Talajminták

Kutatók és régészek arra készültek, hogy májusban bemutassák Londonban a Seuso-kincs magyar tulajdonjogát igazoló bizonyítékaikat.

Michel van Rijn holland műkereskedő a Seuso-kincs eladásáról szóló hírek fő forrása, aki internetes oldalán adta közre, hogy Mohamed bin Zajed al-Nahjan sejk, Abu-Dzabi koronahercege, az Egyesült Arab Emírségek elnöke megvásárolta az ezüstkincseket a Guggenheim Alapítvány Abu-Dzabiban megépítendő múzeuma számára. Nem tudni, hiteles-e a holland értesülése (Van Rijn korábban a Scotland Yard informátora volt), a Bonhams aukciós cég mindenesetre cáfolta az eladás hírét. A magyar kultusztárca a hírre reagálva március 14-én közleményt bocsátott ki: „Az Egyesült Királyság kulturális, média- és sportminisztériuma műkincsvédelmi osztályának vezetője, Hillary Bauer az Oktatási és Kulturális Minisztérium megkeresésére azt jelezte: mostanáig senki sem folyamodott az osztályához a Seuso-kincs tárgyait érintő kiviteli engedélyért. Ebből következően a magyar állam egyelőre nem mérlegeli, hogy tulajdoni igényét egy harmadik fél felé érvényesítse.” Az igazsághoz az is hozzá tartozik, hogy Hiller István kulturális miniszter, megváltoztatva elődei gyakorlatát, a támogatottból a tűrt kategóriába sorolta az angol és a magyar szakértői közvélemény által nagyon várt konferenciát, amelyen bemutatnák a Seuso-kincs magyar eredetének bizonyítékait. Emiatt néhány kutató visszalépett, a szervezők pedig ezek után nem tudták összegyűjteni az úti- és szállásköltséghez, valamint az előadásokból összeállított kötet publikálásához szükséges kétmillió forintot.
A Seuso-kincs körül kétségkívül megmozdult a levegő. A Sunday Times 2006 októberében Lord Northamptonra hivatkozva azt írta, a gróf eladná ezüstkészletét, amelyet 1982-től kezdve darabonként vásárolt fel. A kincs kikiáltási árát 1990-ben a Sotheby’s aukciósház 40 millió angol fontban (14,5 milliárd forint) állapította meg, innen indult volna a Zürichben tervezett árverésen a licit. Most a lapok 60–100 millió fontos kikiáltási árról is cikkeznek. A Sunday Times szerint Northampton azt reméli, hogy az összeg elég lehet csődbe jutott Castle Ashby nevű birtoka megtartásához. Előkészítő lépésként a Bonhams aukciósház londoni központjában októberben zártkörű kiállításon meghívott szakmai közönség számára be is mutatták a Seuso-kincset. (Az Oktatási és Kulturális Minisztérium akkor is tájékoztatta a Bonhams aukciósház elnökét a Magyar Köztársaság Seuso-kincsekre vonatkozó hivatalos álláspontjáról.) Lord Northampton azonban azt soha nem mondta, hogy a Bonhamson keresztül tervezi eladni a Seuso-ezüstöt, csak annyit közölt: a kiállítással kezdődik az eladási folyamat, és reméli, hogy valaki vagy valamilyen intézmény megveszi a gyűjteményt, amely azután állandó kiállításon lesz megtekinthető.
A vitatott tulajdonlás miatt a Seuso-kincs felbukkanása óta „forró árunak” számít a műkincspiacon. Első alkalommal, 1990-ben a Sotheby’s aukciósház próbálta meg értékesíteni, egy nappal a kollekcióból rendezett New York-i kiállítást követően azonban Libanon, az akkori Jugoszlávia, majd Magyarország is keresetet nyújtott be azzal az indoklással, hogy a kincset az ő területükön találták meg, és a gyűjteményt vissza akarják kapni. Libanon visszavonta az igényét, Magyarország és a Jugoszlávia utódjaként perrelő Horvátország keresetét pedig elutasította a New York-i esküdtszék, a két ország a fellebbviteli bíróságon is pert vesztett. Szakértők szerint a per magyar részről rosszul előkészített és argumentálatlan volt, az államnak hárommillió dollárjába került. Bánkutiné Hajdú Évát az elbukott per után, 1997-ben nevezték ki a Seuso-kincs miniszteri biztosának. Megbízatása végéig, 2006 őszéig további 105 millió forintot költött a kulturális tárca a római ezüstkészlet visszaszerzésére. A bíróságon folyó előzetes bizonyítási eljárás és a Bonhams-ügy nyomán keletkezett munkák 2006 májusa és 2007 áprilisa között további 13 millió forintos ügyvédi számlát eredményeztek, ez utóbbival még adós a minisztérium. Most úgy tűnik, mindez hiába volt. Ha akár csak tartós letétbe is, de évtizedekre idegen ország múzeumába kerül az ezüstegyüttes, lemondhatunk róla. A jelenlegi tárgyalási intenzitást nézve a kulturális minisztérium már le is mondott a kincsekről.
