Rabtársait saját szenvedése ellenére midig vigasztalta, bátorította, mondogatva nekik, hogy ne adják fel, mert „itt is velünk van az Isten, és még ebben a pokolban sem hagy el minket”. Maroknyi mennyország volt a jelenléte – így emlékezett rá egyik rabtársa. A súlyos bántalmazások következtében 1954. március 2-án halt meg a budapesti rabkórházban.
Tavaly, Bernát atya születésének 120. évfordulóján emléktáblát avattak tiszteletére az almáskamarási templom homlokzatán. Az ünnepi szentmise homíliájában Kiss-Rigó László püspök Károlyi Bernátról így szólt: „Ő keresztény módon lázadt a diktatúra minden fajtája ellen. Nem politikai értelemben volt forradalmár, hanem az evangélium forradalmára volt” – mondta róla a szeged–csanádi megyés püspök.
Frajka Félix így emlékezik rendtársára: „A misszióban kapott betegségének gyógyítása miatt jött haza, és magával hozott egy kínai árva fiút, Siao Tamást, Tomit, aki hamarosan az ország kedvence lett. Szerte az országban Tomival együtt népszerűsítette a kínai misszió ügyét. Sikeres missziós propagandát fejtettek ki. Olcsó és érdekes, misszióval kapcsolatos füzeteket és könyveket adott ki. Ezeket én is olvastam, és mint ministráns-rikkancs árultam a Jászságban.” A bevételből támogatták a missziót. „Bernát atya a börtönben embertelen körülmények között raboskodott. Jéghideg, szellőztethetetlen cellában őrizték, éheztették. Mikor a rabkórházból ávós kísérettel átvitték a városmajori kórházba, hogy megműtsék, az egyik nővér értesítette a Margit körúti ferenceseket. Az egyik atya inkognitóban bement a kórházba, és a nővérekkel konspirálva meggyóntatta, megáldoztatta és feladta neki a betegek szentségét. Pár nap múlva kaptuk a hírt, hogy Bernát atya meghalt. Nem sokkal később a rákoskeresztúri temetőben érdeklődtem, hogy hol van a sírja. Az ügyintéző szomorúan csak annyit árulhatott el, hogy a 301-es parcellában van, jeltelen sírban. Nyughelyét mindmáig nem sikerült azonosítani” – mondta Frajka Félix tavaly Almáskamaráson.
