– 2014-ben az országgyűlési választások mellett a magyar köztársaság 1989-es kikiáltásának a 25. évfordulóját is ünnepeljük, ennyi idő elteltével lehet arról beszélni, hogy létrejött egy sajátos, más országoktól különböző, csak Magyarországra jellemző intézményrendszer?
– Nem gondolnám, hogy egy ilyen, „csak Magyarországra jellemző” intézményrendszernek létre kellett volna jönnie. Az 1989 októberében induló új Magyar Köztársaság ugyanis tágabb értelemben a nyugatias típusú demokráciákhoz tartozik, s ezeknek megvannak az általános, egyetemes jegyeik. Gondoljunk bele: milyen helyzethez vezetne, ha a világ közel száz egynéhány demokráciája csak rá jellemző jegyekkel rendelkezne, s nem lenne semmi, ami összekapcsolja őket? Ez képtelenség; a demokráciák ennyire nem töredezhetnek szét, vagy másképpen a demokrácia nem válhat „nemzeti” demokráciává.
Az persze igaz, hogy a magyar demokráciavariánsnak megvannak a specifikus, a hazai körülményekből fakadó jellemzői. Ez nagyon is elképzelhető, mi több, pontosan ez történik nálunk. Hogy csak egy példát említsek: a jelenlegi alaptörvény nem pusztán az 1989-es „ideiglenes” alkotmányhoz, hanem az 1944 márciusa előtti úgynevezett íratlan történeti alkotmányhoz is kapcsolódik. Ez egy intézményes specifikum, sőt intézményes forradalom, ami persze csak a jelenlegi kormányoldal számára irányadó, az ellenzék számára egyáltalán nem, sőt illegitim.
– Lehet-e korszakokat felállítani az elmúlt 25 év történetében?
– Természetesen igen. Csak a nagyon doktriner gondolkodás képviselői gondolják úgy, hogy a demokrácia egy állapot, azaz létezik olyan rendszer, ami több évtized alatt mit sem változik. Ezzel szemben az én felfogásomban a demokrácia egy folyamatosan változó rendszer, amelyben – kapaszkodjunk meg! – nem ritkák a „forradalmi” változások. A forradalom szó persze nálunk nagyfokú ijedelemre ad okot, de hát én távolról sem valamiféle hagyományos értelemben vett forradalomra gondolok. Ha a nagy gondolkodó, Bibó István bátran beszélt a forradalom szó különféle értelmezéseiről (gondoljunk csak a „határolt” forradalom híres kategóriájára), miért ne tehetnénk meg ezt mi is? Ráadásul a számunkra annyira vonzó nyugat-európai kultúrkörben úton-útfélen használják ezt a szót.
A híres politikatudós, Philippe Schmitter például azt mondja: „Meg vagyok győződve, hogy (újra) egy demokratikus forradalom közepén vagyunk, pontosabban különböző szimultán zajló forradalmak közepén.” A volt amerikai elnökjelölt, Ron Paul: Revolution címmel írt könyvet – és sorolhatnánk. Ha nekik ezek nyíltan végiggondolható, megvitatható kérdések, miért ez a nagy ijedelem nálunk? Miért ragadtunk bele a „fülkeforradalom” szó aktuálpolitikai ismételgetésébe? Megmondom: azért, mert nem értjük, hogy a demokrácia egy állandóan, olykor radikálisan változó rendszer.
Ezért aztán evidens, hogy az elmúlt 25 év felfogható akár forradalmi változások egymásutánjának is. Konkrétabban: világos különbséget tehetünk az első 10-12 és a második 12-15 év között. Az első szakasz – leegyszerűsítve – az 1989–1990-es demokrácia létrehozatalának és konszolidációjának időszaka, a második periódus pedig azé a felismerésé, hogy a konszolidáció a remélt módon nem fog bekövetkezni. Ez utóbbi felismerés vezetett el a Fidesz kétharmados győzelméhez és a balliberális oldal visszaszorulásához.
– A mai baloldali-liberális térfélen lévők arról beszélnek, hogy hazánk versenyképessége többek között attól fog javulni, ha visszatérünk a 2010 előtti intézményi gyakorlatokhoz. Helyes-e ez a narratíva, és nem vezet-e ismételten a korábbi súlyos hibák elkövetéséhez?
