– Miben látja a bukás okait?
– Ami a saját felelősségemet illeti: meghirdettem egy hitelességre építő, kiszámítható politikát, amelynek a lényege az volt, hogy a koalíciós szakítás után megvárjuk a kormány cselekvési programját, ha az nem elfogadható, akkor legyen szakértői kormány, ha az sem működik, jöhetnek az új választások. Ezt a folyamatot nem sikerült végigvinni.
– Ennyit a hitelességről.
– A frakció többsége ellenezte ezt a politikát, fizetett hirdetéseket adtak fel ellenem párttagok, polgármesterek szólaltak fel ellenem, kilépések is történtek, a sajtó is támadásba lendült. Mérlegre kellett tennem, hogy mi fontosabb: a pártegység megőrzése, vagy a ragaszkodás az elveimhez, akár pártszakadást kockáztatva is. Az előbbit választottam.
– Jó döntés volt?
– Mai eszemmel már nem kötném meg ezt a kompromisszumot. A választók nem igazolták vissza azt a reményemet, hogy a viszonylagos vagy legalább időleges kiegyezés támogatottságot hoz a pártnak.
– Ez a közelmúlt. Engem inkább az érdekel, hogy ön szerint hogyan lett az SZDSZ az, aminek most látjuk.
– Sokan úgy gondolják, hogy az 1994-es koalíciókötés volt az első lépés a lecsúszás felé. Én nem így látom. A gond az volt szerintem, hogy tovább maradtunk bent, mint kellett volna. Amikor elértük az alapvető gazdaságpolitikai céljainkat, már nem kellett volna kormányzati szerepet vállalni. Ráadásul 1996-ban ezzel az időszakkal esett egybe a Tocsik-ügy. Amíg 1994-ben óriási volt a nyomás, hogy az SZDSZ ne engedje egyedül kormányozni azt az MSZP-t, addig 1996 után pár ember személyes érdekein kívül már semmi nem indokolta a koalíciót. Később, az Orbán-kormány idején nem történt személyi, arculati, tartalmi változás, és beragadtunk az ötszázalékos körbe. Ráadásul 2002-ben kötöttünk egy nem túl jó koalíciót, mismásoltunk a D–209-es ügyben, 2006-ig gazdaságpolitikai hibák sora történt, 2008-ban pedig jött egy végig nem gondolt koalíciós szakítás.
– Észre sem vettem, hogy kiléptek a kormányból.
– Ez a baj. Az SZDSZ nem viselkedett sem karakteresen kormánypárti, sem karakteresen ellenzéki módon. A frakció többsége még a párttal szemben is támogatta a kormány előterjesztéseit.
– Most egy elitista, a politikát önmagáért valónak tekintő elemzést hallottam. Egy szót sem szólt arról, hogy az országban élő emberekkel szemben mit mulasztottak el.
– Egyetértek önnel, végérvényesen hátat kell fordítanunk annak az attitűdnek, hogy egyfajta felvilágosult abszolutistaként modernizálunk, és megmondjuk, hogy mi az egyetlen üdvözítő út a „népnek”. Ezt egy szakérő megteheti, de egy politikus részéről súlyos hiba. Bedugultak azok a csatornáink, amelyek a mindennapi emberekhez vezetnek. Ennek most isszuk a levét.
– Találnának szavazókat?
– Az értékválasztás-vizsgálatok alapján az látszik, hogy a klasszikus liberális értékeket a választók nagyjából ötöde vallja magáénak. Ebből az SZDSZ nem tudott öt százaléknál többet megszólítani. Tehát van merítési lehetőség.
– Le vannak maradva húsz évvel. Senki nem kérdőjelezi meg a szabadságjogokat vagy a jogállamiság eszményét. Olyasmiért harcolnak állandóan, ami a politika és a társadalom alapnormáiba már régen beépült. Pártprogramnak ez igen sovány.
– Az alkotmányosságot vagy a szabadságjogokat meg is kell védeni. Nemhogy kevesebben, de egyre többen vonják ezeket kétségbe Magyarországon. Ettől függetlenül újra kell gondolni a XXI. századi liberális értékeket, és új tartalmakra is szükség van.
– Mire gondol?
– Például alapnormává kell tenni a környezettudatosságot.
