Páncéltörténet az Invalidusoknál

Francia múzeumokat mutat be egy huszonnégy részes dokumentumfilm-sorozat, amelyet hajnali egy és kettő között sugároz az m1, míg főműsoridőben amerikai thrillerrel próbálja utolérni a kereskedelmi csatornák nézettségét, és továbbra is este nyolckor adja a Kék fényt – karika nélkül.
De térjünk vissza a pompás francia múzeumi sorozathoz, amely hétfőn éppen a XIV. Lajos által a sebesült, rokkant katonák számára épített Invalidusok ma is működő épületét és intézményét mutatta be. Igaz, sokan inkább Napóleon nevéhez kötik az Invalidusokat, mert számos fejlesztést már ő végeztetett el a háborús hősök biztonsága érdekében.
Bámuljuk a gyönyörű, háromszáz év előtti, muzeális értékű bútorokat, egy másik teremben királyi, nemesi páncélokat hatalmas menynyiségben, és úgy elrendezve, hogy pontosan láthassuk, miképpen alakult át az évszázadok alatt a páncéldivat. Hogy éppen száz évig tartotta magát a valószínűtlenül hegyes orrú lábpáncél, s amikor ráuntak, tenyeres-talpas medveláb váltotta fel. I. Ferenc császár páncélja is az Invalidusoknál látható, méretre készült, innen tudjuk, hogy 198 cm magas volt. A németek nem átallottak állatarcú vagy karikatúra-emberarcú páncélzatokat készíteni. De nézzük, mit mutat még piros sálas, barna pulcsis kalauzunk, aki nagyon kedves, nagyon lelkes, jól ismeri az általa bemutatott helyszíneket, de olyan laza időnként, hogy majdnem szétesik. Az első és a második világháborús múzeumot még mindenképp meg akarja mutatni. Szépséges kedvencei között akad legendás század eleji párizsi taxi, bicikliszerű, áramvonalas, kecses barna-zöld dizájncsoda, amely valójában ejtőernyő is egyben.
Egy vonatsín kinagyított képe alatt zsebkönyvek sorakoznak. Francia költők versei, útikönyvek, mini szakácskönyvek és Eric kedvence: a Hitler beszédei. Mindegyik plasztikbomba álca valójában, ahogy egy másik tárlóban egy „élethű” patkány is. (Most már tudjuk, honnan vették Bástya elvtársék az ürgebőrt, nyilván a franciáktól.) Mert ezeket az elmés holmikat használta valaha a francia ellenállás a második világháború idején a német megszállók ellen.
Ha belekóstolunk néha a történelembe a nyugaton megőrzött tárgyi kultúrán át, olyan bizarrnak, olyan valószínűtlennek tűnik mindaz, ami volt. Az is különös kissé, hogy a háborús sérülteket ma is a háborús múzeumnak otthont adó épületben gondozzák, mintha valami élő panoptikum lenne. Nekünk anakronizmus, ami egy franciának természetes. A mi múltunkat persze javarészt széthordták, lerombolták, még az emlékezetünk is kimosták, miből legyünk hát ilyen bizarrul régimódiak?
(Múzeumtúra – francia módra. Dokumentumfilm-sorozat, m1, 1.50.)