Távolról nézve frissen festett ipartelepek, elhagyatott, pókhálós irodaházak, közelebb haladva elegáns lakóparkok, sorházak és szocreál panelházak között helyezkedik el a kőbányai Noszlopy utcában a 15–17-es házszám alatt lévő házsor. A telek peremén álló feszület mellett tábla hirdeti, hogy ez lakó- és pihenőövezet: az ismert piktogramon szereplő autóból egyet látunk, járókelőből egyet sem, labdázó gyereket viszont ötöt is. Önfeledten rohangálnak az agyagos talajon, miközben szüleik gondterhelt arccal matatnak az udvaron: kilakoltatásra készülnek.
Ez a Noszlopy utcai telek egyike azoknak a szanálásra váró ingatlanoknak, amelyekről a kőbányai városvezetés a minap szót ejtett egy háttérbeszélgetésen. Az ember tragédiájának londoni színét idéző házak valóban nagyon le vannak lakva, és mondhatjuk, hogy a szanálást tulajdonképpen, a városvezetéssel karöltve, már az idő is megkezdte. Előbbi csak a garázsnak használt épületeket és egy lakóingatlant bontott el, az üresen maradt lakrészekben pedig a doh és a penész kezdett el dolgozni. Nem csoda, hogy több ajtóra lakat került, több ablakot pedig befalaztak.
Kevesen élnek már itt. Az egyik elbontott épület mellett laknak például – harminc négyzetméteren tizenegyen – Mihók Melindáék. Az ő gyerekei fociznak az elbontott B épület helyén álló, pitypanggal és szeméttel tarkított agyagon. Mindannyian szépen fel vannak öltöztetve, készen állnak az útra. De mikor szüleikkel szóba állunk, kiderül, hogy nem mennek sehova, legalábbis ma nem: a tervezett tíz órai időpont előtt jó negyven perccel jött a levél, hogy határozatlan ideig még maradhatnak. „Meggondolta magát a bírónő” – állítólag ezt mondta a „postás”, és hozzátette, a rendőröket várják meg, mindenképpen jönnek majd. Az érzés ismerős számukra: tavaly szeptemberben A Város Mindenkié elnevezésű civil szervezet élőláncának és jogi segítségének köszönhetően sikerült megúsznia a kényszerű hurcolkodást az akkor még hétgyermekes családnak.
Mihókék ugyanis tetemes, százezres nagyságrendű tartozást halmoztak fel, fizetni pedig nem tudnak. „Főállású anya vagyok, nem mehetek közmunkára ezért, máshova pedig nem vesznek fel, mert nincs meg a nyolc általánosom sem” – panaszolja. Adódik a kérdés, hogy akkor miből élnek. Erre már Melinda élettársa válaszol: „Vasat gyűjtünk meg papírt. Nehéz munka, mert sietni kell, nehogy elvigyék előlünk.” A borostás férfi egy kis kocsira mutat, a gyerekek épp akkor rúgták neki gumilabdájukat: ezzel megyünk, próbálkozunk, van, hogy egy napba is beletelik, hogy összeszedjünk egy mázsa papírt.
Jó hír áll akkor a papíron? Kérdezzük a családot. Válaszuk felemás: örülnek a halasztásnak, de a benne szereplő „határozatlan idő” kitétellel nem tudnak mit kezdeni, ennek szól sóhajtozásuk és vállvonogatásuk. Mihók Melinda elmondja, hogy már megvan a cím, ahová mehetnének, a Szállás utcában várja őket egy ugyancsak harminc négyzetméteres ingatlan, ám oda nem vihetnek sok mindent, és több dolgot meg is kellene csinálni. A legfájóbb pont az lett volna Melindáéknak, hogy ha állami gondozásba kerülnek a gyerekek. „Hát épp akkor viszik el tőlünk őket, mikor kezdtünk volna rendbe jönni?” Elerednek a könnyei, közben egyik lánya a csörgő telefonját hozza oda, a másikuk pedig egy kiló cukorral érkezett haza.
Közben beinvitálnak sötét lakásukba. Az udvaron sorban állnak a szekrények, a centrifugák, a léckerítésre ruhákat akasztottak, az ágyneműt egyelőre a házzal szembeni kis sufniba préselték be. Melinda élettársa mutatja, mennyire salétromos a fal, gyakorlatilag hozzáér, és lehull a vakolat. Utána a kártyás villanyórához vezet. Állítja: úgy tört el, hogy festésnél a leakasztott és falnak támasztott ajtót valamelyik gyerek megrúgta labdával, így az ajtó pont ráesett az órára.
A „nagyszoba” elrendezésére leszünk figyelmesek ezután. Félkörívben állnak az ágyak, mindegyikből lehet látni az előszobában álló hűtőgép tetejére helyezett televíziót. „A másik nem működik” – mondja Melinda a kisszobában álló, falnak fordított készülékről. Ezalatt megszólal okostelefonja: újabb újságírók érkeznek, őket igazította útba. Elteszi türkizkék készülékét, közben megjön a másik kislánya egy doboz tejjel, valahonnan a sorházak irányából.