– A magam részéről nem mondanám, hogy a balliberális oldalon a 2010 előtti állapotokhoz való kritikátlan visszatérést preferálnák. Mint mondtam: a 2000-es évek elejétől már repedezni kezdett az első évtizedre jellemző „konszolidációs narratíva”. A mai balliberális oldalon inkább az újrakezdés igényét látom: mindent visszavonni, ami 2010 után történt, és helyreállítani a jogállamot. Mivel azonban a jogállam régi keretei között történt, ami történt, nem könnyű ezt a programot elmagyarázni a választók széles rétegeinek.
Ami pedig a versenyképességet illeti: ez egy roppant sajátos fogalom. Magyarország 1990-es években tapasztalható versenyképessége jórészt az 1980-as évek és az átmenet hagyományából táplálkozott; a Nyugat igen gyümölcsöző módon tudott együttműködni a késő-kádári hatalmi és a rendszer végén megjelenő liberális ellenelitekkel. Aztán a 90-es évek végétől, a Fidesz első kormányzása idején ez a trend megfordult, már csak azért is, mert a Fidesz-nemzedéknek nem voltak intenzív nyugat-európai kapcsolatai. Ez számomra újra csak azt bizonyítja, hogy a versenyképesség is egy változó fogalom, újra és újra meg kell dolgozni érte. A Fidesz mostani kormányzása látható módon újra kívánja definiálni a versenyképesség fogalmát is, de egyelőre ezt sem a Nyugat, sem az elért nagyon szerény eredmények nem igazolják vissza.
---- Két-három ciklusban gondolkozik a Fidesz is ----
– Lehet-e mérleget vonni azon intézményi és alkotmányos változásokról, amelyek 2010 óta megvalósultak Magyarországon, s ha igen, a mérleg inkább pozitív, vagy negatív?
– Mint minden változás esetében, minden azon múlik, hogy mi az értékelési szempontunk. A politikai elemzőnek ebben döntenie kell. Egy ilyen lehetséges szempont a változtatások rövid távú hatása. Amikor tehát kialakítjuk az álláspontunkat, figyelembe kell vennünk azt, hogy a politika mindig küzd az időtényezővel. Ez azt jelenti, hogy noha választások négyévenként vannak, minden kormány(párt) törekszik arra, hogy több cikluson keresztül kormányozzon és ezáltal hosszabb időre tervezzen. A Fidesz-kormány is ezt teszi: látható módon két-három ciklusra tervez. Ellenzéke természetesen 2014 tavaszán, tehát egy ciklus után ki akarja ebrudalni a hatalomból, s ehhez az a hivatkozási alapja, hogy a kormány által felmutatható rövid távú eredmények katasztrofálisak.
Mi, elemzők is itt vagyunk a leginkább elbizonytalanodva, hiszen azt látjuk, hogy rövid távon valóban sok korábbi rendszer összeomlott, és az eredmények nagyon visszafogottan jönnek. De vajon nem természetes-e, hogy az eredmények nem jönnek, ha eleve nem is rövid távra voltak szabva a célok? És továbbá: érhet-e bármit a jó középtávú cél, ha annak rövid távon rombolóak az eredményei? Súlyos dilemmák ezek a politikusnak és a politikai elemzőnek is. Egyelőre nem tudok jobbat, mint azt tanácsolni, hogy az értékeléskor valahogyan integráljuk nézőpontunkba ezeket a különböző időtávokat. Ha körülnézünk a fejlett Európában, számos országban (Nagy-Britanniában, Németországban) azt látjuk, hogy az eredményes kormányok (például a jóléti államok időszakában) három-négy ciklust töltöttek kormányon. Nem azt mondom, hogy ez az egyetlen minta, mert például a hollandoknál ritkák a hosszú kormányzások. A kérdésére tehát az a válaszom, hogy rövid távon a mai kormány működésének egyelőre számos negatív hatása mutatkozik, a közép- és a hosszú távú hatásokról pedig egyelőre nemigen tudunk nyilatkozni.
– Ha az ellenzék gyenge, ugyan miért nem erősödik meg? – teszi föl a kérdést, de vajon az elmúlt három évben miért nem láttuk egy markáns ellenzéki erő megjelenését sem, miközben az új választási rendszer is erre predesztinálja a szereplőket?
