Kilakoltatások: a szomszéd is tudja, mi az igazság

Hosszú, akár évekig tartó út vezet a kényszerű csomagolásig.

Síró gyerekek, bőröndökbe és nejlonszatyorba pakolt ruhák, hátrahagyott bútorok, megtört sorsok, tönkrement életek. A kilakoltatásokról szóló tudósítások leggyakrabban megjelenő képei és kifejezései ezek. „Az érzelmi túlfűtöttség más irányba viszi el ilyenkor a dolgot” – ezt már Kovács Róbert, a város fideszes polgármestere mondja azon a sajtótájékoztatón, amelyet azért hirdetett meg a X. kerület vezetése, hogy rávilágítsanak ezeknek az intézkedéseknek a hátterére. És persze az időzítés szempontjából az sem véletlen, hogy hamarosan ismét lejár a kilakoltatási moratórium.

Elvileg március 1-jétől, azaz a moratórium lejárta után indulhat meg a kilakoltatások sora nagyobb összegű lakbér-, rezsi- vagy lakáshitel-tartozások esetében, most mégis úgy tűnik, megakad a folyamat – közölte a Napi Gazdaság.

A fideszes Gulyás Gergely törvénytervezete szerint indokolt lenne megvárni a családi csődvédelem szabályozásának hatálybalépését, mielőtt folytatják a megakasztott végrehajtási eljárásokat – írták április elején.

A törvényjavaslatról részletesebben ide kattintvaolvashat.

A beszélgetésre megjelent Kőbánya vezetéséből tulajdonképpen mindenki, aki válaszolhat bármilyen, a témában felmerülő kérdésre. A legtöbbet azonban a polgármester beszélt, a tájékoztatót is ő nyitotta meg kivetítős előadásával. A képernyőn csak úgy sorjáznak a számok: 2454 bérlakása van jelenleg a kerületnek, a bérlők 90 százaléka pedig fizeti is tisztességesen a lakbért, ám az 50, jelenleg üresen álló kőbányai bérlakásra tízszeres a túljelentkezés. Az önkormányzat pedig, amelynek nem alapfeladata a lakhatás biztosítása, a tavalyi 227 milliós költést még 50 millióval megtoldva költ szociális kiadásokra. Kőbánya emellett közel 300 millió forintos nagyságrendben áldoz a karbantartásra is. 300 kilakoltatás volt öt év alatt, ez évente 60 intézkedést jelent, idén már volt 26 a moratórium lejárta után.

És itt jönnek a számok mellett a polgármester előadásában a problémák, jelenségek és a kőbányai utcák, ahol olyan állapotok uralkodnak már, hogy ott az „egyetlen megoldás a szanálás és az új házak építése”. Ahol nem ennyire drasztikus a helyzet, ott is meg kell küzdeni a forráshiánnyal, az elöregedett házak drága fenntartásával, amelyre egyre többen jelentkeznek majd várhatóan. Szóba kerülnek például a várhatóan még idén szanálásra kerülő Noszlopy utcai társasházak, amelyek alig 10 százalékos kihasználtsággal működnek.

Vagy ott a legkritikusabbnak nevezett Hős utca, ahol egyszer a tetőn dolgoztak a szerelők (áramlopás miatt voltak kint) közben lent kirabolták a kocsijukat, majd mikor ennek hírére a földszintre siettek, addig a fennhagyott szerszámaikat lopták el. Itt történt az is, hogy egy gázrobbanás helyreállításának árát beépítették a közös költségbe, ami a mostani lakóknak így már szinte megfizethetetlené vált. És a polgármester számít arra is, hogy hamarosan kopogtatni fognak az ajtaján a MÁV-telepen és a Lóversenypálya közelében élők is, itt is vagy szanálás lesz, vagy a tulajdonosi viszonyok változnak.

Szerencsére világos a terem, folytatja Kovács, így nem látszik, hogy milyen állapotok uralkodnak a kilakoltatások után. A levert csempék és az eltűnt tűzhely helyét látjuk azért, pár képpel arrébb már azt mondja, sajnos nem látszik jól a fénytől, hogy a felújítás után hogy festenek ezek a lakrészek. Hozzáteszi, hogy sikernek örvend az a programjuk, amely szerint a bérbevevőt terheli a felújítás, elég egy pár százezres önrész, és így könnyebben jutnak lakáshoz a rászorulók.

Kizárja magát viszont az, aki a bérleti díjjal tartozik (a közös költséget, ami sok esetben magasabb, mint a bérleti díj, átvállalta az önkormányzat), közüzemi tartozása van, önkényes lakásfoglaló vagy korábban kilakoltatták. A polgármester elmondta, hogy az első idők a legkritikusabbak: az önkormányzat a legtöbbet a viharfelhők megjelenése utáni 15 napban tud segíteni, ahogy múlik az idő, úgy válik ez egyre nehezebbé. Kovács Róbert elmondta például, hogy a közüzemi tartozásoknál most sikerült elérni, hogy a szolgáltatók ne krízishelyzetben tájékoztassanak, hanem már annak beállta előtt.

Igen ám, de egy kilakoltatási ügy a kipattanástól a jogerős ítéletig eltarthat akár három évig is, és sokan úgy gondolják: addig valami csoda folytán történhet valami, és élik tovább az életüket. Pedig ha a már említett 15 napon belül jelzi a bérlő, hogy részletekben fizetné a tartozását, akkor a vagyonkezelő megadja ezt a kedvezményt. Ha nem reagál, akkor a jogi eljárás automatikusan megindul.

És ahogy Széll Richárd, a vagyonkezelő jogtanácsosa elmondja, az ügyfelek sokszor bizony nem is veszik át a levelet, ha látják, hogy az a vagyonkezelőtől jött. „Velük nem lehet kommunikálni, pedig megpróbáljuk elmondani, hogy mi lesz, emberként is, szakemberként is” – mondja, konklúziónak azt vonja le, hogy általában azok esetében történik meg a kilakoltatás, akikkel nem tud az önkormányzat vagy a vagyonkezelő kommunikálni.

Viszont ha már jogerős ítélet van egy ügyben, akkor onnan nincs visszaút. Ez már a végrehajtók és a bíróság terepe, ahol az önkormányzat már nem tehet semmit, csak kifizeti a végrehajtónak a kilakoltatás díját. A bérlő kap még tájékoztatókat, értesül például arról, hogy a bíróság miként döntött a végrehajtási lapjáról, de innentől kezdve nincs más hátra, mint a költözés, költöztetés.

A városvezető beszélt azokról is, akiket azért kellett kilakoltatni, mert a folyamatos nem fizetés mellett „notóriusan nem hajlandók betartani az együttélés szabályait”. Egy ilyen esetről megjegyezte: „nem akarok ironizálni, de megköszönték a szomszédok”. Weeber Tibor alpolgármester is említette a szomszédokat: szerinte a médiának a kilakoltatásos tudósításokban meg kéne kérdezni a szomszédokat is arról, hogy mi a helyzet, mi az igazság.

Beszélt ő is speciális esetekről, egy olyan lakásról például, ahol hivatalosan ugyan nem volt áram, de akkora plazmatévé állt ott, ami Weeber szerint „sokunknak nincsen”. Említette a gyerekek helyzetét is, úgy látja, hogy „ha valakinek gyerekei vannak, akkor nem mögéjük kell bújni, hanem pont fordítva: a szülőnek lehetővé kell tennie, hogy a gyerekek tudjanak mögéjük bújni”.