Kónya Imre: Nagyszerű társaság jött össze az első parlamentben

1990. március 25-én, negyedszázada volt az első szabad választások első fordulója. A Magyar Nemzet interjúja.

– A mai napig tartja magát az a burkolt vád, hogy az MDF 1990-ben részben antiszemita propagandával tudta végül megnyerni az első szabad választásokat. A konzervatív oldalt azóta visszatérően ezzel szokták gyanúsítani, de ez volt a nyitány.
– Az antiszemitizmussal való alaptalan vádaskodás a politikában nem kisebb bűn, mint az antiszemitizmus. Ez a rágalom egyébként az MDF 1987-es megalakulásáig nyúlik vissza. Amikor már másnap megjelent a The New York Timesban, hogy Magyarországon antiszemita mozgalom jött létre.

– Ehhez képest az Ellenzéki Kerekasztal-tárgyalásokon mégiscsak konstruktívan együtt tudott működni a két eltérő irányultságú politikai közösség.
– Így van, és ez nagyfokú politikai érettségről, kultúráról tanúskodott. 1989. március 22-én képesek voltak leülni egymással az ellenzéki szerveződések, köztük a két legnagyobb, az MDF és az SZDSZ. Felülemelkedtek az ellentéteken, egyesítették erőiket, és ezzel rákényszerítették az állampártot, hogy az Ellenzéki Kerekasztallal mint egyenrangú partnerrel folytatott tárgyalásokon, közösen dolgozzák ki a rendszerváltáshoz elengedhetetlenül szükséges törvényeket.

– Pedig terjedő reneszánsza van annak a nézetnek baloldali sugallatra, hogy a reformkommunisták csinálták a rendszerváltást, s az ellenzéki mozgalmak inkább hátráltatták a demokratizálódást.
– Ennek az ellenkezője az igaz. Egyetlen önkényuralom sem mond le önként a privilégiumairól és a hatalomról. Persze szükség volt belátó reformkommunistákra, kedvező nemzetközi helyzetre, ám meg kellett jelennie a politikai ellensúlynak, amely félreteszi időlegesen az ellentéteit a közös ügy, az ország érdekében. Sokan legyintettek, amikor a Független Jogász Fórum kezdeményezte az Ellenzéki Kerekasztal létrehozását. Azt mondták: úgysem fog sikerülni, az MDF-et és az SZDSZ-t nem lehet egy asztalhoz ültetni. És lám: nekünk lett igazunk. Az egységes fellépéssel felgyorsultak az események. Hamarabb érkeztünk el a szabad választásokig, mintha nem lett volna Ellenzéki Kerekasztal. És nálunk valóban szabad volt az első választás, nem úgy, mint például Lengyelországban. Az ellenzéki politikusok kiválóan vizsgáztak. A volt szovjet blokk országaiban sehol másutt nem jött létre hasonló konszenzuskereső képződmény, mint az Ellenzéki Kerekasztal.

– Azért ez az idill nem tartott túl sokáig, hiszen a liberális pártok nem írták alá az Ellenzéki Kerekasztal állampárttal kötött megállapodását – bár nem is vétózták meg. Az ellentétek ismét felszínre kerültek. Nagy háborgás volt abból, hogy Antall József kijelentette: az SZDSZ álcázott baloldali párt. Pedig az idő őt igazolta.
– Az SZDSZ a négyigenes népszavazási kampányban magát a legkövetkezetesebb antikommunista pártként pozicionálta. Az emberek egy része pedig elhitte ezt, hiszen az MDF aláírta az MSZMP-vel közösen tető alá hozott egyezséget. Az SZDSZ így az MDF-et mint a kommunistákkal lepaktáló társaságot feketíthette be.

