A svájci frank nagymértékű árfolyam-növekedése egymillió honfitársunk életét tette keserűvé vagy kilátástalanná. Közös nemzeti ügyünk, hogy az érintett családoknak segítsünk. Itt nem arról van szó, hogy a lakosság egytizede felelőtlenül vett volna fel kölcsönt, hanem arról, hogy a bankok becsapták őket, s egyben az egész nemzetet is. A felhalmozódott mintegy 37 milliárd eurónyi devizatartozás nemcsak az érintettek, hanem az egész ország adóssága. Ugyanis, még ha fizetni is tudják az adósok a kölcsöneiket, a forintot a Nemzeti Banknak devizára kell átváltania, és ha nincs elég tartaléka, akkor euróhiteleket kell felvennie, hogy a fizetésképtelenséget elkerülje. Így alakulhat át a magánadósság az ország devizaadósságává, mint Izland és Írország esetében is történt, amikor a pénzügyi spekulációk nyomán fizetésképtelenné váló bankokat az állam kimentette. Tudomásul kell vennünk – mert egyedül nem sokat tehetünk ellene –, hogy a nyolcvanas–kilencvenes évek pénzügyi deregulációi nyomán a világban kialakult egy virtuális pénzgazdaság, amely a gazdaságilag gyengébb országok kifosztásával lényegesen nagyobb profitrátát tud elérni, mintha ugyanezt a tőkét a reálgazdaságba (termelésbe) fektette volna. Soros György például nemrég azzal büszkélkedett, hogy befektetési alapja hosszú időn keresztül évi húszszázalékos profitot ért el, ami nem reálgazdasági növekedésből, hanem a reálgazdaságban keletkezett jövedelmek pénzügyi spekulációk révén történt átcsoportosításából eredt.
Játék a kamatréssel
A devizaadósság maga is egyfajta spekuláció, a carry trade (magyarul talán hozamkereskedelemnek lehetne nevezni) eredménye. Ilyen gyakorlatot, amelynek lényege, hogy a spekuláns alacsony kamatozású devizában kölcsönt vesz fel, és magas kamatozású devizában kikölcsönzi, Közép- és Kelet-Európában elsősorban osztrák bankok folytattak körülbelül 200 milliárd euró értékben. Mi ebből csak szerény 37 milliárddal részesülünk. A probléma azonban Ausztriát is érinti. Ausztria svájcifrank-adóssága – hála Svájchoz való közelségének, valamint a frank és az euró kamatkülönbségének – mintegy nyolcvanmilliárd eurót tesz ki. Az osztrák lakáshitelek közel egyharmada svájcifrank- vagy jenalapú, az érintett családok száma mintegy 300 ezerre tehető. Lengyelországban a jelzáloghitelek hatvan százaléka van svájci frankban, de Románia, Bulgária, a Cseh Köztársaság, Horvátország, Lettország és Litvánia is hasonló arányokat tud felmutatni.
A carry trade annak a pénzügyi deregulációnak és liberalizációnak köszönheti eredetét, amely az Egyesült Államokban indult meg a kilencvenes években, majd onnan átterjedt más országokra is. A kamatkülönbségeket kihasználó spekuláció a saját tőkére vonatkoztatva kétszámjegyű nyereséget hozott a spekulánsoknak. Ezek főleg német, osztrák, olasz és skandináv bankok és pénzintézetek voltak.
A közgazdászok szóltak, a jegybank hallgatott
Magyarországon, bár 1989 júliusától a bankok elméletileg nyújthattak devizahiteleket, az 1995-ig szintén csak jogszabályban meghatározott jogcímeken volt lehetséges, ekkor azonban minden akadályt kiiktattak a devizahitelezés elől. A nagyarányú devizahitelezés – más országokhoz hasonlóan – csak később, 2003 után indult be. A magyar gazdaságkutató intézet, az Ecostat 2006-ban már figyelmeztetett, hogy a lakosság devizaadósságának növekedése aggodalomra adhat okot, sőt a Pénzügyi Szervezetek Állami Felügyelete (PSZÁF) a 2006-os éves jelentésében szintén kiemelte, hogy „az elkövetkező időszak egyik komoly kockázata a globális carry trade állományok nagyarányú felhalmozódása lehet”, és konkrétan Magyarországra vonatkoztatva megjegyezte, hogy a devizában jegyzett hitelek jelentős kockázatot képviselnek, továbbá az említett valuták felértékelődése jelentős veszteségek kialakulásához vezethet.
