Kudarcot szenvedhet a Nyugat az afganisztáni hadszíntéren

Az afganisztáni háborút a Nyugat elsősorban politikai okok miatt fogja elveszteni, ha elveszti – írja szerkesztőségünkhöz is eljuttatott elemzésében Tálas Péter biztonságpolitikai szakértő. Közben az amerikai–afgán vegyes vizsgálóbizottság az áldozatok pontos számának említése nélkül elismerte, hogy „több tucat” civil áldozata volt a lakott települések ellen intézett hétfői, amerikai légitámadásnak.

Az Egyesült Államok és a nemzetközi közösség 2003 és 2008 között csupán mellékhadszíntérként tekintett Afganisztánra, s a tálibok Afganisztánból való kiűzését – nota bene: nem szétverését! – követően képtelen volt lezárni az afgán–pakisztáni határt. Ez lehetőséget adott a táliboknak a pakisztáni újjászerveződésre, továbbá arra is, hogy egy gyengén felszerelt, de viszonylag jól szervezett partizánhadsereggel 2005-től fokozatosan visszaszivárogjanak. A szövetségesek légi csapásokkal igyekeztek és igyekeznek válaszolni, aminek viszont (a legnagyobb körültekintés mellett is) gyakran ártatlan civilek estek és esnek áldozatul. (Mint például 2008 augusztusában Herát tartományban, vagy legutóbb – 2009. május 4-ről 5-re virradóra – a Farah tartománybeli Bala Baluk járás két falujában, ahol legalább harminc, sőt egyes források szerint több mint százhúsz civil halt meg, köztük nők és gyerekek – írja Tálas; a hétfői afganisztáni mészárlást pedig a 2001–2002-es invázió óta eltelt időszak legvéresebb akciójaként emlegetik.)

Mezítlábas partizánok légvédelmi fegyverekkel

Amennyiben pedig igazak azok a sajtóértesülések, hogy a tálibok 2008 őszétől olyan az orosz Sztrelából kifejlesztett, kínai gyártmányú, Hong Jing 5A típusú könnyű hordozható légvédelmi fegyverhez jutnak, amely a nagy sebességű, alacsonyan repülő, földfelszíni célpontokat támadó helikopterek, pilóta nélküli repülőgépek, megfigyelő és szállító gépek leküzdésére, megsemmisítésére szolgál, akkor a koalíciós erők eddigi légi egyeduralma emiatt is megkérdőjeleződni látszik – következtet Tálas.

Mindenki terrorista?

Az afganisztáni háborút ugyanis a Nyugat elsősorban politikai okok miatt fogja elveszteni, ha elveszti. Például akkor, ha továbbra is differenciálatlanul terroristaként definiálja az afganisztáni fegyveres felkelőket, nem véve tudomást arról, hogy a kormányellenes erők rendkívül különböző motívumok miatt fogtak fegyvert és harcolnak a kabuli központi kormányzat és a nemzetközi koalíció ellen. Közöttük ugyanis éppúgy találunk iszlám nacionalistákat és hatalomra törő hadurakat, mint az ópiummák-termelés elleni fellépés következtében egzisztenciájukat vesztő „megélhetési lázadókat”, s persze az al-Kaidával ideológiai vagy operatív kapcsolatokat ápoló arab és más külföldi fanatikusokat is. Ami azonban ennél is fontosabb, a különböző motivációjú kormányellenes erőkkel szemben eltérő politikát kellene folytatnia a nemzetközi közösségnek, hogy egyáltalán esélye legyen a jelenlegi kedvezőtlen folyamatok megváltoztatására.

Nem véletlen tehát, hogy 2008 nyarán előbb a Karzai-kabinetben, majd ősszel a Pentagonban is felvetődött a mérsékelt tálibokkal való tárgyalások lehetősége, amit 2009 januárjában az új amerikai elnök, Barack Obama is megerősített – utal a megváltozott amerikai hangsúlyokra Tálas.

Feneketlen zsák

Az újjáépítésére szánt segélyek elégtelensége az egyik döntő oka annak, hogy Afganisztánt az amerikai inváziót követő hetedik évben is polgárháború fenyegeti, az afgán lakosság döntő többségének a Nyugat számára elképzelhetetlen szegénységgel kell szembenéznie, és az ország képtelen a saját lábára állni – írja a Norine MacDonald által alapított nemzetközi think tank, az egykori Senlis Council (ma ICOS) és Matt Waldman tanulmányaira hivatkozva Tálas.

A nemzetközi donorközösség által a 2001 és 2008 közötti időszakra Afganisztánnak felajánlott 25 milliárd dollárnyi fejlesztési segélyből 2008 márciusáig mindössze 15 milliárd dollár érkezett az országba. E segély mintegy 40 százaléka (közel 6 milliárd dollár) vállalati haszonként, szakértői vagy tanácsadói fizetésként már vissza is vándorolt a donorországokhoz. A fejlesztési projektek megvalósításának költségei is nagyon gyakran irreálisan magasak. Például a Kabul központját és a nemzetközi repülőteret összekötő – a Louis Berger Group által amerikai segélyből felújított – út minimum a négyszeresébe, de inkább többszörösébe került az afganisztáni utak egy kilométernyi átlagos építési költségének. A segélyek kétharmadát (más források szerint 80 százalékát) – általában az afgán állami hivatalok egyébként létező korruptságára hivatkozva – úgy költik el a fejlesztési és segélyszervezetek, hogy annak felhasználásáról semmiféle információja nincs az afgán kormánynak. Nem véletlen tehát, hogy mind Barack Obama, mind pedig a NATO új Afganisztán-stratégiája kulcsfontosságúnak tartja a civil segélyek és fejlesztések hatékonyságának növelését. Kérdés persze, hogy ez a 2008 őszén kialakult világgazdasági válság körülményei között lehetséges lesz-e, s legfőképpen az, hogy hogyan.