– Arra is építhettek, hogy egyes vezetői az MSZMP-ből léptek ki vagy zárták ki őket.
– Ebben a tekintetben éles különbséget kell tenni az Antall József 1989. október 21-i elnökké választása előtti és utáni korszak között. A Magyar Demokrata Fórum kétségtelenül egyfajta népi baloldali indíttatású mozgalomként indult, és jó kapcsolatokat ápolt olyan nemzeti érzelmű reformkommunista vezetőkkel, mint Pozsgay Imre. Amikor viszont Antall képbe került, komoly iránymódosítás történt, és egy európai, kereszténydemokrata elkötelezettségű, modern néppárt megteremtése lett a cél. Már semmilyen harmadik útról nem esett szó, csakis a szociális piacgazdaság megvalósítandó nyugati modelljéről.

– Az SZDSZ is csupán azt mondta az 1987-es Társadalmi szerződésben, hogy Kádárnak mennie kell – és nem a rezsimnek.
– Ez akkor még irreális követelés lett volna. Tény, hogy kezdetben mindkét nagy ellenzéki szerveződés az állampárton belüli erőviszonyok módosulásától remélte a változásokat. És saját szervezetük feladatát a reformerők támogatásában látták. Az MDF a Pozsgay-féle nemzeti szárny előretörésében bízott, a Hálózatnál (az SZDSZ elődje – a szerk.) a Nyers Rezső nevével fémjelzett vonaltól remélték a változásokat. Az MDF-nél ez az időszak kicsit tovább tartott. De amikor Antall megjelent a színen, ezeknek a pártállammal számoló kalkulációknak végük szakadt. Sőt, Szabad György volt az, aki már márciusban ragaszkodott hozzá, hogy az Ellenzéki Kerekasztal egyértelműen ellenzéki grémiumként aposztrofálja önmagát. Ez azért volt óriási előrelépés, mert akkor még az MDF-nek az volt az önmeghatározása, hogy sem nem kormánypárti, sem nem ellenzéki.

– 1989-ben pár hónap alatt túllépett az idő ezeken a megfontolásokon, és ősszel már a kommunistaellenességben versengtek az ellenzéki erők a népszavazási kampány során. Ez a köztársasági elnök megválasztásának módjáról (vagyis Pozsgay ilyen irányú aspirációjának megakadályozásáról), a Munkásőrség megszüntetéséről, a Magyar Szocialista Munkáspárt vagyonelszámolásáról és a munkahelyi pártszervezetek megszüntetéséről szólt.
– Tény: azon ment a vetélkedés, hogy ki a következetesebb antikommunista. És ez az alaphang erősödött egészen március 25-ig, az országgyűlési választások első fordulójáig. Bár az MDF kampányának volt egy másik vonulata is: a nyugodt erő.

– Azért nem csak a szabad demokraták hozták hírbe a kommunistákkal az MDF-et. A konzervatív oldal sem maradt adósa a liberálisoknak, s alaposan kivesézte az SZDSZ egyes prominenseinek pártállami politikai hátterét, hajdani ávós családi múltját.
– Kétségtelen, hogy a revánsban sem volt sok finomkodás. Főként Csurka Istvánnak a Magyar Rádióban leadott rendszeres vasárnapi jegyzetei vitték a prímet arról, hogy vigyázat, ezek Kun Béla és Szamuely Tibor örökösei. Majd megjelent az Apák és fiúk a Magyar Fórumban, amely akkor még az MDF lapja volt.

– Mindenesetre antikommunista kampány ide vagy oda, az akkor még baloldali jelző nélküli liberális csapat már az első fordulóban hátrányba került 1990. március 25-én. Az MDF ekkor még nem érezhette zsebben a győzelmet. Mi döntött végül?
– Nem volt sok az a háromszázalékos többlet a listán a demokrata fórum javára az SZDSZ-szel szemben. Hogy mi döntötte el a csatát? Szerintem visszájára sült el az antikommunista kampányuk. Akkor még nem voltak az MSZP-vel szimbiózisban, így azon kevesek közül, akik az első fordulóban a szocialistákra adták a voksukat, a második körben – főként, ahol nem jutottak be az utódpártiak – sokan az MDF mellé álltak. Mondván: ezek mégsem olyan vadak. Az SZDSZ ugyanis alaposan elvetette sulykot, és agresszivitásával túllőtt a célon.