Ennek ellenére a pénzügyi irányító és ellenőrző szervek semmilyen konkrét intézkedést nem tettek, hogy a lakosság devizában való eladósodását megakadályozzák. Simor András jegybankelnök nyilatkozata szerint négy oka volt annak, hogy az MNB nem fékezte a devizahitelezés felfutását: a devizahitelek adminisztratív korlátozása nem lett volna hatékony; nem lett volna EU-konform; külföldi tapasztalatok alapján nem vezetett volna érdemi eredményre; s a korábbi európai központi banki tanácskozáson is egyetértés alakult ki abban, hogy banki eszközökkel nem lehet a devizaalapú hitelezést korlátozni. Ennek ellenére több országban volt példa arra, hogy megtiltották vagy korlátozták a devizában történő eladósodást. Ausztriában például olyan szabályozást vezettek be, hogy külföldi fizetőeszközben (svájci frankban) hitel csak akkor nyújtható, ha az ügyfél az adott devizában kapja a jövedelmét. Tegyük mindjárt hozzá, hogy az osztrákok is elég későn hozták meg a korlátozó intézkedéseket, de a lépés világosan mutatja, hogy a devizahitelezést lehetett volna korlátozni – ha van ilyen politikai akarat.
2008-ban már a Fitch hitelminősítő is figyelmeztetett a veszélyekre. Külön elemzést jelentetett meg a magyar lakossági devizahitelek kockázatairól, amelyben elsősorban a forint árfolyamának esetleges gyengülésére hívja fel a figyelmet. Az anyag kiemeli, hogy mivel a lakosság nem képes felmérni a kockázatokat, elsősorban a bankoknak kell önmérsékletet tanúsítaniuk a hitelbírálat során. Ez a bankok közötti verseny miatt egyre kevésbé történt meg.
Carry trade spekulációt magyar brókercégek is ajánlanak kuncsaftjaiknak. Ugyanakkor ezek a társaságok arra is figyelmeztetnek, hogy ennek (mint minden más pénzügyi spekulációnak) kockázata van, ez pedig a magas kamatozású valuta leértékelődése, amikor is a spekuláns elvesztheti a pénzét.
Minden kockázat áthárítva
A főleg osztrák bankok által bevezetett devizahitelezés azért volt bombaüzlet, mert a valutaleértékelődés kockázatát áttolták a hitelfelvevőkre. Bár vita tárgya, hogy a devizahitelek mögött van-e, vagy volt-e tényleges svájcifrank-hitelfelvétel (vannak, akik azt állítják, hogy ez csak egy hivatkozási alap), kétségtelen: valamilyen, méghozzá a hazai kamatlábnál lényegesen alacsonyabb kamatozású forrásnak lennie kellett, vagyis az ügylet mindenképpen a carry trade valamilyen változata, és a nemzetközi szakirodalom ezt így is tárgyalja.
Feltételezve, hogy a háttérben valóban svájci frank van, kidolgoztunk egy igen egyszerű kis modellt annak elemzésére, hogy miért érte meg a bankoknak a devizahitelezés. A modellben a bank 50 000 svájci frankot vett kölcsön a svájci nemzeti banktól tizenöt évre, évi egyszázalékos kamatláb mellett. Ebből az összegből öt százalékot – a bankokra vonatkozó nemzetközi előírásoknak megfelelően – tartalékolnia kellett, a többit – 160 forint/svájci frank árfolyammal számolva –, 7,6 millió forintot kikölcsönözte szintén 15 évre, de évi hatszázalékos kamat mellett. Feltételezve, hogy az árfolyam a 15 éves időszakban nem változott, a kölcsönvevő végül kamatokkal együtt 11,25 millió forintot, vagyis 70 300 svájci frankot fizetett vissza. Ugyanakkor a bank is visszafizette a felvett svájcifrank-hitelt, neki összesen, kamatokkal együtt 54 000 frankot kellett fizetnie, a tiszta nyeresége tehát a két összeg különbsége, vagyis 16 300 frank. Hogy ez a nyereség mekkora, azt úgy tudjuk megítélni, hogy a fent említett ötszázalékos tartaléktőkére vonatkoztatjuk. Mivel utóbbi összeadva 20 000 svájci frankot tesz ki, a profitráta a nyereség és a saját tőke arányában 81,5 százalékos. Modellünkben ekkora haszonra tett szert bankunk a devizahitelezéssel a saját tőkének tekinthető kötelező tartalékrátára vetítve. Melyik ipari vállalkozás lenne képes ekkora nyereségre? A reálgazdaságban, ahol tényleges értékeket állítanak elő, a saját tőkére vetített tízszázalékos nyereség már igen jó eredménynek mondható. Ez esetben nem a bank termelt értéket, hanem kifosztotta a hitelfelvevőt.
