Mielőtt 1789-ben megostromolták a Bastille-t, már kibontakozott a politikai röpirat-irodalom, amelyet azonban megelőzött a felvilágosodás racionalista-materialista filozófusainak világképet átalakító munkássága. A bonyolult fejtegetések mellett, amelyek a francia forradalmat bölcseleti úton készítették elő, létezett egy másik szellemi áramlat is, amelynek kevésbé épületes termékeit titkon olvasták, és a könyvespolcok hátsó részén rejtegették. A ledér viselkedést ünneplő és az egyház által felügyelt erkölcsöket kigúnyoló, pikáns irodalmi fércművek a felvilágosodás vulgarizált mondanivalójával ötvözték a meglehetősen frivol tartalmat. A szabad szájú ponyvairodalom a fennálló társadalom erkölcsi támasztékainak meglazítása érdekében alkalmazta a pornográfiát. Vagyis a magánélet legbelső szeletét a radikális politikai változások céljából exponálta.
A nevesebb libertinus szerzők között találjuk Choderlos de Laclost, aki Veszedelmes viszonyok című művének erotikus betéteivel bontogatta az erkölcsi korlátokat. Nála még ismertebb a szadizmus névadója, számos perverzitást propagáló munka szerzője (Juliette, avagy a bűn virágzása, Justine, avagy az erény meghurcoltatása, Filozófia a budoárban, Szodoma 120 napja). De Sade márkiról van szó, akit kicsapongó életvitele, istenkáromlása, verbális és fizikai inzultusai miatt egyaránt börtönbe vetettek a forradalom előtt, a jakobinus diktatúra alatt, Napóleon császársága idején és a Bourbon-restauráció éveiben. A szodomita főnemes már nem csupán kikezdeni akarta a katolikus erkölcsiséget, hanem alternatív, ellenséges fantáziavilágot talált ki.
„Szeretném hinni, hogy amiként sírom is jeltelen lesz a földön, úgy emlékemnek sem marad nyoma az emberi elmékben” – szólt Sade végakarata. Nem így lett, sőt a radikális libertinusoktól nyílegyenes út vezetett a XXI. századi pornómogulokig.
Amerikában a csendes ötvenes évektől a lázadó hatvanasakon keresztül a hetvenes évek végének visszarendeződéséig alapvetően átalakult a szexualitással kapcsolatos vélekedés és viselkedés. A szemérmes, talán túlságosan is prűd korai hidegháborús évek után az 1968-as felfordulás a korlátlan promiszkuitást és a következmények nélküli szexet dicsőítette. Egy évtized múlva viszont a fundamentalista neoprotestantizmus terjedése, a konzervatív politika támogatottságának növekedése és végül az AIDS megjelenése – egyfajta „szexuális ellenforradalomként” – lehűtötte a kedélyeket.
Nem előzmények nélkül keletkezett a hatvanas évek végén csúcsra jutott szexuális forradalom sem. A nemiséggel kapcsolatos értékrendünket alaposan átformáló folyamat két harcosa, Rousseau-ja és Robespierre-je vagy még inkább Marxa és Leninje Hugh Hefner és Larry Flynt volt. „Műveik”, a Playboy és a Hustler magazinok nem egyszerűen erotikus, illetve pornómagazinként szolgálták a forradalmat, hanem újfajta életmód melletti tanúságtételek voltak.
A forradalom általában felfalja gyermekeit, a hatvanas évek kulturális zavarai azonban inkább táplálták őket. Hefner és Flynt szexmagazinjai ma már – a széles sávú internetes pornó és a házi szexvideók virtuális világában – ugyan meghaladottnak számítanak, de hatásuk maradandó.
Mivel mindketten maguk mögött hagyták már tevékeny éveiket, talán elérkezett a számadás ideje is: milyen szerepe volt e két férfiúnak a nyugati világ szexuális forradalmában, és hogyan is látják ezt a szerepet ők maguk, jócskán túl a férfikor nyarán?
Míg Hefner, annak ellenére, hogy betöltötte 85. életévét, ma is sármos macsó, afféle veterán bonviván, addig Flynt nincs jó bőrben. Csaknem negyed százada tolószékhez kötve él, hetven felé közeledve a kezét is alig tudja mozgatni, akadozva beszél, túlsúlyos, és számos betegség kínozza.