– Az MSZP pár százaléknyi szavazója már csak számszakilag sem lett volna elegendő a második forduló földcsuszamlásszerű győzelméhez. Kellett ahhoz más is.
– Antall József személye nagyon sokat számított. Az ő képe jelent meg a plakátokon. Nyugodt volt, és áradt belőle a megbízhatóság. Látszott rajta, hogy biztos kézzel tudja majd kormányozni az országot. Másrészt az SZDSZ csak az akkori Fideszre számíthatott a második körben, míg az MDF-es jelöltek javára vissza tudtak lépni az egyéni választókerületekben a KDNP-s vagy kisgazdapárti indulók.

– Ön korábban nem volt politikus. Mi vagy ki bírta rá a váltásra?
– Nem akartam politikai pályára menni, elég volt nekem a koordinálás. Szabad György azonban azt mondta: Mit akarsz a jogászfórummal? A parlamentben fog zajlani a politizálás. Jön majd egy csomó dörzsölt kommunista. Nekünk, akiknek van már tapasztalatunk a velük való tárgyalásokban, kutya kötelességünk, hogy ott legyünk.

– Hát annyira nem volt lenyűgöző az a kommunista szakértelem. Volt, aki káderfejű krumpliszsákokként jellemezte az egykedvű MSZP-frakciót.
– A demokratikus politizálásban valóban nem volt praxisuk. De a sajtó és az ellenzék részéről végig ment a szöveg így is, hogy gyakorlatlan dilettánsok ülnek a kormányban és a frakcióban. Meg hogy csak a miniszterelnök osztálytársait, rokonait, barátait, mamelukjait ültetik mindenhová. A liberálisok akartak a helyünkbe lépni. A szabad demokraták minél előbb, a Fidesz talán csak a következő választásokon. Nem vették észre, hogy a kormány lejáratásával a volt kommunisták visszatérését segítik elő. Bár az SZDSZ egy idő után ezt valószínűleg észrevette, de akkor már nem bánta. Kormányra akart kerülni, s belátta, hogy egyedül nem megy. Meghirdette hát a Demokratikus Chartát, amivel kihozta a szocialistákat a politikai karanténból. Ekkor eszmélt a Fidesz is. A váltásra rá is ment a népszerűségük. Megtapasztalhatták, hogy milyen erős az a propagandagépezet, amely az Antall-kormánnyal szemben kezdettől dolgozott.

– Az egykori ellenzéki megegyezési készség mégis feléledt az úgynevezett Antall–Tölgyessy-paktum megkötésekor. Azóta is ezt dörgölik az Antall-kormány orra alá sokan, mint a megalkuvás, az SZDSZ-szel való opportunista alku bizonyságát. Pedig ha például a költségvetés is kétharmados törvény maradt volna, a kormány legkésőbb az év végén megbukik, és az előre hozott választásokon visszajönnek már előbb a kommunisták.
– Ez korrekt megállapodás volt. Antall ajánlata így szólt: ti hozzájárultok ahhoz, hogy a kétharmados törvények számát az egyszerű többséggel történő kormányzáshoz szükséges mértékben csökkentsük, mi pedig ahhoz, hogy Göncz Árpád, az SZDSZ Országos Tanácsának tagja legyen a köztársasági elnök. Azok, akik az MDF környékén az SZDSZ iránti ellenszenvük okán háborogtak, nem vették figyelembe, hogy az egyszeri megállapodás alternatívája a nagykoalíció, a szabad demokratákkal közös kormányzás lett volna. Hiszen velük meglett volna a kétharmadunk. De Antall nem akart nagykoalíciót, ahogy nyilván a háborgók sem akartak volna. Csak nem vették figyelembe a realitásokat.

