A 2. magyar hadseregre egy 200 kilométeres folyószakasz védelmét bízta a német hadvezetés. Az ellenfélhez képest gyenge fegyverzetű, hiányos téli felszereltséggel rendelkező magyar csapatok egy létszámukhoz képest aránytalanul hosszú vonalon védekeztek. Erőink arra sem voltak elegendőek, hogy a folyó partjára érve felszámolják az oroszok három hídfőállását. Ezekből indult meg január 12-én és 13-án a páncélosokkal és téli felszereléssel jól ellátott Vörös Hadsereg támadása.
A védővonalak áttörése utáni elkerülhetetlen visszavonulást nem készítette elő a magyar hadvezetés. Az utolsó hadparancsok a reménytelen helyzetben is az ellenállást szorgalmazták. A mínusz 30 fokos hidegben a fegyverzetüket jobbára elhagyó és visszavonuló honvédeink végül szervezetlenül, sokszor fejvesztve menekültek a támadó és foglyokat nem nagyon ejtő orosz csapatok elől.
A folyamatos harc mellett a legtöbb áldozatot a kemény fagy szedte: aki elfáradt és leült az út szélére, az már nem ment tovább a visszaemlékezések szerint. Hiába voltak ugyanis a hátországban a front számára szervezett gyűjtések, a meleg ruhák vagy nem érkeztek meg, vagy a front mögötti raktárakban maradtak. A hosszú posztókabátok és a kapcákkal bélelt bakancsok kevésbé védtek a hideg ellen, mint az oroszok pufajkái és nemezcsizmái.
Az ellenállást a páncéltörő fegyverzet hiánya is nehezítette. A magyar hadvezetés hiába kért ilyeneket a németektől, azok többek között a francia hadizsákmányból származó lövegeket küldtek, amikhez viszont nem érkezett elegendő lőszer. A gépesítettség alacsony fokán álló csapataink jobbára lovas szekereket használtak a visszavonulás során, de legtöbben gyalog próbálkoztak a biztonságos terület elérésével. Kevés sikerrel.
A doni tragédia áldozatait a kommunista hatalomátvétel után egy kollektívan háborús bűnösnek nyilvánított ország katonáiként tartották számon, akik a nagy Szovjetúnió és azok ellen a hősök ellen harcoltak, akik felszabadították hazánkat. A háborús részvétel kényszerítő körülményeiről, katonáink hőstetteiről és szenvedéseiről nem lehetett beszélni, emléktábláik csak 1990 után jelenhettek meg a templomok falán.
Ez a szemlélet a tragédia után 66 évvel is tetten érhető a honvédelmi miniszter évfordulós szónoklatában. A szocialista Szekeres Imre hétfőn arról beszélt, hogy Magyarország katonai és politikai vezetői cinikusan odadobták az ellenségnek a 2. magyar hadsereget a Don-kanyarban. Szekeres szerint az akkori politikai vezetés meg akart felelni a náci Németország elvárásainak, amikor kiküldte katonáit a szovjetek ellen harcolni.
A honvédelmi miniszter állításait a történelemtudomány már jócskán meghaladta, a mi feladatunk a tisztánlátás mellett a főhajtás lehet csak hőseink előtt.
Oroszország
Világhatalom adhat háttértámogatást Oroszországnak
