Kell-e behívó a szellemi honvédelemhez?

A Kárpát-medencében, úgy tűnik, ma is szükség van a „készültségre”.

Három hatalmi ágról beszéltem, pedig negyedikként szokás a médiát emlegetni, s ötödikként immár idesorolhatjuk nyugodtan a civil erőt is. A CÖF– CÖKA-összefogást (Civil Összefogás Fórum – Civil Összefogás Közhasznú Alapítvány) ezerötszáz szervezet támogatja, immár hétezernél többen vagyunk szellemi honvédők. Ennek az értelmiségi társaságnak kötelessége, hogy irányokat mutasson az országnak anélkül, hogy át akarna lépni a politikusok közé. Egy állam fejlődésének kulcsa, hogy meghallgassák szellemi elitjét. A mostani kormány kinyitotta az ajtókat, s be is bizonyosodott, hogy szüksége van ránk. Januárban bejárjuk az egész Kárpát-medencét, s begyűjtjük a civilek véleményét, mit tartanak jónak, rossznak az eddigi kormányzati munkában, s javaslataikat eljuttatjuk a megfelelő helyekre.

Schöpflin György néppárti EP-képviselő: Vegyük komolyan a katonai metaforát. Milyenfajta hadviselésről van itt szó? Ki az ellenség? Milyen erőkkel rendelkezik? És talán a legfontosabb kérdés: mit akarunk megvédeni, és hogyan? Induljunk ki Szun-ce A háború művészete című klasszikusából. A nagy kínai mester az egységre, a fegyelemre, saját erőink pontos felmérésére helyezi a hangsúlyt, illetve az ellenség ismeretére. Tekintettel arra, hogy itt szellemi hadviselésről van szó, s hogy a háború mégiscsak egy metafora, nevezzük a velünk szemben állókat ellenfélnek, bár ez nem jelenti azt, hogy ne lennének veszélyesek. Fel kell mérni saját felkészültségünket, az ellenfél fegyvereit, gyengéjét, módszereit, sőt a habitusát is, mert a szellemi honvédelemben az ellenfél könnyen elkényelmesedik, megszokásból cselekszik, nem képes megérteni a változásokat, valamint saját ellenfelének tartalékait.

Ha ezeket a meglátásokat a mostani helyzetre alkalmazzuk, akkor durván fogalmazva azt látjuk, hogy a szellemi hadviselés magyar változatában nem maga a konfliktus az, ami fontos, hiszen egy demokráciában az értékítéletek ütköztetése teljesen normális, hanem a baloldal őszinte meggyőződése, hogy egyedül képviseli a demokráciát. Ez tévedés persze, de tévedni emberi dolog. Ez a baloldali meggyőződés még tartja magát, úgy vélem, annak ellenére, hogy a társadalom nagy többségének egyre kevésbé tetszik a baloldal, így például a szavazók nem kedvelik a liberálisok egyenlőtlenséget kitermelő piaci fundamentalizmusát. Azonban az ellenfél demokráciafelfogása inkább ideológiai, mintsem a nép képviseletén alapuló. Az ideológia színterén pedig azért komoly tartalékai vannak a magyar baloldalnak. Egyrészt a fővárosi értelmiség számára a társadalom – főként a nem budapesti magyar társadalom – mellékes tényező, elhanyagolható és (onnan nézve) hamis tudatban él, egy, a liberalizmus szerinti hamis tudatban természetesen. Mindeddig ez nem zavarta szellemi fölényében a baloldalt, hiába a 2010-es vereség. Pedig hasznos lenne szembesíteni a baloldalt a demokrácia és a szavazás közti összefüggéssel. Másrészt a nyugati média és valamennyire a nyugati pártpolitika is jelentős hátvéd, illetve alkalmasint utánpótlás a magyar baloldalnak – a svéd tévé hírhedt riportját nem kell részleteznem. Igen, ez valóban számít, de nem kell eltúlozni a jelentőségét: szeszélyes ebben a Nyugat, elsősorban azért, mert eszköznek használja a magyar helyzetet magyarországi szövetségeseit is beleértve. Sok tekintetben a Nyugat arra használja Magyarországot, hogy keletre exportálja saját bűntudatát, amennyiben náluk sem működik a liberalizmus úgy, ahogyan ezt elképzelik.

