Boross Péter: „Ahol én éltem, nem volt antiszemitizmus”

A volt miniszterelnök szerint tárgyilagos képet kell festeni a Horthy-korszakról.

Az Egy korszak és névadója – Horthy Miklós és Magyarország a két világháború között című konferencián Boross Péter, aki a kortársként beszélt a korszakról, felidézte: tízévesen 1938-ban a kőszegi katonaiskolában kezdett tanulni, édesapja egy nagybirtokon volt erdőmérnök, és ebben a közegben nem volt érezhető, hogy bárkit kirekesztettek volna. Összejárt a helyi katolikus, református és zsidó értelmiség, „elég markáns, derék összejövetelek voltak ezek” – emlékezett Boross Péter, hozzátéve: családja 1943-44 karácsonyán is vendégül látott zsidó ismerősöket.

A volt miniszterelnök szerint a befogadó és – ahogy Szerb Antal fogalmazott – „gödörből mindig kimászni tudó” mentalitás tartotta életben a magyarságot, és ennek lerombolása tudatos nemzetrontás. Míg Széchenyi még úgy vélekedett: egy nemzetnél sem vagyunk alábbvalók, addig ma már lekicsinylően mondják egyesek, „ez magyar módra készült”.

„Ahol én éltem, nem volt antiszemitizmus” – mondta Boross Péter. Megjegyezte azt is: volt sok bűn is abban a korszakban, ami nem méltó Magyarország befogadó múltjához. Utalt arra is, hogy Horthy 1993-as kenderesi újratemetésén két koszorú is érkezett „a hálás budapesti zsidóságtól”.

Szakály Sándor, a Veritas intézet főigazgatója előadásában idézte Gosztonyi Péter svájci emigrációban alkotó, már elhunyt történészt, aki szerint Horthy nem volt vérbeli politikus, de olyan bűnt nem követett el, amilyet egyes eszmék megszállott apostolai. Szakály Sándor Horthy Tanácsköztársaságot követő hatalomra kerüléséről, 1920. március 1-jén a Nemzetgyűlésben lezajlott kormányzóválasztásról elmondta, hogy ez akkor a győztesek jóváhagyása nélkül nem történhetett volna meg. Horthy csaknem negyedszázadon át, egészen az 1944. október 15-i sikertelen kiugrási kísérletig tartó időszakban ideiglenes államfő, egy király nélküli királyság kormányzója. Megválasztják a katonát, politikus lesz, de államférfi nem – mondta a korszak kutatója.

A konferencián felidézték Horthynak a kormányzóválasztás után több mint 30 évvel, már portugáliai száműzetésében írott emlékiratait, amelyek szerint „bekövetkezett, amit mindig el akartam kerülni, belesodródtam a politikába”. Szakály Sándor azt mondta: Horthy a bel- és a külpolitikától is távol tartotta magát, ezt rábízta miniszterelnökeire; közülük Bethlen István az 1920-as években kiemelte az országot a trianoni traumából. A revízió, a békeszerződés felülvizsgálatának programja nemzeti közösséget hozott létre. Az nyilvánvaló volt, hogy a magyar hadsereg nem tudja sikerre vinni a revíziót, Hitler viszont a versailles-i békerendszer elfogadhatatlanságát hirdette, és a Nyugat fokozatosan hátrált, engedett a német diktátornak.

Magyarország a németek oldalára sodródott, ami eleinte területi gyarapodásokkal járt. A döntések és azok felelőssége Horthyé. A Szovjetunió elleni hadba lépés pedig, bár jogszerű, erősen vitatható, és ezért is felelősséggel tartozik az államfő, de ez nem egyenlő a bűnösséggel – fejtegette. Amikor 1944 márciusában a német csapatok megszállták Magyarországot, Horthy környezetében azzal érveltek az államfő lemondása ellen, hogy szélsőséges erők jöhetnek. Aki azt mondja, hogy a német csapatokat virágeső fogadta, összetéveszti az 1944-es Magyarországot az 1938-as Béccsel – jegyezte meg.

Ezután jött Magyarország történelmének egyik legtragikusabb időszaka, májusban megkezdődtek a deportálások, Horthy nyáron leállította, októberben pedig megpróbált kiugrani a német szövetségből, de nem járt sikerrel, és politikusból nem magasodott államférfivá – mondta Szakály Sándor. A visszaemlékezések szerint 1946-ban Moszkvában magyar politikusok előtt Sztálin azzal érvelt Horthy felelősségre vonása ellen, hogy öreg ember, és egyébként is fegyverszüneti ajánlatot tett neki.

Kádár Béla közgazdász, akadémikus, az Antall-kormány minisztere előadásában arról beszélt, hogy a két világháború közti időszak gazdasági szempontból válságkezelések sorozata volt, külső feltételek lökték kényszerpályára az országot. A történelmi elmaradottságot és egyenlőtlenséget nem sikerült csökkenteni, de ha felzárkózás nem volt is, legalább a távolság nem nőtt Magyarország és a fejlett Nyugat között, és voltak a korszaknak részsikerei, mint például az ipar fejlődése, vezető ágazattá válása.

Ujváry Gábor történész Klebelsberg Kuno és Hóman Bálint, a korszak két meghatározó kultúrpolitikusa kapcsán azt emelte ki: egy korszerűtlen országban próbáltak korszerű, nyugat-európai kultúrpolitikát művelni, egy kulturális demokráciával tenni az egészségesebb társadalomszerkezetért, előkészíteni a politikai demokráciát. Klebelsberg Kuno alapgondolata volt, hogy az egymillió analfabéta országában mit sem érnek a szavazólapok, előbb a kulturális javakhoz való hozzáférést kell bővíteni például a népiskolai hálózat kiterjesztésével, az írástudatlanok arányát pedig hét százalékra szorították le a korszakban, ami már a nyugat-európai arányokhoz közelített és lényegesen jobb volt, mint a környező országokban.