Visszakapta önállóságát az almáskamarási általános iskola, mely az augusztus 30-i ünnepélyes tanévnyitón felveszi a falu nagy szülöttjének, Károlyi Bernát ferences vértanúnak a nevét – közölte a Ferences Sajtóközponttal Mazán Attila polgármester. A Békés megyei településről több ferences is indult a XX. első felében, többek között a most tavasszal elhunyt majdnem vértanú, Kamarás Mihály atya is ott született.
Károlyi Bernát (1892–1954) az első világháborúban ferences tábori papként vett részt. Utána különböző ferences templomokban szolgált, amikor pedig a rendtartomány beindította a kínai missziót, annak lett a vezetője. 1929-ben Paokingban telepedtek le a magyar ferencesek, ahol az evangélium terjesztése elsősorban karitászmunkán keresztül történt. Népkonyhákat nyitottak, időseket, betegeket ápoltak, árva gyermekeket fogadtak be.
A szerzetes 1938-ban visszatért Magyarországra, és a kínai misszió anyagi háttérének biztosításán fáradozott. 1940-től a kecskeméti ferences rendházban házfőnökként tevékenykedett. Nevéhez fűződik a kecskeméti zsidóság mentése. Dacolva az állami rendelkezésekkel, nem mondott fel a kolostor földszinti üzlethelyiségeit bérlő zsidóknak, hanem hamis dokumentumokkal segítette őket, amíg ez mentséget jelentett, majd egyeseket ferencesnek öltöztetve bujtatott. Bejárt a gettóba vigasztalni, majd az elhurcolás napjaiban rendszeresen látogatta őket, és próbálta enyhíteni szenvedésüket.
Ezekről az időkről Kamarás Mihály atya így emlékezett meg az MNO-nak:
Az orosz front közeledtével a város polgári vezetői elmenekültek, és gyakorlatilag Bernát atya vette át a város irányítását. A kommunisták embertelenségei ellen szintén felemelte a szavát, ezért üldöztetésnek volt kitéve. A Barankovics-párt színeiben 1947-ben országgyűlési mandátumot szerzett, melyről azonban hamarosan lemondott más javára. Mikor Kecskeméten már politikailag lehetetlenné vált a helyzete, a rend Pasarétre nevezte ki házfőnöknek. Itt a gyerekek támogatásáról volt híres. Bátorította őket, hogy a hitoktatás fakultatívvá válása és az iskolák államosítása után is álljanak ellent a materialista eszméknek, és maradjanak hűségesek a hitükhöz. Egy ilyen témájú prédikációja után hurcolták el 1949-ben. Vallatás közben nagyon megkínozták, és koncepciós perben 15 év börtönre ítélték.
Rabtársait saját szenvedése ellenére midig vigasztalta, bátorította, mondogatva nekik, hogy ne adják fel, mert „itt is velünk van az Isten, és még ebben a pokolban sem hagy el minket”. Maroknyi mennyország volt a jelenléte – így emlékezett rá egyik rabtársa. A súlyos bántalmazások következtében 1954. március 2-án halt meg a budapesti rabkórházban.
Tavaly, Bernát atya születésének 120. évfordulóján emléktáblát avattak tiszteletére az almáskamarási templom homlokzatán. Az ünnepi szentmise homíliájában Kiss-Rigó László püspök Károlyi Bernátról így szólt: „Ő keresztény módon lázadt a diktatúra minden fajtája ellen. Nem politikai értelemben volt forradalmár, hanem az evangélium forradalmára volt” – mondta róla a szeged–csanádi megyés püspök.
