Tizenkilencedik századi iszonyok

Elmegyógyintézet erőszakos bűnözőknek: a mai magyar pszichiátria elhanyagoltságának tükre.

Ez csak egy kórház, ahol beteg embereket kezelnek – visszhangoztak fejünkben Hamula Jánosnak, az Igazságügyi Megfigyelő és Elmegyógyító Intézet (IMEI) megbízott főigazgatójának szavai, miközben a közel 120 éves intézmény folyosóin sétáltunk. Az ápoltak közül néhányan a nyomunkba szegődtek: kezet ráztak, meséltek valamit, mások arról faggattak, honnan jöttünk, de volt, aki inkább elbújt, vagy mozdulatlanul, tekintetében tele gyanakvással figyelte lépteinket egy asztal mögül. Ahogy az ember a félig-meddig felújított épületek jobb-rosszabb állapotú kórtermeiben megfordul, könnyű megfeledkezni róla, hogy ez itt azért mégsem csak egy kórház – itt nem csak egyszerű betegeket ápolnak. Az IMEI lakói ugyanis alapvetően erőszakos bűnelkövetők – például rablók és gyilkosok –, akik a kóros elmeállapotuk miatt nem büntethetők.

A kevés kivételt azok az elítéltek képezik, akiknek a szabadságelvonásuk ideje alatt vált szükségessé a pszichiátriai kezelésük, illetve itt helyezik el azokat is, akinek az ideiglenes kényszergyógykezelését rendelte el a bíróság. – A fellelhető adatok alapján az intézet 1896 körül kezdte meg a működését a Budapesti Fegyház és Börtön területén, itt, a Kozma utcában. Az első vezetője Moravcsik Emil, az elmekórtan hazai úttörője volt – idézte fel a kezdeteket Hamula János. Mint mondta, akkoriban nem létezett kényszergyógykezelés, így előfordulhatott, hogy az IMEI betegeket fogadott be a Budai Királyi Országos Tébolydától, azaz az Országos Pszichiátriai és Neurológiai Intézet elődjétől, de az sem volt elképzelhetetlen, hogy innen kerüljön át valaki kezelésre más, civil intézménybe. A hangsúlyt a XIX. század végén, a XX. század elején az elkülönítésre helyezték, de még a Csemegi-kódex 1948-as módosításakor is tetten érhető volt ez a szemlélet, hiszen a jogszabály egészen az 1961-es büntetőjogi reformig „elmebetegek biztonsági őrizetéről” és nem kényszergyógykezelésükről beszélt.

A ’61-es törvény ugyanakkor a bűncselekmény jellegétől függetlenül továbbra is lehetőséget biztosított bármely elkövető kezelésének elrendelésére, azaz egy tolvaj vagy egy gyilkos egyaránt kiköthetett az IMEI-ben – a kényszergyógykezeltek körét csak az 1978. évi büntető törvénykönyv korlátozta az erőszakos bűnelkövetőkre. Azóta egyetlen lényeges kérdésben történt változás: a kezelés időtartamát eredetileg nem korlátozták, tehát addig tartott, amíg a beteget biztonsággal el nem bocsáthatták. 2010-ben viszont a büntető törvénykönyv módosítása bevezette, hogy senkit sem lehet az általa elkövetett bűncselekmény büntetési tételének felső határánál hoszszabb ideig, életfogytiglannal is sújtható tett esetében pedig húsz évnél tovább az intézetben tartani. A 2013-as új büntetőkódexszel visszatért a határozatlan idejű kezelés.

