„Számítottam arra, hogy megtámadják a mandátumomat azután, hogy milyen hecckampány indult ellenem” – mondta el a politikus a TV2 reggeli műsorában. „Nem felel meg a valóságnak, hogy disszidenseket és azok rokonait figyeltem meg” – tette hozzá. Kivágóné szerint az emberek nincsenek tisztában azzal, hogy az egyes csoportfőnökségek milyen területekkel foglalkoztak. Elmondása szerint a kémelhárításon belül a határőrizeti szervek és a vám területével foglalkozott. Mindez kiegészítendő azzal, hogy az illegális határátlépésekkel és csempészésekkel foglalkozó alosztály feladata sem lehetett idilli, hiszen a rendszerváltásig érvényben lévő lőparancs miatt több, Ausztriába szökni próbáló magyar állampolgárt lőttek agyon az osztrák–magyar határon. Kivágóné – aki a mai magyar demokráciában is megtalálta a helyét, hiszen Soroksár alpolgármestere és a létminimum alatt élők képviselője lehet – a diktatúrabeli, a humanista célokat figyelmen kívül hagyó feladataikról így mesélt a tévéműsorban: „Abban az időben is voltak illegális határátlépések, csempészések, ezekkel kapcsolatban egy ország védelme esetén oda kell figyelni.”
Ugyanakkor a kommunista Magyarországon a csempészések felügyelete sem lehetett hálás feladat. Az ország területére a magyar háztartások korszerűsítését szolgáló, tartós fogyasztási cikkekre a nyugati utakhoz és valutához korlátozottan hozzájutó, egyszerű magyar állampolgárok leginkább úgy tehettek szert, ha ezeket a termékeket a vámhatóságot kikerülve becsempészték Magyarországra, mivel a vámot nem tudták volna kifizetni. A Kivágó családnak ilyen trükkökkel feltehetően nem kellett foglalkoznia, hiszen információink szerint a politikus férje, Kivágó Iván György fénykorában sikeres külkereskedőként kereste kenyerét.
Az egykoron a kommunisták fő ellenségének – ma barátjuknak – számító Demszky Gábor főpolgármester szerdán a TV2-nek kijelentette: „Emberileg nem érzem jól magam ebben a helyzetben.” Szerinte őt is megfigyelhette Kivágóné mint kémelhárító, hiszen annak idején több külföldi vendég is érkezett turistaként a demokratikus ellenzék tagjaihoz, így többek között hozzá is. A főpolgármester kijelentésére reagálva Kivágóné elmondta: Demszky úrnak tudnia kell, hogy a III/II-es csoportfőnökség nem az ő figyelésével foglakozott. „Ha ő is vett részt csempészésben, akkor lehet, hogy megfigyeltem, de ezt csak viccből mondtam” – tette hozzá. Ami azonban nem vicc, és alátámaszthatja Demszky és Kivágóné történelmi kapcsolatát, az az a tény, hogy Magyarországra a tiltott irodalom termékeit is csempészni kellett. Ezeket a szamizdat könyveket később az állampárt rendőrségének zaklatásai közepette az akkori földalatti ellenzék terjesztette, akiknek ismert alakjai SZDSZ-esek és ma már a kommunisták leghűségesebb társai.
Ahol magyarokat lőttek agyon: a vasfüggöny
A 260 kilométer hosszúságú magyar–osztrák határon 1949-től – az illegális határátlépések megakadályozására – különböző technikai rendszereket, drótkerítéseket és aknazárat hoztak létre. Ezzel egy időben lövészárkokkal, betonbunkerekkel és aknamezőkkel erősítették meg a 621 kilométeres magyar–jugoszláv határt is.
Az elsőgenerációs vasfüggöny egy aknamező volt, amit két, faoszlopokra szegezett szögesdrót vett közre. Ez pontosan követte a határvonalat, hasonlóan a második generációs vasfüggönyhöz. Ez az aknazár közvetlenül a határvonalon húzódott. Az első, hevenyészett határzárral azonban sok volt a gond, a fatestű aknák vagy maguktól is felrobbantak, vagy épp akkor nem működtek, amikor kellett volna.
A technikai problémák és a politikai helyzet enyhülése miatt 1955 őszétől elkezdték felszedni az aknákat, amivel 1956 szeptemberére végeztek. Ez tette lehetővé, hogy a szabadságharc leverése után százezrek meneküljenek át Ausztriába. A forradalom leverése után, 1957 márciusában a kormány határozatban rendelte el az újratelepítést.
A második változat két – betonoszlopokra rögzített – szögesdrótkerítés volt, közte egy öt méter széles, félméterenként bakelittestű aknákkal teleszórt aknamező, mellette felgereblyézett nyomsáv és járőrút. Ezt a rendszert azért kellett felszámolni, mert az eső többször is kimosta az aknákat a földből, ami Ausztriában több halálos balesetet, csonkolást is okozott. Az aknák felszedése során, 1966-tól 1970-ig legalább ketten meghaltak, sokan maradandó sérülést szenvedtek.
Az aknazár helyére a szovjet S-100 jelzésű elektronikus jelzőrendszert (EJR) telepítették. Ez akár tíz kilométerrel is a határ mögött húzódott. A kerítés 24 voltos feszültség alatt állt, ha bárki hozzáért vagy elvágta, a rendszer jelzett a legközelebbi határőrőrsön, ahonnan két járőrt küldtek ki. Az egyik a határvonaltól indult befelé kutyákkal, hogy elébe kerüljenek a határsértőnek, a másik pedig a kerítéshez ment, hogy megnézze, mi történt.
A rendszer az 1980-as évek végére elavult, az esetek kétharmadában vadállatok, vagy eső miatt riasztotta a határőröket. A felújítás százmilliós költséget jelentett volna, hiszen a rozsdamentes drótot – paradox módon – nyugatról kellett beszerezni. A határőrség ezért már 1987-ben javasolta a megszüntetését. Az MSZMP politikai bizottsága 1989. február 28-i ülésén elfogadta az EJR megszüntetését. A bontás május 2-án kezdődött meg és 1989. június 27-én fejeződött be, amikor Horn Gyula magyar és Alois Mock osztrák külügyminiszter a kamerák előtt átvágták az egyik utolsó szakaszt. Az elbontott szögesdrótzár maradványai azonban még napjainkban is megtalálhatók a határ menti erdőkben.
(Forrás: Wikipédia)
origo.hu
Megszólalt az ügyvéd: mi vár a Palatinuson vízbe fulladt kislány édesanyjára?