– A Jobbik is mondhatja, hogy a sittet ne a Natura 2000-es területen borítsuk le. Ehhez sem kell liberálisnak lenni.
– A környezettudatosság nem csupán egy ágazati politika, hanem az egész politika minden szféráját át kell hassa. A gazdasági növekedés kontra környezetvédelem kérdésére az a liberális válasz, hogy szükség van a vállalkozás szabadságára, de szükség van egy korlátozott kiterjedésű, mégis erős, a közösség érdekeit, így a természeti erőforrások feletti védelmet is biztosító államra. Ilyen liberális politikai alapeszmény lehet a demokratikus intézményrendszer tekintélyének visszaállítása. Magyarországon különösen nagy gond van e tekintetben.
– Ehhez miért kellenek liberálisok, ráadásul éppen önök? A demokratikus intézményrendszert senki nem akarja lebontani, még a radikálisok sem, az SZDSZ-es politikusok viszont igen nagy pofonokat adtak neki.
– Mire gondol?
– Például arra, amikor Kuncze Gábor gúny tárgyává tette a törvénytelen rendőri fellépés miatt fejkötést viselő fideszes Révész Máriuszt. Mindezt a parlament plenáris ülésén, így egyszerre legitimálta a rendőrség fellépését, és alázta meg az Országgyűlést és képviselőtársát. Biztos, hogy egy SZDSZ-es képviselő sérülésén nem poénkodott volna, tehát politikai alapon vágta sutba a jogállamiság eszményét. Demszky Gábor főpolgármester pedig a hatósági brutalitás után kitüntette Gergényi Péter rendőrfőkapitányt.
– Kuncze beszólását én is károsnak és szégyenletesnek tartottam. Gergényi kitüntetéséről azonban – konszenzussal – még akkor döntött a Fővárosi Közgyűlés, amikor nem voltak ismertek az október 23-i események. Más kérdés, hogy később az lett volna a tisztességes, ha visszavonják ezt a kitüntetést.
– Tamás Gáspár Miklós mondta azt a Hírszerző című internetes portálnak, hogy – szó szerint idézem – „az SZDSZ egy cigányvédő, buzivédő, füvező, nyugatos zsidó párt”. Senki és semmi vagyok ahhoz, hogy az SZDSZ-alapító TGM-mel vitatkozzak e kérdésben.
– Azzal, hogy ki milyen származású, nem következik az, hogy mi a véleménye egyes dolgokról. Ezzel az állítással azonban én sem akarok vitatkozni. Nem azért, mert egyetértek vele, hanem azért, mert ezek a sztereotípiák sajnos ráégtek az SZDSZ-re.
– Azért ennek csak van oka.
– Van, de minden sztereotípia torzít, és elfedi a dolgok összetettségét. Az SZDSZ kiáll az állampolgári jogegyenlőség mellett származásra, vallási hovatartozásra, politikai vagy szexuális beállítódásra való tekintet nélkül. Büszke vagyok, hogy a magyarországi pártok közül ezt legkövetkezetesebben az SZDSZ teszi. A jogegyenlőség megkérdőjelezése egy olyan irány, amelynek beláthatatlanok a következményei.
– De ha mondjuk kimondom azt, amit TGM, akkor viszont én automatikusan fasiszta vagyok?
– Nem. Bibó István óta azt vallom, hogy nem lehet párbeszédet folytatni, ha földbe döngöljük egymást. Ha az az alaphelyzet, hogy te kommunista vagy, te meg fasiszta, akkor vége az értelmes vitának. A Jobbik szavazóit sem tartom fasisztának, noha az én megítélésem szerint van köztük fasiszta nézeteket valló ember. Ez igaz a párt vezetésére is, de az is igaz, hogy közülük sem mindenkit tartok fasisztának vagy nácinak. Szavazóik jelentős része inkább tűnik rendszerkritikus antikapitalista baloldalinak, mint szélsőjobbosnak.
– Éppen a Jobbiktól kapták a legnagyobb pofont.
– Rengeteg az elkeseredett ember, kilátástalanság kerít birtokába egyre többeket, és ez társadalmi feszültségeket szül. Sok fiatal van, aki a rendszerváltás vesztesének érzi magát. Ezzel nem foglalkozott a politika, a választók pedig hoztak egy döntést a Jobbik felemelésével, mert a párt sikere bennünket is rá kell döbbentsen, hogy súlyos gondokat hagytunk eddig kezeletlenül.
