„Jó rend” – A köztársaság nem Köztársaság téri gondolat

A kettős állampolgárságról, a nemzetről, a hagyományról, a „kertkultúráról”, a baloldalról, a liberalizmusról szólnak Molnár Attila Károly legújabb könyvébe rendezett írásai. A konzervatív publicista, eszmetörténész és szociológus esszéiből mindezeken kívül megtudhatjuk többek között azt is, hogy mik a jó rend jellemzői.

„Az értelmi rend teszi lehetővé a szabadságot. De az értelmi rend nem a szabad választás terméke, hanem a nevelésé, tekintélyé, elfogadásé.” Elég e két mondat a kezünkben tartott könyv bevezetőjéből, és máris megfogalmazzuk magunkban a jó rendről írt cikkek kapcsán azt, amit büszkén hirdet magáról mottóként a brit Salisbury Review. A tekintélyes konzervatív folyóirat fejlécén ugyanis ez áll: „uncomfortable reading for the left”, azaz „kellemetlen olvasmány baloldaliak számára”.

Valóban: az előszóval együtt tizenöt cikk ugyanis kérlelhetetlen következetességgel (és nem görcsös rögeszmével), humorral és iróniával (nem pedig tudományoskodó olvashatatlansággal) ostorozza mindazt a képtelenséget, amit az elmúlt húsz évben jobb gyűjtőfogalom híján „balliberalizmusnak” hívtunk, vagy hívunk. Ez a fajta kényszerű „időtlenség” azonban komoly szerkesztői hiba: csak a lábjegyzetekből következtethetünk a cikkek megjelenésének pontos idejére, helyére értelemszerűen még így sem. Fontos lenne pedig a dátum megjelölése, mert akkor tényleg tudnánk, hogy minek is tekintsük az adott esszét: pontos, továbbgondolásra késztető diagnózisnak, vagy utólag kézhez kapott, ám beigazolódott prognózisnak?

Szovjet repterektől a gyomlálásig

A legjobb persze az, ha ez már az első soroknál kiderül. Vegyük például a Kertkultúrát. Hazánk metaforájaként kapunk egy kicsit göröngyös gyümölcsöst, amelyet egyszer csak a haladás nevében lebetonoznak, hogy „például” szovjet repülőgépek szállhassanak rajta le és fel. A sima aszfalton pedig természetes, hogy gördülékenyen megy minden, viszont arról nem is álmodhatott senki, hogy újra gyümölcsösök, vagy veteményes lesz a betonszőnyeg helyén. Értelemszerűen ez a mozzanat a bizonyos körökben ma is „felszabadulásnak” nevezett szovjet megszállás, a rendszerváltást pedig úgy írja le Molnár, hogy az idő elteltével a gaz törte fel a leszállópályát, amely úgy elburjánzott, hogy már nem lehet megkülönböztetni a haszonnövényektől. Itt sem nehéz felismerni az önmagáért való – tehát elképesztően kártékony – liberalizmust. Írásának vége – 2010 utolsó napjaiban olvasva – a kívánatos jövőt fogalmazza meg: „aki reméli a Kertész létezését, az bízik kertünk lassú kialakulásában, és nem retten meg sem az irdatlan törmelékhalomtól, sem a gazok kihuzigálását feltételező döntésektől”.

Utóbbinak pedig igen komoly szerepet szán Molnár a címben megjelölt jó rend kialakulása kapcsán, hiszen döntés nincs konfliktus nélkül. A konfliktus (a szerző szóhasználata szerint súrlódás) mellett a jó rendhez továbbá elengedhetetlen a tökéletlenség, a tekintély és a szabadság. A többi írás így azzal foglalkozik, hogy Magyarországon a posztkommunizmus éveiben hogyan és miért kerülhetett ez a bizonyos „jó rend” a balliberális kormányok sifonérjának mélyére. Az összes példát és párhuzamot kiemelni felesleges lenne, két félremagyarázott fogalom azonban idekívánkozik.

A Harmadik Úton Utópia földjére

Az első ilyen a „harmadik köztársaság”: a baloldal szinte görcsösen kapaszkodik ebbe a fogalomba, noha – világít rá Molnár – már a számolás sem stimmel, hiszen Károlyiék 1918-ban népköztársaságot kiáltottak ki. Ennél is súlyosabb a republikánus idea kiforgatása: „a republikánus eszmény az erényes, magabíró – megfelelő magántulajdonnal bíró – katona-polgár volt”. Aligha kell ecsetelni, hogy ehhez képest mit ért a köztársaságon a Köztársaság térről a Jókai utcába költözött utódpárt. A másik szemléletes példa az, amelyből azt tudjuk meg, hogy a rend szótól azért irtózik a mindenkori baloldal, mert az bizony feltételezi a szabadságot és a tekintélyt is. Ezért az ő szívüknek a rendszer szó lesz kedves, amelyben magától működnek a dolgok, elég egy kezelő szakértő, akinek a homályos morállal mit sem kell törődnie, csak mozgásban kell tartania a fogaskerekeket, amíg a Harmadik Úton meg nem érkezünk Utópia földjére. Ettől a szótól viszont – így a szerző – már a konzervatívok kapnak kiütést.

Aligha csodálható tehát, hogy Molnár Attila Károly már az előszóban leszögezi: a posztkommunisták nem „rendes” emberek.

(Molnár Attila Károly: A jó rendről. Gondolat – Barankovics István Alapítvány, Budapest 2010. Ára: 2400 forint)