– Finoman szólva is nagy csalódás lett Göncz Árpád szerepléséből.
– Ez igaz, de a megállapodásból mindez nem következett. Minden esély adott volt, hogy Göncz Árpád a nemzet egységét kifejező, pártok felett álló köztársasági elnök legyen. Személye garancia lehetett volna arra, hogy minden ellentét dacára az alapvető nemzeti ügyekben sikerüljön a pártoknak egyetértésre jutniuk. Az alkotmányban meghatározott státusa eleve erre predesztinálta. Mint ahogy az egész előélete, ’56-os múltja, kisgazda kötődése, de az is, hogy szabad demokrata létére az MDF elnöke ragaszkodott a személyéhez, és a parlament kormánypárti többsége egyhangúlag megválasztotta. Göncz Árpád azonban hibásan fogta fel saját szerepét. Elhitte a fülébe duruzsolóknak, hogy neki kell megvédenie a demokráciát a „hatalmaskodó”, a demokratikus intézményeket „maga alá gyűrő” miniszterelnökkel szemben. Így aztán hiába ajnározta az ellenzék, a baloldali és liberális megmondóemberek, a „véleményformáló” értelmiség és az ellenzéki sajtó, és hiába maradt meg a „bölcs és jóságos Árpi bácsiként” az emberek emlékezetében, a pártok felett állva békességet teremtő, a nemzet egységét megjelenítő történelmi hivatásának nem tudott és nem is akart megfelelni. Az idős embert senki sem akarja megbántani, s a közvéleménybe mélyen beleivódott képpel kevesen mernek szembeszállni. Huszonöt év elteltével azonban az igazságot illő kimondani. Göncz Árpád akadályozója volt a következetes rendszerváltozásnak, és tevékenységével ártott a demokratikus magyar jogállamnak.

– Mai napig slágerlegenda, hogy az első parlament és főként a kormánypártok tele voltak ügynökökkel.
– Ez badarság! Nagyszerű társaság jött össze az első parlamentben. Az országot szolgálni, az embereknek használni akaró képviselőkkel, akik telve voltak hittel, tenni akarással. Persze volt köztük néhány egykori ügynök is, ugyanúgy mint az élet más területein. De például Torgyán József és Csurka István a két legismertebb a beszervezettek közül, aláírt ugyan, de azonnal megtagadta az együttműködést, és nem is adott jelentést senkiről. A posztpártállami lejáratás máig ható része volt ez a propaganda. A képviselők hiteltelenítése az ádáz politikai harc része volt, és nagyüzemi módon folyt.

– E tekintetben megvan a folyamatosság az utóbbi huszonöt évben.
– Ezért is nagy a felelőssége a kormánypárti többségnek, hogy felejtsék végre el a nemzetet erodáló háborúskodást, a gyűlölködést és a sokszor mesterségesen gerjesztett ellentéteket.

A 65,1 százalékos részvétellel lezajlott 1990. március 25-i voksolás eredményeként az akkor még négyszázalékos parlamentbe jutási küszöböt a területi listákon hat párt lépte át: az MDF 24,73, az SZDSZ 21,39, az FKGP 11,73, az MSZP 10,89, a Fidesz 8,95, a KDNP 6,46 százalékot kapott. A választás öt egyéni választókerületben volt érvényes: az MDF képviseletében induló Debreczeni József, Raffay Ernő és Király Zoltán, illetve Németh Miklós és Deme Zoltán független jelöltek jutottak mandátumhoz. Az április 8-i második forduló alakította ki a függő egyéni kerületekben lezajlott választással a végeredményt: a május 2-án megalakult Országgyűlésben 386 helyéből az MDF-frakció 165, az SZDSZ 94, a Független Kisgazdapárt képviselőcsoportja 44, az MSZP-é 33, a Fideszé 22, a Kereszténydemokrata Néppárt képviselőcsoportja 21, a függetlenek 7 mandátummal részesedtek. Május 23-án Antall Józsefnek, az MDF elnökének a vezetésével koalíciós kormány alakult, amelyben az MDF szövetségeseként az FKGP és a KDNP kapott tárcákat.