Biszku Béla büszkén mesélte Skrabski Fruzsina és Novák Tamás Bűn és büntetlenség című dokumentumfilmjében, hogy miként lopakodtak be angyalföldi munkásokként a Parlamentbe a forradalom győzelmét követően. A későbbi belügyér ott arról beszélt, hogy először Apró Antallal és Földes Lászlóval kezdték összeírni „azt a kis fegyveres erőt, ami még van”. Mindezt annak reményében tették, hogy visszaszerezzék a pesti srácok által elfoglalt középületeket. Biszku elmondása szerint Kádár János ekkor már készült a Szovjetunióba, november 4-én tért vissza Magyarországra, ekkor verték le a forradalmat is.
Biszku ekkor már tagja az élet-halál urainak számító Központi Bizottságnak, Kádár bizalmi embere lesz, nem meglepő, hogy a későbbi belügyminiszter ’56 novemberében az állampárt egyik vezető testületének tagjaként azon ügyködik, hogy létrehozza a karhatalmat, amely az ügyészség szerint az „állampárt hatalmának jogellenes eszközökkel történő erőszakos megtartását és megerősítését szolgálta, és ennek érdekében kegyetlen leszámolásokat, megtorlásokat hajtott végre”. A vádirat kitér arra is, hogy a fegyveres alakulatok a polgári lakosságra leadott sortüzekkel szándékos emberöléseket követtek el. Biszku az ügyészség szerint azért nem intézkedett a felelősségre vonás érdekében, mert a polgári lakosságra leadott sortüzekkel elkövetett emberölésekre a szűkebb pártvezetés más tagjaival együtt ő adott utasítást.
Az ügyészség a keddi tárgyalási napon két ilyen sortüzet kötött Biszku nevéhez. Az elsőt, amely 1956. december 6-án történt a Nyugati téren. Ez volt az úgynevezett vörös zászlós tüntetés. Kádárék ekkor támogatottságukat szerették volna demonstrálni, a szovjet segítséggel kivitelezett megmozdulásra ellentüntetéssel reagáltak, aminek az lett az eredménye, hogy ismét ártatlanokra lőttek a pesti utcákon a magyar karhatalmisták. Öten meghaltak és húszan megsebesültek.
Kahler Frigyes a XX. Század Intézet honlapján megjelent tanulmányában arról írt, hogy már két nappal korábban, a Katonai Tanács december 4-i ülésén tisztázzák, hogy „hajlandók tüzelni a tömegekre”. Kahler rámutat: ez azt jelenti, hogy az emberiességellenes bűnöket kitervelten hajtják végre. A jogász tanulmányában kitér arra is, hogy a vérengzésekről azonnal nyomták a röplapokat, miszerint „az ellenforradalmárok a felelősek, ők lőttek”.
A másik, tárgyaláson említett sortűz két nappal később, Salgótarjánban történt. A negyvenhat halálos áldozattal járó vérengzés előzménye az volt, hogy december 8-án az ÁVH emberei letartóztatták Gál Lajos és Viczián Tamás munkástanácsi vezetőket, erre a hírre spontán demonstrációba kezdtek a helyi üveggyári, vasgyári munkások, bányászok és a hozzájuk csatlakozók. Ez a csoport a salgótarjáni rendőrkapitányság elé vonult, és követelték a letartóztatottak szabadon bocsátását. Ám az épület tejére már előre felállították a gépfegyvereket: és ugyan feltételezhető, hogy a pufajkások először figyelmeztető céllal a tömeg feje fölé lőttek, de ezt követően 10 percig folyamatosan lőttek a békés demonstrálókra, akik között gyerekek is voltak. A vádirat is kitér rá, hogy az egyik áldozat mindössze 10 éves volt. Egy szemtanú pedig arról számolt be, hogy „vérző testekkel volt tele az utca”.
A jegyzőkönyveket titkosították, a megállapításokat elhallgatták. December 7-én Tatabányán, 10-én Miskolcon, 11-én és 12-én Egerben 1957 januárjában pedig Csepelen lőttek az ártatlanokra. Biszku egy hónap múlva belügyminiszter lett, majd hosszú évtizedekig a Kádár-rendszer meghatározó politikusaként ténykedett.
