Jó hír áll akkor a papíron? Kérdezzük a családot. Válaszuk felemás: örülnek a halasztásnak, de a benne szereplő „határozatlan idő” kitétellel nem tudnak mit kezdeni, ennek szól sóhajtozásuk és vállvonogatásuk. Mihók Melinda elmondja, hogy már megvan a cím, ahová mehetnének, a Szállás utcában várja őket egy ugyancsak harminc négyzetméteres ingatlan, ám oda nem vihetnek sok mindent, és több dolgot meg is kellene csinálni. A legfájóbb pont az lett volna Melindáéknak, hogy ha állami gondozásba kerülnek a gyerekek. „Hát épp akkor viszik el tőlünk őket, mikor kezdtünk volna rendbe jönni?” Elerednek a könnyei, közben egyik lánya a csörgő telefonját hozza oda, a másikuk pedig egy kiló cukorral érkezett haza.
Közben beinvitálnak sötét lakásukba. Az udvaron sorban állnak a szekrények, a centrifugák, a léckerítésre ruhákat akasztottak, az ágyneműt egyelőre a házzal szembeni kis sufniba préselték be. Melinda élettársa mutatja, mennyire salétromos a fal, gyakorlatilag hozzáér, és lehull a vakolat. Utána a kártyás villanyórához vezet. Állítja: úgy tört el, hogy festésnél a leakasztott és falnak támasztott ajtót valamelyik gyerek megrúgta labdával, így az ajtó pont ráesett az órára.
A „nagyszoba” elrendezésére leszünk figyelmesek ezután. Félkörívben állnak az ágyak, mindegyikből lehet látni az előszobában álló hűtőgép tetejére helyezett televíziót. „A másik nem működik” – mondja Melinda a kisszobában álló, falnak fordított készülékről. Ezalatt megszólal okostelefonja: újabb újságírók érkeznek, őket igazította útba. Elteszi türkizkék készülékét, közben megjön a másik kislánya egy doboz tejjel, valahonnan a sorházak irányából.