Mi történik azonban, ha a forint a svájci frankhoz képest mondjuk a futamidő felénél leértékelődik, és egy frank 200 forint lesz? Ebben az esetben az eredeti szerződés szerint a bank még mindig nyereséges lenne, de nyeresége 81,5-ről 15 százalékra esne vissza. Ez még mindig tisztességes hozam – legalábbis a reálgazdasági normák szerint. Igen ám, de a szerződést a bank ilyen esetekben módosítja, és a hátralévő tartozás forintértékét a forint leértékelődésének megfelelően megemeli. Ebben az esetben a bank profitrátája újból megugrik 75 százalékra. A hitelfelvevő 12,7 millió forintot fizet viszsza, ami azonban csak 13 százalékkal magasabb, mint az eredeti, az árfolyamváltozás nélküli összeg. Mint tudjuk, a valóságban a devizahitelesek terhelése messze jobban nőtt, mint a fenti egyszerűsített számításban. Hogy miért, arra csak akkor lehetne választ kapni, ha a bankok kalkulációs módszereiket (mind a forrás-, mind az eszközoldalon) nyilvánosságra hoznák.
Az egész világ nyögi a rendszert
A baljós, de rendre bekövetkező előrejelzéseiről nevezetes amerikai közgazdászprofesszor, Nouriel Roubini szerint ha nem történik beavatkozás, a carry trade buborék egyre nagyobb lesz, és a végén kipukkad. Roubini 2009 végén tette ezt az előrejelzését, és a frank jelenlegi szárnyalása már jelzi a buborék kipukkadását. A carry trade tehát nem magyar, hanem európai, sőt világprobléma, semmi más, mint a szabadjára engedett pénzügyi spekuláció egyik terméke. Ezért ellene legalább uniós mértékben célszerű felvenni a harcot, megalakítva az unió hitelkárosultjainak, vagy inkább a pénzügyi spekulációk uniós károsultjainak szövetségét, és együttes erővel, európai szinten küzdeni egy olyan megoldásért, amely megakadályozza a devizaadósok teljes ellehetetlenítését.
Az unió vezetése, ha félgőzzel is, de már kezdi korlátozni a pénzügyi spekulációk skáláját. A nemrég az Európai Parlament elé került, megtárgyalt, de még meg nem szavazott javaslat (Jelentés a short- ügyletekről és a hitel-nemteljesítési csereügyletekkel kapcsolatos egyes szempontokról szóló európai parlamenti és tanácsi rendeletre irányuló javaslatról) a spekulációk két formáját, a fedezetlen shortolást és a hitel-nemteljesítési csereügyletekkel (CDS) való spekulációt igyekszik korlátozni. A javaslat beterjesztője Pascal Canfin, a zöldfrakcióban ülő francia politikus. Emellett a parlamentben van egy krízisbizottság is, amelyik éppen a pénzügyi válságokkal foglalkozik, ennek vannak olyan tagjai, például a francia szocialista Pervenche Berés, vagy a görög Nikolaos Chountis, vagy éppen az említett Pascal Canfin, akik bizonyára megértők lennének, ha a devizaadósok problémáikkal megkeresnék őket.
Mivel a carry trade az unió számos országát érinti, és jelenleg mindenütt súlyos problémát okoz, az egyes országok hitelkárosultjainak fel kell venniük egymással a kapcsolatot, és együttes erővel kell korlátozni a bankok és más pénzintézetek zabolátlan profitéhségét.
A szerző közgazdász
origo.hu
Elképesztő, mit tett egy nyugdíjas egy vasúti átjárónál – videó
