugyanis közben felépül a Fal, amelyben minden elesett hős egy újabb tégla (éppen 424 darab volt belőlük), ami természetesen újrahasznosított anyagból készült, és huszonöt perc szünet következik. Utána pedig az a rocktörténeti pillanat, amikor tizenkétezer ember áhítattal bámulja a semmit, a zenekar vagy ott van a Fal mögött, vagy még az öltözőben, marad még néhány pillanat a merengésre, mielőtt újra leszakadna az ég. Például, hogy mi minden történt azóta, hogy Waters átvette a művészeti irányítást Syd Barrett-től a Pink Floydban, a harminc évvel ezelőtti első turné óta vagy az 1990-es berlini koncert után. Új falak épültek, és a legszabadabb kőműves be is építette azokat a műbe. A technikai fejlődés olyan lehetőségeket kínál, amiről egykor még a szerző sem álmodhatott. A vizuális látványtervezés, a kvadrofonikus hangzás így képezhetett tökéletes egységet a tartalommal, a Fal maga például kivetítő is egyben, lehet projektálni doszt mindazt, ami belül van.
Természetesen felbukkan a repülő disznó is, a hajdani házi sertésből vadkan lett méretes agyarakkal, lustán szálldos a küzdőtér felett, Zrínyi Miklós láthatott hasonlót, mínusz graffitik. A Fal szimbólumrendszerét és pszichológiáját órákig lehetne elemezni, az mindenesetre világos, hogy Waters, ez az extravagáns, technomán Manu Chao végképp kiábrándult a kapitalizmusból. Sarló és kalapács, keresztek, mozlim félholdak, zsidó csillagok, multik logói zuhannak alá (ránk) a mélybe, a zene és a látvány a fájdalomküszöbig taglóz, a menetelő kalapácsok szétverik az agyat. A Fal persze a végére leomlik, ezt meg értse mindenki úgy, ahogy akarja.
(Roger Waters – Papp László Budapest Sportaréna, június 22.)