Vérző testekkel volt tele az utca

Biszku négy éve maga mesélte büszkén, hogyan szervezkedett az ellenforradalmárokkal szemben.

Biszku Béla büszkén mesélte Skrabski Fruzsina és Novák Tamás Bűn és büntetlenség című dokumentumfilmjében, hogy miként lopakodtak be angyalföldi munkásokként a Parlamentbe a forradalom győzelmét követően. A későbbi belügyér ott arról beszélt, hogy először Apró Antallal és Földes Lászlóval kezdték összeírni „azt a kis fegyveres erőt, ami még van”. Mindezt annak reményében tették, hogy visszaszerezzék a pesti srácok által elfoglalt középületeket. Biszku elmondása szerint Kádár János ekkor már készült a Szovjetunióba, november 4-én tért vissza Magyarországra, ekkor verték le a forradalmat is.

Biszku ekkor már tagja az élet-halál urainak számító Központi Bizottságnak, Kádár bizalmi embere lesz, nem meglepő, hogy a későbbi belügyminiszter ’56 novemberében az állampárt egyik vezető testületének tagjaként azon ügyködik, hogy létrehozza a karhatalmat, amely az ügyészség szerint az „állampárt hatalmának jogellenes eszközökkel történő erőszakos megtartását és megerősítését szolgálta, és ennek érdekében kegyetlen leszámolásokat, megtorlásokat hajtott végre”. A vádirat kitér arra is, hogy a fegyveres alakulatok a polgári lakosságra leadott sortüzekkel szándékos emberöléseket követtek el. Biszku az ügyészség szerint azért nem intézkedett a felelősségre vonás érdekében, mert a polgári lakosságra leadott sortüzekkel elkövetett emberölésekre a szűkebb pártvezetés más tagjaival együtt ő adott utasítást.

Az ügyészség a keddi tárgyalási napon két ilyen sortüzet kötött Biszku nevéhez. Az elsőt, amely 1956. december 6-án történt a Nyugati téren. Ez volt az úgynevezett vörös zászlós tüntetés. Kádárék ekkor támogatottságukat szerették volna demonstrálni, a szovjet segítséggel kivitelezett megmozdulásra ellentüntetéssel reagáltak, aminek az lett az eredménye, hogy ismét ártatlanokra lőttek a pesti utcákon a magyar karhatalmisták. Öten meghaltak és húszan megsebesültek.

Kahler Frigyes a XX. Század Intézet honlapján megjelent tanulmányában arról írt, hogy már két nappal korábban, a Katonai Tanács december 4-i ülésén tisztázzák, hogy „hajlandók tüzelni a tömegekre”. Kahler rámutat: ez azt jelenti, hogy az emberiességellenes bűnöket kitervelten hajtják végre. A jogász tanulmányában kitér arra is, hogy a vérengzésekről azonnal nyomták a röplapokat, miszerint „az ellenforradalmárok a felelősek, ők lőttek”.

A másik, tárgyaláson említett sortűz két nappal később, Salgótarjánban történt. A negyvenhat halálos áldozattal járó vérengzés előzménye az volt, hogy december 8-án az ÁVH emberei letartóztatták Gál Lajos és Viczián Tamás munkástanácsi vezetőket, erre a hírre spontán demonstrációba kezdtek a helyi üveggyári, vasgyári munkások, bányászok és a hozzájuk csatlakozók. Ez a csoport a salgótarjáni rendőrkapitányság elé vonult, és követelték a letartóztatottak szabadon bocsátását. Ám az épület tejére már előre felállították a gépfegyvereket: és ugyan feltételezhető, hogy a pufajkások először figyelmeztető céllal a tömeg feje fölé lőttek, de ezt követően 10 percig folyamatosan lőttek a békés demonstrálókra, akik között gyerekek is voltak. A vádirat is kitér rá, hogy az egyik áldozat mindössze 10 éves volt. Egy szemtanú pedig arról számolt be, hogy „vérző testekkel volt tele az utca”.

A jegyzőkönyveket titkosították, a megállapításokat elhallgatták. December 7-én Tatabányán, 10-én Miskolcon, 11-én és 12-én Egerben 1957 januárjában pedig Csepelen lőttek az ártatlanokra. Biszku egy hónap múlva belügyminiszter lett, majd hosszú évtizedekig a Kádár-rendszer meghatározó politikusaként ténykedett.