Frajka Félix így emlékezik rendtársára: „A misszióban kapott betegségének gyógyítása miatt jött haza, és magával hozott egy kínai árva fiút, Siao Tamást, Tomit, aki hamarosan az ország kedvence lett. Szerte az országban Tomival együtt népszerűsítette a kínai misszió ügyét. Sikeres missziós propagandát fejtettek ki. Olcsó és érdekes, misszióval kapcsolatos füzeteket és könyveket adott ki. Ezeket én is olvastam, és mint ministráns-rikkancs árultam a Jászságban.” A bevételből támogatták a missziót. „Bernát atya a börtönben embertelen körülmények között raboskodott. Jéghideg, szellőztethetetlen cellában őrizték, éheztették. Mikor a rabkórházból ávós kísérettel átvitték a városmajori kórházba, hogy megműtsék, az egyik nővér értesítette a Margit körúti ferenceseket. Az egyik atya inkognitóban bement a kórházba, és a nővérekkel konspirálva meggyóntatta, megáldoztatta és feladta neki a betegek szentségét. Pár nap múlva kaptuk a hírt, hogy Bernát atya meghalt. Nem sokkal később a rákoskeresztúri temetőben érdeklődtem, hogy hol van a sírja. Az ügyintéző szomorúan csak annyit árulhatott el, hogy a 301-es parcellában van, jeltelen sírban. Nyughelyét mindmáig nem sikerült azonosítani” – mondta Frajka Félix tavaly Almáskamaráson.
Méltó neve lesz tehát az önállóságát visszakapott iskolának és nemes példaképet kapnak az almáskamarási gyerekek az augusztus 30-i tanévnyitó alkalmával.
KÖRÖSZTÖS KRIZOSZTOM (1900–1944) „Nem akarjuk cserbenhagyni azt a népet, amely megszeretett minket, nagy áldozatot hozott, és akiknek minden bizalmuk az Isten után bennünk van. Ittmaradásunk valószínű következményeivel tisztában vagyunk...” – írta elöljárójának halála előtt. Október 28-án, Újvidéken a partizánok végezték ki, mert a hívekkel maradt a meghurcolások idején.
KOVÁCS KRISTÓF (1914–1944) a lágerben is hamar megtalálta a beteg, szomorú embereket, akiket „ne aggódj, kis pajtásom” megszólítással biztatott. Kamarás Mihály atya, aki szemtanúja volt kivégzésének, egy történetet említ: sikerült egy alkalommal bort és ostyát hozatni a táborba misézéshez, amit Kovács Kristóf egy betegnek odaadott szíverősítőül. Sic debuit esse (Így kellett történnie) – ezek voltak utolsó szavai a kivégzés előtt.
HAJNAL ZÉNÓ (1900–1945) atya a Gyékényesre bevonuló bolgár partizánokat egyházi öltözetben várta, hogy a hívek a menetelés közben is láthassák, van mellettük pap, tudnak gyónni. Egy katona – látva a ruhát – az árokba lőtte a helyi plébánossal együtt.
KISS SZALÉZ (1904–1946) naplójában 17 évesen előre megírta, hogy a vértanúság útjára lép. 1946-ban azért ítélték halálra, mert nem törte meg a gyónási titkot. Mindszenty József mondta róla: „A magyar vértanúpapok sorát Szaléz atya nyitja meg.” Sopronkőhidán végezték ki.
LUKÁCS PELBÁRT (1916–1948) a börtönpincében maga köré gyűjtötte azokat, akik rózsafüzért akartak imádkozni. A hangot meghallotta egy Ungvárról odahurcolt zsidó is, akivel Pelbárt atya egy harmadik társukkal új fejezetet nyitott a hírhedett Vilma királynő úti börtönpincében; nem panaszkodtak, nem jajveszékeltek, megbocsátottak és imádkoztak. Finn-Karéliába hurcolták, ott halt vértanúhalált.
KRISZTEN RAFAEL (1899–1952) pasaréti és Margit körúti házfőnök is volt, 1950-ben a hatvani kolostor elöljárója, az üldözött zsidók és a szegény családok támasza. Hatvanból hurcolták el. A téli hidegben egy szál kabát volt az összes börtönruházata, „pucér Krisztusnak” gúnyolta őt egy őr. Tüdőbajban halt meg, fogságban.