Ezt azt is jelenti, hogy az elmúlt pár évben kialakult narratívát, amely szerint Magyarország a gyűjtőhelye minden elképzelhető bűnforrásnak, lassan, szívós munkával le lehet törni. Itt játszik szerepet a puha hatalom bevetése. Tudatosítani kell, hogy Magyarországon nem egyetlen narratíva létezik, hanem pluralizmus van. Nem mondom, hogy ez a feladat könnyű, de vannak lehetőségeink. Húsz évvel ezelőtt a baloldalnak csaknem monopóliuma volt a nyelvtudásban: ez mára megváltozott, a jobboldali értelmiség is beszéli a Nyugat nyelveit, igaz, azért felvetődik a kérdés – mennyire élünk a lehetőségeinkkel, mennyire jelenünk meg Nyugaton? (Például nagyon sok tudományos konferencián csak a baloldallal lehet találkozni.) Meg kell találni a réseket ez ellenfél csapataiban, és Szun-ce tanítását követve arra összpontosítani szellemi erőnket. Ne legyenek illúzióink: az ellenfél nem fogja magát megadni, hosszú lejáratú lesz ez a honvédelem.

Nógrádi György biztonságpolitikai szakértő: El kellene gondolkodni azon, hogy néhány szférában, főként a bankszektorban célszerű-e négyszer-ötször akkora béreket fizetni, mint amennyi az átlag. Jogszerű, csak nem feltétlenül morális. Gondoljunk bele, hogy két végzett egyetemista egyike elmegy az államigazgatásba, a másik a pénzvilágba, s ekkora különbség lehet a bérük között. Az állam a magánszektor bérviszonyaiba nyilván nem szólhat bele, de ha azt látja, hogy ennyi pénz van a rendszerben, gondolhatja, hogy nagyobb társadalmi hozzájárulást kér utóbbiaktól. Vagyis megadóztatja az extraprofitot. Márpedig a magyar kormány hatalomra kerülése után nem sokkal úgy gondolta, megsápolja a nagy nemzetközi cégeket. A példának aztán követői is akadtak, hazánk a figyelem középpontjába került; persze nyíltan senki sem fogja vállalni, hogy a magyar mintát veszi alapul, amikor korábban nem látott különadókról dönt saját hazájában. Azok, akik emiatt érdeksérelmet szenvedtek el, az első percben összefogtak, máig mindent megtesznek azért, hogy jól „helyre tegyenek” minket. Akkora konszernek jöttek létre a világban, hogy némelyikük éves bevétele több, mint egy-egy nyugat-európai állam GDP-je. Mozgásterük így nyilvánvalóan nagy, mégsem tudnak mit kezdeni azzal a helyzettel, hogy egy viszonylag kis ország jól megregulázta őket.

Precedens jellegéből eredően annak, amit most Magyarország tesz, nincs politikai gyakorlata. Általánosan is igaz, hogy a globális politikai és gazdasági gyakorlat annyira felgyorsult, hogy az elmélet csak követni tudja, utólag értékelni, mi miért történt. Megítélésünk szempontjából a fő kérdés mára az lett, hogy az újfajta eszközökkel Magyarország elérte-e a kitűzött gazdasági célokat, vagy sem. Erre már tudunk választ adni, ami rövid és egyszerű: elérte. A szembenállást innentől kezdve racionális, közgazdasági alapon nehéz fenntartani, nincs más eszköz, mint a politikai, ideológiai fegyverek bevetése. De a lényeg ettől nem változik. A nagy cégek célja a világon mindenütt a profitmaximalizálás. Ez hajtja őket nálunk is. Addig, ameddig a magyar állam úgy adóztatja őket, hogy azért még életben maradnak, addig prüszkölve, de el fogják ezt fogadni. A kisebb haszon is haszon. Egész Európára jellemző mindemellett, hogy az emberek egyre inkább csak magukkal, szűk környezetükkel foglalkoznak, aminek sajnálatos következménye, hogy a külpolitikai érdeklődés sokat lanyhult. Vagyis ne higgyük azt, hogy az osztrák vagy a német lakosság a magyar helyzet értékelésével kel és fekszik. Ám amikor szóba kerülünk, akkor nagyon is pártfüggő, ki hogyan lát minket.

A mögöttünk álló év talán legfontosabb európai eseménye a német választás volt, ami többhetes huzavona után nagykoalíciót hozott. A második erőt jelentő szocdemek (SPD) tagságának bő háromnegyede is így akarta ezt. Ami Németországban történik, kiemelten fontos számunkra, a válság éveiben is megmutatkozott, hogy nincs más ország a világon, amellyel érdekszféránk, gazdaságunk ennyire összefonódott volna. A nagykoalíció két szereplője azonban nem egyformán tekint ránk, az SPD sokkal keményebben akar fellépni Budapesttel szemben, mint a Merkel vezette CDU/CSU. Ausztriában is létrejött nagykoalíció. Bécs a viharok lecsendesülésével minden bizonnyal jó kapcsolatokra törekszik velünk, mivel maga is sok belső feszültséggel küzd, nincs szüksége újabb problémákra. Mindent egybevetve, a számos ennek ellentmondó jel ellenére Budapest és Bécs kapcsolata jó, aminek megtartása közös érdekünk. A reális helyzetértékelés és világlátás is része a szellemi honvédelemnek.

A teljes összeállítást a Magyar Nemzet ünnepi számában olvashatja.