Hefnerről és Flyntről egyszerre jelent meg a nyár elején egy-egy új könyvekről íródott, értékelő jellegű cikk. Az üzleti élethez közeli Wall Street Journal recenzense egy feminista szerzőnő Agglegények és nyuszilányok – A Playboy szexuálpolitikája című könyvét szedte darabokra, amelynek tézise az lenne, hogy a Playboy – ellentétben a nőjogi aktivisták több évtizedes állításával – valójában a nők emancipációját segítette elő, amikor a férfiközönségnek csinos és egyúttal öntudatos nőket prezentált. A brit baloldali–liberális Independent tudósítója ugyanekkor abból az apropóból ment el Larry Flynthez interjút készíteni, hogy a laptulajdonos társszerzőségével One Nation Under Sex cím alatt – vagyis a nemzeti hitvallás Lincolntól származó One Nation Under God sorát kiforgatva – könyv jelent meg. A vélhetőleg inkább a Columbia Egyetem professzora által írt kötet kéjelegve emlegeti és nagyítja fel az amerikai elnökök és first ladyk életének intim részleteit. A bornírt „társadalomtörténeti” szál szerint az elnöki kicsapongások minden esetben országos kulturális változásokhoz vezettek. A könyv igazi célja azonban nem ezek összegyűjtése, hanem inkább az lehetett, hogy ha már a kötethez nevét adó Flynt nyakig sáros, akkor fröccsenjen belőle azokra is, akiket egy egész nemzet tisztel.
A Wall Street Journal cikke a Hefner körüli mítoszt oszlatja szét, a lapalapító üzleti szándékait helyezve előtérbe a vélt jogegyenlősítő törekvések helyett. Az Independent újságírója pedig azért tett fel kényelmetlen kérdéseket Flyntnek, hogy kiderüljön: „morális Csernobilhoz” vezetett-e szólásszabadság mögé bújó tevékenysége?
Pamflet a szexuális forradalomhoz
Világháborús frontszolgálattal a háta mögött kezdetben egy gyermekmagazin stábjában, majd az Esquire-nél dolgozott a 152-es IQ-val rendelkező, Chicago mellett felnőtt Hugh Hefner, de mivel nem keresett eleget, gondolt egyet, és lapot alapított. Ekkor még nem sejtette, hogy ezzel a lépésével hamarosan Playboy előtti és Playboy utáni korszakra osztja a szeméremről való vélekedést, és ő lesz az első világhíressé váló magazinalapító, sőt saját filozófiát kidolgozó kultúrceleb.
Az 1953 végén a huszonhét éves Marilyn Monroe-val a címlapján megjelent Playboy esztétikusan meztelen nőket – főleg kitolt feneket, pucér melleket és szép lábakat – kínált a férfi olvasóknak. Félve a sikertelenségtől, Hefner az első számra nem íratta rá a nevét. A későbbiek során azonban nem kellett aggódnia: hat év múlva már egymillió példányban jelent meg folyóirata, amely a fiatal, feltörekvő, sikeréhes férfiak vizuális igényeit szolgálta ki – miután feltámasztotta. „A Playboy abban a hitben indult, hogy a helyes csajok is szeretnek szexelni” – mondta egyszer az alapító, utalva arra, hogy a magazin közepén havonta bemutatott playmate-ek egyszerre voltak ízlésesen csábítóak és merészen kihívóak.
A „szomszédlány-effektusra” rájátszó Playboy népszerűségét azonban kevésbé a mezítelenség, mint inkább az általa sugalmazott életstílus alapozta meg. A tavaly elhunyt neves jobboldali publicista, Joseph Sobran a National Review című konzervatív lapban úgy írt az akkor húszéves Playboyról, hogy az nem pusztán a szexről szól, hanem arról, miként vélekedjünk a szexről; sikerét pedig annak köszönheti, hogy magát a sikert ünnepli a dekoratív nők, a drága autók és a divatos öltözködés bemutatásán keresztül. „Könnyű volna azon gúnyolódni, hogy a híres-neves Playboy-filozófia eladhatatlannak bizonyulna a meztelen nők nélkül, a helyzet ugyanis inkább éppen fordított” – vélekedett Sobran 1974-ben, s igaza volt. Aki akkoriban megvásárolt egy Playboyt, nem csupán izgalmas, erotikus tartalmú lapot vitt haza, hanem életformát is.