– Az ellenzék gyengesége vagy éppen erőssége nem elhatározás kérdése. Ha csak elhatározás dolga lenne, akkor hipp-hopp, kellene venni egy nagy „ellenzéki” levegőt, összeszedni magukat, és már kész is. Hadd hivatkozzam megint az időre. Ha egy ilyen bejelentés mögött nincs egy hosszabb belső fejlődés, ha nem érlelődik ki egy ütőképes szervezeti keret és tartalmi mondanivaló, akkor az ilyen bejelentés nem eredményez kormányképes alternatívát. Régóta úgy gondolom, a Fidesz karrierje mögött az 1990-es évek közepe óta egy következetes elemzés, majd egy tudatosan felépített stratégia áll. 1994-ben, amikor az MSZP 54 százalékkal visszatért a hatalomba, a Fidesz törpepárt volt, s éppen csak bekerült a parlamentbe, a jobboldali pólus pedig az MDF nagy választási vereségével éppen kiiktatódott.
Amit sokan a Fidesz árulásának tekintenek, az számomra egy nagyon is reális politikai kalkuláció: felépíteni egy versenyképes jobboldalt, amihez a mérce az MSZP! Az alapkérdés, amire választ kerestek, ez volt: hogyan lehet egy kis pártból nagyot csinálni? Ezzel szemben a mai ellenzék nem a Fideszből mint realitásból, hanem annak tagadásából indul ki. Nem azt mondja, hogy itt van egy realitás, egy faktum, ami elemzésre méltó, hanem azt, hogy itt van egy párt és egy kormány, amely diktatúrát épít, tehát sürgősen ki kell iktatnunk. Ezzel szemben a Fidesz nem kiiktatni, hanem kvázi lemásolni akarta a 90-es években az MSZP nagypárti receptjét, vagy másképpen: akart csinálni egy olyan pártot a jobboldalon, amilyen az MSZP a baloldalon. A mai ellenzék azért toporog egy helyben, mert nem ismeri el a Fidesz-realitást.
– Milyen esetben lehet ismételt korszakhatár 2014? Lesz-e újabb közjogi forradalom, s ha igen, körvonalazható-e annak tartalma?
– Amennyiben az ellenzék győz (a dolgok mai állása szerint ennek mérsékeltebbek az esélyei), nagyfokú átalakítás várható. Bokros Lajos ismert kifejezésével élve például ennek része, vagy akár fő eleme az 500 napos romeltakarítás, majd a ciklusközi előre hozott választás. Ellenzéki szempontból ebben van ráció, hiszen pontosan arra épül, hogy a sok ellenzéki párt között csak ideig-óráig teremthető meg az egység, és a lehető legrövidebb időn belül egymással szemben is meg kell méretődniük. Ha idáig eljutunk, itt is egy forradalmi elemmel találkozunk majd, s ez az előre hozott választás, amellyel megint csak nem éltünk az elmúlt 25 évben.
Amennyiben a Fidesz marad kormányon, nyilvánvalóan a mostaninál sokkal békésebb és konszenzuskeresőbb politika következik, mert hiszen a nemzeti együttműködés rendszeréből vajmi kevés mutatkozott az első ciklusban – már ami a kétharmadon túlra is kiterjedt volna. Bárki is győz azonban, szükségessé válik majd egy az eddigiektől merőben eltérő „konfliktusmenedzsment” kidolgozása. Magyarországon erre az elmúlt 25 évben nagyon csekély figyelmet fordítottunk, mert azt hittük, hogy a liberális demokrácia alapintézményei automatikusan áthidalják majd a nézetkülönbségeket. Nos, bátran állíthatjuk: nem hidalták át, s a magyar társadalom tátott szájjal nézi, hogy a konfliktusok eszkalálódnak, és sokan már polgárháborút vizionálnak. Szerintem akkor tesszük a legtöbbet, ha érzékeljük a nagy politikai és társadalmi különbségeket, ezeket nem akarjuk rögvest „megoldani” (ez egy csapásra úgysem lehetséges), viszont állhatatosan törekszünk egy új intézményrendszer kidolgozására, amely mederben tartja a konfliktusokat és javítja azok kezelésének hatásfokát. Ez ügyben nagyon keveset tanultunk a Nyugattól, holott ez is egy a „forradalmi” tanulságok közül.