– A hozzánk kerülő betegek jelentős részének valamilyen skizofréniája van, amivel együtt kell élni. A mi feladatunk az, hogy a gyógyszeres terápiával és a különböző foglalkozások során megértessük az illetővel: mit tett; milyen súlya van annak, amit elkövetett; és mit kell tennie akkor, ha újra tünetek lépnek fel, a hangok ezt vagy azt mondanak – fejtette ki a megbízott főigazgató. A doktor szavai szerint ez nem mindig egyszerű, mivel vannak, akik bezárkóznak, és nem hajlandók tudomást venni semmiről, de olyan is előfordul, hogy valaki a javulási folyamat egy pontján hirtelen visszaesik. Éppen ezért rendkívül szigorú vizsgálatokon, többszintű kontrollfolyamaton kell átesnie mindenkinek a kényszergyógykezelés befejezése előtt. Az intézmény mutatói egyébként kifejezetten jók, a bűnismétlés gyakorisága az IMEI-ből kikerültek körében 4,5 százalék alatt van. – A kezeltjeink társadalmi reintegrációja ennek ellenére sosem egyszerű. A kóros elmeállapotú bűnelkövetők áldozatai jellemzően a rokonsághoz tartoznak, közvetlen hozzátartozók, így a családra nem biztos, hogy számíthatunk. Ezekben az esetekben külön gondot jelent olyan szociális otthonokat találni, amelyek be tudják fogadni a betegeinket – jegyezte meg Hamula János. A szakorvos elmondta azt is, hogy a kezelés alatt csak rendkívüli esetben, mondjuk egy temetés miatt hagyhatja el az ápolt az intézetet. Illetve évi néhány esetben, ha a feltételei megvannak, a gyógyulás közeli állapotba jutott betegeket a visszailleszkedést elősegítő úgynevezett adaptáció céljából 30 napra hazaengedik.

Ehhez a főápoló és egy orvosbizottság, valamint az intézet vezetőjének egyöntetű támogatása szükséges, hasonlóan a kezelés lezárásához, amiről a végső szót a bíróság mondja ki. Az Igazságügyi Megfigyelő és Elmegyógyító Intézet épülete 118 éve áll a „gyűjtőfogház” szögesdróttal megerősített falain belül, s ami azt illeti, ez az idő meg is látszik rajta. Az intézmény homlokzata méltatlanul leromlott, bejáratát fából ácsolt alkalmi tető védi a tenyérnyi darabokban aláhulló vakolattól. Az összképen még nem sokat javít az uniós pályázatból nemrégiben kivitelezett nyílászárócsere sem. Az IMEI mindhárom épületében felújítások kezdődtek, amelyek után remélhetőleg sokkal modernebb kórházi rendszer jön létre. A betegeket amúgy a XIX. századból örökölt nagy, több mint tízágyas kórtermekben helyezik el, amitől az intézet zsúfoltnak tűnik, noha a kihasználtsága csupán 70 százalék körüli. Mindez azonban nem a szakembereket minősíti, csupán arról van szó, hogy az IMEI-n is visszatükröződik a mai magyar pszichiátria szomorú elhanyagoltsága.

Számos városi legenda kering az elmegyógyintézetekről, amelyeket olyan filmek táplálnak, mint a közismert Száll a kakukk fészkére Jack Nicholson parádés főszereplésével. Sokat lehet ugyanis hallani arról, hogy egyes bűnözők a lebukás után elmebetegségükre hivatkozva próbálnak kibújni a felelősségre vonás alól. Hamula János szerint próbálkozások vannak, de leggyakrabban olyanok részéről, akik tényleg betegek. Vagyis nem az egészséges ember vesz fel egy szerepet, majd téveszti meg az orvosokat, hanem a beteg játszik rá a tüneteire – fejtette ki az IMEI vezetője. Aztán hozzáfűzte: személy szerint nem biztos benne, hogy megéri a börtön helyett az elmegyógyintézetet választani, hiszen az előbbiből pontosan tudja mindenki, mikor szabadulhat – az utóbbira viszont ez egyáltalán nem igaz. Ami a lobotómiát [bemetszés, amellyel a prefrontális kérget elvágják az agy többi részétől] – amit az említett film főszereplőjén végeztek el – illeti, a doktor elárulta: a múlt század közepén kísérleteztek vele külföldi idegsebészek, ám az eljárás nem vált be, ahogy általában a műtéti beavatkozások egyike sem segítette elő a pszichiátriai betegek gyógyulását, így ezeket nem alkalmazzák. Az elektrosokk-terápia ellenben a súlyos depresszió és a katatónia kezelésére bevált, ennek ellenére csak ritkán alkalmazzák – az IMEI falai között utoljára 2002-ben volt rá példa. – Gumiszobák pedig egyáltalán nincsenek Magyarországon – szögezte le végül Hamula János. Hozzátette: elkülönítő helyiség természetesen létezik, ám az tulajdonképpen csak egy egyágyas szoba, amit folyamatosan meg lehet figyelni.