– Az SZDSZ mintha senki másra nem számítana, csak azokra, akiknek az identitását a fasisztáktól való életvitelszerű rettegés határozza meg.
– Nem gondolom, hogy a fasizmus elutasítása a kisebbségek, mondjuk a cigányok vagy a zsidók ügye lenne, hiszen a holokauszt például nem csupán a zsidók katasztrófája, hanem az egész magyar nemzeté. A kisebbségek védelme alapvető fontosságú egy demokratikus társadalomban. Ebben az értelemben mindenkinek zsidóvédőnek és cigányvédőnek kell lennie.
– Ez rendben van, de az SZDSZ a többséget rendszerint a kisebbségeket veszélyeztető, potenciális ellenségként festi le, ráadásul kioktató arroganciával.
– Abban teljesen egyetértek önnel, hogy nagy baj, ha a politikánk másról sem szól, csak a kisebbségekről. Igen, a többség érzéseit és véleményét is tiszteletben kell tartani, de azt be kell látni, hogy a többségnek kell türelmesebbnek lennie. Azt kell mérlegre tenni, hogy melyik út hova vezet.
– De nem lehet kirekeszteni a többséget. Például olyan kampánnyal, hogy a kínai is magyar, meg a fekete is magyar. Ez nettó provokáció. Senkinek az érdekét nem képviselte ezzel az SZDSZ, csak indulatokat keltett. Pont azt tette, amit szavak szintjén annyira elítél: egy nemzet tagjainak legbensőbb identitásképző érzéseit relativizálta.
– Ez pont a befogadásról és a sokszínűségről szól. Szeretném, hogy nemzeti büszkeségünknek ez lenne az egyik meghatározó eleme. Minden ember a saját bőrén tapasztalhatja, ha elkezdi felmenőit számba venni, hogy igen, volt közöttük német, szlovák, szerb vagy esetleg kun vagy jász, nem is találjuk az „eredeti” magyart. A Kárpát-medence egy nagy olvasztótégely, és nekünk ennek az előnyeit kell megtalálnunk. Csak egy befogadó, sokszínű nemzet lehet ma erős Európában, a bezárkózás, kirekesztés mindig a gyengeség jele. És itt beszélnünk kell arról, hogy a legnagyobb társadalmi problémák egyike a cigány–magyar viszony. Erre viszont nem megoldás az, hogy cigánybűnözésről beszélünk. A helyzetet csak kölcsönös áldozatvállalással lehet megoldani. Óriási mindenki felelőssége. Azt kell megértenünk, hogy a sokszínűség, így a romák is, erősítik Magyarországot. Mint ahogy ezt látjuk az USA-ban is, ahol jól ki tudták használni a sokszínűségben rejlő erőt. Persze tudom, hogy hosszú az út odáig, de valahol el kell kezdeni, és nem mindegy milyen úton indulunk el: a befogadás vagy a kirekesztés útján.
– Parlamenti politikusként akár tehet is majd mindezért, de maradjunk a realitások talaján: a képviselői tiszteletdíjnak valószínűleg búcsút inthet. Mihez kezd?
– Nem váltam kétes körülmények között milliárdossá, nincsenek offshore cégeim. Nem erre használtam a politikai kapcsolataimat. Még nem tudom, hogy a civil életben milyen szerepet vállalok. Most az a feladat, hogy kell egy őszinte szembenézés az elmúlt tizen-egynéhány év politikájával, aztán kiderülhet az is, hogy milyen szerepet érdemes vállalnom a politikában: ha nincs értelme tovább csinálni, akkor el kell gondolkodnom, hogy mivel foglalkozom majd. Ha úgy adódik, nem lesz könnyű a politikával való szakítás, mert az elmúlt két évtizedben mégis erre tettem fel az életemet, de meg fogom oldani. Ha pedig érdemes, akkor folytatom, érzek magamban ehhez elég erőt, tapasztalatot.
rendőrkapitány
Kóros elmeállapotú nő akart bírót és rendőrkapitányt ölni
A hivatalokat is megfenyegette.