Pedig az évek során összegyűlt tények bizonyítják, hogy a kincseket Magyarország területén találták meg, és több mint húsz évvel ezelőtt csempészték ki az országból. A magyar jogszabályok értelmében ezért a magyar állam tulajdonát képezik. A magyar és a brit tudósok vizsgálata is megegyezik abban, hogy az ezüstkincsek tárolására szolgáló rézüstön talált talajminta azonos a kőszárhegyi Borbély-pince talajmintájával. Ebben a pincében volt a kincseket megtaláló Sümegh József holtteste. Emellett az ezüstkészlet egyik darabján, a Meleagros-tálon talált ásványok annak a szabadbattyáni római kori villa kertjének a talajával mutatnak egyezést, ahol 1994 óta folytatnak régészeti feltárást. A nagyméretű villa ábrázolása a kincsleletnek nevet adó Seuso-tálon is látható. A kincs az antik kultúra egyik legnagyobb ismert leletgyűjteménye, amelyet díszített ezüstedények, egy lakomakészlet darabjai alkotnak. Négy, körülbelül 50–70 centiméter átmérőjű tál, nyolc, négy kilogrammos kancsó és vödör, valamint egy szelence tartozik a készletbe. Az ismert darabok összsúlya 66,5 kilogramm, anyaga szokatlanul nagy tisztaságú ezüst. A kincs nevét az egyik tálra vésett, versben is megörökített ókori tulajdonosáról, Seusóról kapta.
Van a Seuso-történetben fordulat épp elég. A kincsek a hetvenes években bukkantak fel Polgárdi közelében, megtalálójukat, az amatőr kincskereső Sümegh Józsefet néhány évvel később, katonai szolgálatának végén a rendőrség mai álláspontja szerint meggyilkolták, és a cselekményt öngyilkosságnak álcázták. Sümegh halála után az ezüsttárgyaknak nyomuk veszett. Létezik olyan feltételezés is, hogy kicsempészésükben az akkori elhárítás tisztjei is érintettek voltak, azért nem lehet a mai napig tudni, sőt kideríteni sem, hogy kik a tettesek. A rendőrség 2000-ben ismét elővette a Sümegh-ügy aktáit, de azokból valahogy ki-kirepülnek bizonyos papírok. Tehát nincs eredménye a nyomozásnak, s nem akadt gazdája annak a kilátásba helyezett tízmilliós jutalomnak sem, amelyet a minisztérium ajánlott fel a Seuso-kincsek esetlegesen itthon maradt darabjai, illetve az ezekhez kapcsolódó információk fejében. Volt még titkos ásatás, börtönben ülő szemtanú, utazás, levelezés, csak a Seuso-kincs nem tért haza.
Talán félelemből, talán közönyből, a magyarok nem segítettek a visszaszerzésében. Ahogyan most sincsen közös akarat még a kormányon belül sem. A Külügyminisztérium lépéseket szorgalmaz, támogatná a szakértői konferenciát, a kultusztárca ráérősen vonogatja a vállát, s az eddigi, szerződés alapján végzett ügyvédi munka díjának kifizetését is halogatja. Amikor 2006 végén Szilvásy György kancelláriaminiszter ez ügyben megbeszélést hívott össze parlamenti tárgyalójában, ahol tanácsadója, Rákosi Ferenc mellett Hiller István, Lendvai Ildikó és Vitányi Iván is jelen volt, úgy tűnt, lesz elmozdulás. Ám mint az elmúlt tizenhét év alatt annyiszor, végül ismét behúzták a féket. Mintha valakiknek érdekében állna, hogy a Seuso-kincs ne kerüljön vissza Magyarországra.