Természetesen a női labdarúgás bölcsőjét is Angliában ringatták, valamikor az előző századfordulón, majd a múlt század közepén Olaszországban, Spanyolországban, az NSZK-ban, az északi országokban is hódító útjára indult a női foci. Nemsokára elérte Dél-Amerikát, Mexikót, az Egyesült Államokat és Kínát is, „szabadalmaztatásának” színhelye Dánia volt, 1959-ben. A kontinentális szövetség, az UEFA 1982-ben írta ki az első női nemzetközi tornát, 1984 óta tíz Európa-, 1991 után öt világbajnokságot rendeztek, 1996 óta szerepel a női foci az olimpia műsorán.
Hazánkban az első kérészéletű női csapat nyolcvan éve alakult a Szegedi Testgyakorlók Körében, ám az első komoly egylet toborzását 1970-ben kezdeményezték, és az év június 29-én alakult meg a Femina. A hazai szövetség, az MLSZ 1983 tavaszán írta ki a Magyar Kupát, majd ősszel az első hivatalos országos bajnokságot, amelybe már a vidéki együttesek is bekapcsolódhattak. Egy nemzet labdarúgásának valós erejét, öszszemérhetőségének lehetőségét a nemzetközi részvétel, a nemzeti tizenegy szereplése mutatja és határozza meg. Az MLSZ 1984-ben életre hívta a magyar női válogatottat. Tizenkét felkészülési mérkőzést játszottak a lányok Budapest-válogatott néven, majd az első hivatalos találkozóra 1985. április 9-én, Siófokon, az NSZK ellen került sor, ahol a magyar válogatott Vrábel Ibolya góljával 1-0-ra győzött! Negyedszázada történt, Németország azóta női vonalon is világhatalom lett.
No és a mieink? Huszonöt év alatt 179 barátságos és tétmérkőzést játszottak 42 nemzet ellen, enyhén szólva felemás sikerrel. A magyar női nemzeti csapat 1991-ben jutott legtovább, az Eb negyeddöntőjébe, onnan azonban a norvégok léptek tovább 4-1-es összesítéssel. Olimpiára vagy a világbajnokság küszöbéig még soha nem sikerült elvetődni. Az okokról megoszlanak a vélemények, de balszerencsére nem hivatkozhatunk. Természetesen meghatározó az igazolt játékosok száma, íme, a hazai adat és néhány külföldi példa: Magyarországon 1271 fő, ugyanakkor Németországban 850500, Norvégiában 94140, Angliában 85200, Olaszországban 73 ezer, Franciaországban 72 ezer, Hollandiában 70700, Svédországban 44300, Finnországban 17150, Belgiumban 17 ezer, Csehországban 11 ezer, Ausztriában 5500, de még Izlandon is 5 ezer hölgy futballozik korosztályos és felnőtt szinten. A nagyokkal felesleges összehasonlítani magunkat, viszont a négy és fél milliós Norvégiában majdnem annyi igazolt nő focizik, mint hazánkban fiú, lány, fiatal, öreg, amatőr és profi, futsalos és strandlabdarúgó összesen. A német sikerek forrása a szervezettség mellett a nagy számok törvényéből is származhat, és akkor még nem említettük az Egyesült Államok többmilliós labdarúgó hölgy koszorúját, vagy Kínát, ahol megbecsülhetetlen a női labdarúgás hátországa.
Döntő tényező hazánkban a klubok siralmas gazdasági helyzete, a létesítményhiány, ebből is fakadóan a női labdarúgás megtűrése és elhanyagolása. Az UEFA ajánlatát, amely szerint minden NB I-es klub indítson női együttest – ifi- és serdülőcsapattal –, a sportág itthoni vezetői szinte egyhangúlag leszavazták, a Bozsik-program megszüntetése ráadásul lerombolta a leány utánpótlást is. A válogatott évek óta sem anyagi, sem erkölcsi megbecsülésben nem részesül, a médiát egyáltalán nem érdekli a női labdarúgás.
Így az is valami, hogy a világrangsorban a 32. helyre, Európában pedig a legjobb húsz közé pozicionálják a magyar női labdarúgást. Bár a közelmúlt túl sok egyéb okot nem ad a dicsekvésre. Tavaly, az Universiadén fiataljaink a csoportmérkőzéseken mindössze egy pontot szereztek, a jövő évi németországi felnőtt-vb selejtezőjében viszont lányaink három-három győzelemmel és döntetlennel, egy vereséggel a lengyelek mögött a második helyen várják a folytatást. A magyar bajnokság és a kupa eközben gyakorlatilag érdektelenné vált; 2009/2010-ben az NB I nyolccsapatosra zsugorodott, így nincs kieső, az eredmények alig számítanak.
Aki csak bele-belepillant a jelenleg is zajló U20-as vb-be, az látja: a világ és Európa női labdarúgása nem a mi utunkon halad.
origo.hu
Eltűnt pásztói nőt keres a rendőrség