Hefner hamar rájött, az új típusú nőideál mellett szükség van arra, hogy a lap filozófiája megjelenjen a valóságban is. „Pontosan a lap berobbanásának idején, 1959–60 körül léptem ki az íróasztal mögül – mondta a Time-nak 2005-ben –, és lettem a magazinom által képviselt életstílus élő megtestesítője.”
Pipázni kezdett, elegáns ruhákat öltött, vett egy Mercedes 300SL típusú sportkocsit, klubot alapított, felnőtteknek szóló tévéműsorokat indított és vezetett (Playboy’s Penthouse, 1956–60 és Playboy After Dark, 1969–70), majd villát vásárolt Los Angelesben. Az üzlet ettől kezdve indult be igazán: a Forbes közlése szerint Hefner vagyona három évvel ezelőtt 43 millió dollárra rúgott.
Hefner 1988-ban lányának adta át az amerikai popkultúrába rég beépült brandet hordozó céget. A szerkesztéstől és a vállalat irányításától visszavonult alapító eközben immár évtizedek óta kedvenc szórakozásának él, vagyis az ősz hajú kujon szerepét alakítja a vásznon és az életben egyaránt. Egy 1992-ben és egy 2009-ben készült dokumentumfilmben sikeres vállalkozóként és kulturális lázadóként mutatta be önmagát, az immár hetedik évadját kezdő Playboy-villa lányai című realitysorozatban pedig három szőke barátnője háremében sütkérezik. De életét is filmre vitték az 1983-as Egy aktmodell halálában.
„Ha volt szexuális forradalom, akkor én voltam a pamfletistája” – nyilatkozta egyszer, félreérthetetlenül célozva rá, hogy kölcsönösen segítette elő egymást sikeres üzleti vállalkozása és a nemiségről való gondolkodás radikális megváltozása. Hefner szerint az amerikai álomnak nemcsak a gazdasági és politikai szabadság a lényege, hanem az erkölcsi felfogás individuális kialakítása is. Ugyanakkor, bár Hefner lapja valóban gerjesztette a hatvanas évek kulturális változásait, ő maga korántsem vált Sade-hoz hasonló figurává. A feministák vádjaival szemben – hogy nagy étvágyú luxusstriciként kizsákmányolná a pusztán szexuális objektummá lefokozott nőket – mindig elmondja, hogy éppen a hölgyek tisztelete és korlátokat nem ismerő rajongása hajtja. Amellett pedig, hogy több ízben is házasságot kötött, a bulvársajtó mégis házassági kísérleteivel van tele, s noha szabados életvitele sok mindent megengedett, a kábítószer-használatot mindig elítélte.
A Playboy-alapító sztorija mindent összevetve valóban igazi amerikai történet. A világ popkultúrájába mélyen beépült, szigorú közép-nyugati metodista tanárcsaládból származó Hefner a Mayflower egyik prédikátor utasának tizedik generációs leszármazottja. Lapjának 1965. márciusi száma mutatta be Jennifer Jackson személyében az első afroamerikai aktmodellt, negyven év múlva pedig ugyanez a magazin figyelmeztetett rá, hogy bár sok minden változott, Amerika azért puritán ország maradt.
Hegylakó a pornóiparban
Szándékosan sztereotip amerikai horrorfilmek nemegyszer jelenítenek meg primitív körülmények között élő hegylakókat, akik kegyetlenül elbánnak a területükre tévedőkkel. Az efféle rémfilmek szokásos helyszínén, az Appalache-hegységtől nyugatra, a gazdasági válság korában a legszegényebb régiónak számító Kelet-Kentucky egyik elzárt falujában született Larry Flynt. Senki nem gondolta volna, hogy 2003-ban az ötven legmeghatározóbb pornónagyiparos listájának élére választja az Arena magazin.
Flynt fiatal évei a hegyvidéki horrorokat is meghazudtoló erkölcsi fertőben teltek, amelyek maradandóan deformálták szexualitáshoz való hozzáállását. Nem túlzás bestiális kamaszévekről beszélni, amelyek után Flynt beállt a seregbe, de tiltott szerencsejáték űzése miatt leszerelték. 1965-ben whiskygyártással kapcsolódott be a szesziparba, majd dinamikusan fejlődő sztriptízbárláncot épített ki, ahol tulajdonos, üzemeltető, kuncsaft és kidobó volt egyszerre. Akkori életmódjához nemcsak az amfetaminhasználat, hanem a több mint gyakori partnercsere is hozzátartozott. 1974-ben döntött úgy, hogy piacra dobja a kezdetben klubjai belső használatra előállított értesítőjeként szolgáló Hustler-hírlevelet.
