Vacsora után nem sokkal takarodót fújtunk. A két hálóterem közül a „nem horkolósban” kaptam helyet öt társammal. A mellettünk levő hálóteremben – a „horkolósban” – a többiek tértek nyugovóra. Az ágyam mellé én is odakészítettem a zubbonyomat és a cipőmet, az egyenruha azonban rajtam maradt.
Nehezen aludtam el, minden percben ugrásra készen álltam, a fejemben folyton a riasztó hangja „szólt”, szinte várva, mikor hallom meg valóban. Háromszor is felriadtam valamilyen zajra – talán a hangszóró reccsent egyet, de az is lehet, hogy csak álmodtam –, és azonnal talpra ugrottam, csak a cipőfelvételnél jöttem rá, hogy tévedtem.
Nem sokkal reggel hat óra előtt mozgolódni kezdtek a társaim, öltöztek, összepakolták az ágyneműt, így én is ezt tettem. A konyhában találkoztunk megint, reggeli kávénkat kortyolgatva. Elmondták: nem megszokott, hogy ilyen csendesen teljen az éjszaka. Emlékszem is, tegnap, a tűzoltási szituációs gyakorlat után az egyik tűzoltó – aki társaival együtt egy másik kerületből érkezett hozzánk gyakorolni – úgy búcsúzott el tőlem: „Akkor majd éjszaka találkozunk”. A lánglovagok elmondták: sok ilyenkor a liftelakadásos eset, de gyakran hívják őket balesethez, akár tűzhöz is, és az sem meglepő, ha hídra vagy más veszélyes helyre felmászó emberhez kell vonulni. Ha álmukból ébrednek, szinte „betanított robotként” mozognak, gondolkodás nélkül, villámgyorsan öltöznek. Alig két perc múlva a beindított sziréna emeli az adrenailszintet.
Éppen itt tartottunk, amikor kigyulladt a fejünk felett a riasztólámpa. Nem hittem a szememnek, úgy szólt rám a parancsnok: gyerünk! Lerohantam a szertárba, és hallottam, ahogy egymásnak mondták: műszaki mentés. A város még épphogy csak ébredezett, amikor mi már szirénázva rohantunk a hetedik kerületbe.
Hulló téglák
Egy kis utcában álltunk meg, az egyik rozoga házról vakolatdarabok hullottak le. Egy autó tetejét be is horpasztották. A VIII. és a XIV. kerületből is vannak itt tűzoltók, szalaggal körbekerítették a területet, míg a jelző – a közös képviselő – beszámolt a részletekről. Közben megérkezett az egyik lakó is, aki elmondta: ez már nem az első eset, a ház nagyon leromlott állapotban van. Alig öt percet vártunk, mikor befordult az utcába az emelő, és rövidesen a rendőrség is megérkezett.
Két tűzoltóval együtt álltam be az emelő kosarába, amely egészen a négyemeletes ház tetejéig vitt fel. A homlokzat siralmas látványt nyújtott: hulló vakolat, kilazult téglák. A lánglovagok óvatosan eltávolították a veszélyes darabokat – egész téglákat, stukkódarabokat –, közben arról beszélgettünk: Budapesten rengeteg az ilyen leromlott ház, amely az arra közlekedőkre és a parkoló autókra nagyon veszélyes.
A munkálatok után visszatértünk a tűzőrségre, ahol már a következő csapat fogadott minket. Üdvözöltük egymást, majd átvizsgálták a fecskendőt – ahogy mi éppen 24 órával ezelőtt. Az elmúlt egy nap során csak ekkor láttam a társaimon, hogy kezdenek felengedni: hiába a vidám beszélgetés és a jó hangulat, a szolgálati idő alatt végig éreztem – még éjszaka is – a kissé feszült készenléti állapotot. Hiszen itt tényleg nem tudni, mi történik a következő percben.
Nekem is lejárt a „szolgálati időm”. Fájnak a tagjaim a fizikai igénybevételtől, még egy kis izomlázam is van. Nagyon fáradt vagyok, hiszen valójában egyetlen percre sem tudtam kikapcsolódni az elmúlt 24 órában, még alvás közben sem tudtam elengedni magam. Társaimmal beszéljük is: hiába a pihenő, az ember nem tudja – és nem is lehet – kikapcsolni az agyából a „készenlétet”, így aludni sem lehet igazán mélyen.
Minden percben az életüket kockáztatják
Gyenesei István miniszter szavai szerint „a tűzoltók a 24 órás szolgálati idő nagy részét pihenéssel, sporttal töltik”. Valójában egy percet sem pihentünk igazán, pedig – három riasztás és a gyakorlatok ellenére – szokatlanul csendes nap volt. A sport viszont létfontosságú: a tegnapi tűzoltási szituációs gyakorlat alatt egyetlen „sérültet” sem találtam meg, sőt a végén annyira elfáradtam a súlytól, a szokatlan és félelmetes helyzettől, hogy szinte engem kellett „kimenteni”. A tűzoltók egy valódi tűzesetnél nem lehetnek fáradtak és nem félhetnek – gyorsan és szakértelemmel dolgoznak, hiszen mindenki tőlük várja – és meg is kapja – a segítséget. Ehhez képest siralmas az anyagi elismerésük, amelyből most, a megszorítások miatt, még tovább faragna a kormány. Pedig ők arra tették fel az életüket, hogy az ország lakosságának – és vagyontárgyainak – biztonsága felett őrködjenek.
A két gyertya még mindig ég a lépcsőfordulóban, a hősi halott tűzoltó emléktáblája alatt. 25 évesen vesztette életét műszaki mentés közben. Az egyik faliújságon más tűzoltók fényképeit is látom, felettük a felirat: „Hősi halottaink”. A lánglovagok nap mint nap látják ezeket a táblákat, emlékeket, és pontosan tudják: bármelyikükkel, bármikor megtörténhet, hogy a kollégák az ő tiszteletükre egyperces, néma csenddel, koszorúzással emlékeznek. Ennek ellenére ők „csak” teszik a dolgukat: mentenek vagyontárgyat, állatot, embert, bármikor és bármeddig, akár a saját életüket kockáztatva, „erős karral, bátor szívvel, testvéri szeretettel”.

Kóros elmeállapotú nő akart bírót és rendőrkapitányt ölni
A hivatalokat is megfenyegette.