Az afgán ópium ellen való orvosság

Új Afganisztán-stratégiája szerint Obama elnök folytatni kívánja az afganisztáni ópiummák-ültetvények felszámolását. Döntése mellett számos érv hozható fel. Immár évek óta Afganisztánban állítják elő a világ ópiumtermésének 92 százalékát (2007-ben hozzávetőlegesen 8 ezer tonnát), s az ópiumtermelés és a kábítószer-kereskedelem elsősorban a kormányellenes felkelőknek hajt egyre nagyobb hasznot (évente 140–200 millió dollárt). A termelés növekedésének tragikus hatása van az afgán társadalomra: közel egymillió a drogfüggő (az aktív lakosság 8 százaléka), s ezen belül igen magas az ópiumtermék-fogyasztók száma (az ENSZ adatai szerint az aktív lakosság hozzávetőlegesen 1,7 százaléka). A kábítószer-termeléssel és -kereskedelemmel együtt jár a szervezett bűnözés és a korrupció. Mindezek ellenére sok szakértő és politikus már régóta károsnak és hatástalannak ítéli az ültetvények felszámolását. Elsősorban arra hivatkoznak, hogy az ópiummák-ültetvények eddigi felszámolása nem befolyásolta az afgán kábítószer-termelés volumenét (legfeljebb arra volt jó, hogy intenzív termelésre ösztönözze az afgánokat), ellenben egyértelműen a koalíciós erők ellen hangolta és a tálibok mellé állította a megélhetési forrásuktól megfosztott afgán parasztokat.

A biztonsági helyzet romlása, a nemzetközi közösség segélyezési és fejlesztési, illetve a kábítószer elleni politika kudarca az Asia Foundation felmérései szerint napjainkra odavezetett, hogy az afgánok körében 2004 és 2008 között radikálisan (64-ről 38 százalékra) csökkent azok aránya, akik szerint az ország ügyei jó irányba, míg a másik oldalon 11-ről 32 százalékra nőtt azoké, akik szerint egyértelműen rossz irányba mennek.

Ellenérdekelt szomszédság

Az Obama-adminisztráció új Afganisztán-stratégiájának egyik legnagyobb pozitívuma az, hogy az afgán probléma kapcsán már nem csupán a „local ownership”-et (vagyis a kérdés megoldásának „afganizálását”), hanem – miként azt az intézményközi politikai csoport fehér könyvének címe is jelzi – a „regional ownership”-et (vagyis a környező hatalmak rendezésbe való bevonását) is hangsúlyozza. Az Obama-adminisztráció azonban a „regional ownership”-et láthatóan nem csupán Pakisztánra kívánja kiterjeszteni. Legalább ilyen fontos lenne ugyanis Oroszország és India, sőt Irán és Kína bizonyos fokú bevonása az afgán konfliktus rendezésébe, miként megtörtént ez az Afganisztánnal határos posztszovjet köztársaságok (Türkmenisztán, Üzbegisztán, Tádzsikisztán, Kirgizisztán) esetében, amelyek egyfelől az Afganisztánban élő nemzetiségekkel való kiegyezés miatt voltak kulcsfontosságúak, másfelől az iszlám radikalizmus terjedésétől való félelmük okán érdekeltek voltak ebben.

Az afganisztáni probléma kezelését előmozdító „regional ownership” megvalósulása alighanem döntően attól függ majd, hogy az új amerikai adminisztráció, tágabb értelemben a NATO, milyen célok elérése érdekében kívánja mozgósítani a szereplőket Afganisztán kapcsán, illetve szerepvállalásukért cserébe milyen ellenszolgáltatásokat kínál nekik. Barack Obama – a nyugati típusú demokráciaépítés ambiciózus, de irreálisnak bizonyult korábbi célkitűzése helyett – ma hivatalosan arra törekszik, hogy csapaterősítéssel visszaszorítsa a tálibokat, a párbeszédre hajlandó afgán kormányellenes csoportokkal megállapodásra jusson, az afgán biztonsági erőket képessé tegye a stabilitás fenntartására, és nemzetközi összefogással megteremtse Afganisztánban a normális életviszonyok alapvető feltételeit.

A kérdés csupán az, hogy a regionális szereplők elfogadják-e ezt az amerikai tervet. Különösen egy olyan helyzetben, amikor az Egyesült Államok nem igazán tud olyan ellenszolgáltatást felajánlani a szereplőknek, melyet egymás közötti játszmáikban az említett nagyhatalmak valamennyien nyereségnek könyvelnének el.

Ha pedig így van, akkor – a mai helyzetet és tendenciákat figyelembe véve – a NATO-nak és az Egyesült Államoknak céljuk megvalósulása nélkül kell elhagyniuk majd Afganisztánt. S ez elsősorban kétségtelenül a NATO és Amerika vereségének fog tűnni. Ám hosszú távon legalább akkora vereség lehet a regionális szereplők számára is, akik egy ilyen helyzetben végképp nem térhetnek majd ki a „regional ownership” afganisztáni felelőssége és terhe elől.