„A Playboy ideális nőket szolgált fel, a mellekre és a lábakra koncentrálva” – mondta az első számú riválisról, míg saját lapjának vonzerejét abban látta, hogy az erotikus képzelgés Hefner-féle esztétikai minősége helyett a Hustler azonnal a zsigerekre hatott. „Felszabadítottam a neurotikusokat” – hetvenkedett máskor, s méltán.
Ha a feministák Playboyjal kapcsolatos fenntartása túlzás volt is, a Hustlerrel szembeni tiltakozásuk biztosan nem. A magazinban ugyanis megszokott volt a nők elleni tömeges nemi erőszak és a megalázás ábrázolása. Egy ízben például olyan fotósorozatot közölt, amely egy koncentrációs tábor díszletei között szenvedő nő kínhaláláról szólt, máskor JFK özvegyéről készített paparazzifelvételeket nyomtatott ki. Mindezt azért, mert a kezdeti értékesítési nehézségeket a tét emelésével igyekezett megoldani.
A következmények nem maradtak el. A Hustler megindításától kezdve állandóan jogi eljárásoknak nézett elébe több államban is: 1977-ben például obszcenitás és szervezett bűnözés gyanújával került Cincinnatiben bíróság elé, majd miután sajtóhadjáratot indított Jerry Falwell konzervatív hitszónok ellen, egészen 1988-ig tartó pereskedésbe bonyolódott vele. Az ügy a legfelső bíróságon fejeződött be, amelynek tagjait az alperes minősíthetetlenül sértegette. Nem mellékes tény, hogy egy ízben az FBI is nyomozott utána, fél évet pedig börtönben töltött zászlógyalázás miatt.
Ám a persorozat és egy rasszista merénylő által 1978-ban elkövetett életveszélyes támadás – amely tolószékbe juttatta – sem szegte kedvét. Védekezése szerint a gusztustalan felvételeket csupán szatírának szánja, amelyekkel tágítja a határokat, ráadásul folyton-folyvást a szólásszabadságról szóló első alkotmánykiegészítésre hivatkozik. Magánérdekéből így kreál politikai jellegű közügyet.
Harcban a jobboldallal
Kérdéses azonban, hogy a „totális szólásszabadság” megteremtésére hivatkozó Flynt mennyivel tágítja a szabadság határait akkor, amikor a női test megalázását propagálja magazinjában. Úgy tűnik, valóban semmit nem tisztel, hiszen előbb egy börtönbüntetését töltő pedofil gyermekmolesztálásról szóló képregényét közölte, majd saját kilencéves lányát zaklatta, másik lányának pedig húszévesen megkérte a kezét.
Miután a Penthouse megszellőztette, hogy harmadik lányát is megkörnyékezte tizenhárom éves korában, azzal vágott vissza, hogy a magazin állítása hiteltelen, hiszen a Penthouse egyrészt piaci versenytársa, másrészt republikánus szellemiségű.
Flynt ugyanis nemcsak a bíróságokkal, a feministákkal és a vallásosokkal áll hadban, hanem a jobboldallal is. „Szabadságharcos” mivoltának imázsára jócskán rásegített az 1996-ban forgatott Larry Flynt, a provokátor című játékfilm. A Milos Forman által rendezett, ultraliberális nézőpontú film producere a közismerten balos Oliver Stone volt, s akárcsak az őt megformáló Woody Harrelson, Flynt is kiáll a marihuána legalizálásáért, emellett melegjogi aktivista, pacifista. Ezek után már senki nem csodálkozik azon, hogy lapjának internetes kiadása olyan rovatot közöl A hét seggfeje címmel, ahol kitüntették már a nem túl hízelgő címmel a Republikánus Párt kongresszusi többségének vezetőjét, a pápát, Mike Huckabee-t, az evangéliumiak 2008-as elnökjelölt-aspiránsát, Joe Liebermant, a demokraták jobbszárnyának prominensét és Dick Cheney előző alelnök lányát. Flynt tényleg nem fér a bőrébe: 2003-ban indult a kaliforniai kormányzóválasztáson, és hétezer szavazatot szerzett.
Míg Hefner lapja 1953-ban létező piaci ű
origo.hu
Orbán Viktor új profilképet állított be a közösségi oldalán
