Elbúcsúztak Debrecenben Szabó Magdától

Debrecen város, a református és katolikus egyház vezetői, családja, barátai, pályatársai és tisztelőinek százai jelenlétében ma 11 órától örök nyugalomra helyezték Szabó Magda hamvainak felét Debrecenben. Az írónő végakaratának megfelelően testét csütörtökön a debreceni városházán ravatalozták fel, majd a hamvak egyik felét szülei mellé temették. A hamvak másik fele a Budapesten december 10-én 11 órától tartandó kegyeleti szertartást követően férje mellett a Farkasréti temetőben fog pihenni.

Bölcskei Gusztáv zsinati elnök, tiszántúli református püspök búcsúztató szavaiban emlékeztetett, Szabó Magda tudta, az élet vállalás, aminek célja hittel, értelemmel és cselekvéssel kitölteni a születés és halál között megadatott időt. Megtalálta szíve mélyén Isten személyre szabott parancsát, amiben számára együtt volt debrecenisége, mély kálvinista hite, írói küldetésének felismerése, haza iránti elkötelezettség, a teherhordozók, a helytállók – a példaadók – megbecsülése.

– Ha Isten velünk, kicsoda ellenünk? – idézte búcsúztatójában a bibliai szavakat Bölcskei Gusztáv. – Szabó Magda tudta ezt a mondatot, azt is tudta, a kálvinizmus nem pusztán teológiai kategória, de magatartás, életvitel is. Szabálytalan keresztény volt – idézte Szabó Magda önvallomását a püspök –, ám olyan ember, aki tudta a szabályt, ezért engedhette meg magának, hogy eltérjen tőle. Életével igazolta az „Itt állok, másként nem tehetek” személyes igazságát, a Kiálts, város! című dráma Domokos Lajos főbírájával együtt vallotta, az élet a szívünkben felismert, ránk mért szolgálat vállalása. Ezt az igazságot hordozzák művei, amik nem elkendőznek, hanem tanítanak.

Kocsis Elemér nyugalmazott tiszántúli református püspök Szabó Magda főgondnoki és presbiter munkásságágáról szólva úgy fogalmazott, nem díszelnök volt, hanem olyan egyházi vezető, aki példás szigorral és szorgalommal szolgálta egyházát. Hallatlan erőfeszítéssel küzdött azért, hogy a Nagytemplom 1988-ban 18 helyen megszakadt falainak helyreállítására meglegyen a pénz, s mivel nem volt elég sem az állam által kiszabott, sem a hívek adakozásából összegyűlt összeg a felújításra, kitartó diplomáciai munkával, kiterjedt levelezéssel dolgozott azon, hogy a hiányzó forintok a holland, német és svájci testvéregyházaktól összegyűljenek a falak maradéktalan helyreállításához. Egyházvezetőként hozzájárult ahhoz is, hogy a reformátusság visszakapja az államosított iskolákat, köztük Szabó Magda kedves alma máterét, a Dóczy Gimnáziumot.

Kocsis Elemér felidézte azokat a megható pillanatokat is, amikor az egyházáért sokat tevő író öt évvel ezelőtt, 85. születésnapjára emlékbe kapta a Nagytemplom kilincsének mását. Úgy fogalmazott, senkihez nem kerülhetett volna jobb helyre e kegytárgy, mint az egyházkerület örökös főgondnokához, a Nagytemplom örökös presbiteréhez, a Teológiai Egyetem díszdoktorához, vagyis Szabó Magdához.

Kósa Lajos polgármester tisztelettel és megbecsüléssel emlékezett meg arról, hogy Debrecent azért ismeri a világ, mert Szabó Magda – az egyik legismertebb, legtöbb nyelvre lefordított magyar író – minden művében vállalta debreceniségét, fáradhatatlan utazó nagykövetként elvitte a város hírét mindenhova, ahol járt. Felidézte, Szabó Magda édesapjától kapott életre szóló útmutatást, ami úgy szólt: „Első a város”. Úgy fogalmazott: példamutató, ahogyan az író megélte saját cívis voltát, amiben azt is megmutatta, hogyan kell ezt a sorsot viselni – nehezen követhető mintát mutatva ezzel a város mai vezetőinek és polgárainak.

– Kedves, de kemény ember volt – fogalmazott –, aki kérlelhetetlenül képviselte saját igazságát, korlátokat lépett át, ám igaza volt, s ezt tettei, tehetsége jogán megengedhette magának. Belülről vezérelt ember volt, aki megtehette, hogy úgy nyilatkozzon, imádott férje három utolsó kívánságából csak egyet teljesít, mert a többi nem lenne helyénvaló. Felidézte, Szabó Magda mindig szüleit – Szabó Eleket és Jablonczay Lenkét – látta a Nagytemplom két tornyában – lelkében a város, a hit és a család elválaszthatatlanul összefonódott.

A Szabó Magda által legforróbb, legkitartóbb szenvedélyként emlegetett színház – pályatársak, kollégák – nevében Csikos Sándor, a debreceni Csokonai Színház színművésze búcsúzott. Írásaiból idézve emlékeztetett elkötelezettségére, ami a szabó magdai hős, Domokos Lajos szavaival úgy hangzott, a város nem én vagyok, hanem a kollégium, a kollégium pedig maga Magyarország. Úgy fogalmazott, olyan emblematikus alkotója ő Debrecennek, mint a Macskák szerdája című drámájában megénekelt Csokonai Vitéz Mihály. Olyan író, aki perbe szállt hőseivel, akikkel mélyen azonosult, s akiket bukásukban is szeretett.

A temető díszsírkertjében lévő családi sírnál Bosák Nándor katolikus püspök Szabó Magda ökumenizmusa előtt hajtott fejet, felidézve, hogy mély református hite mellett sokat tett a katolikusokért is, tisztelegve ezzel katolikus édesanyja hite és emléke előtt.