Szerda reggel szemerkélt az eső, mégis szép hosszú sor állt az angyalföldi panelházak között meghúzódó Apály utcában. Egy raktárépület előtt ácsorgott a tömeg, amely gyakorlatilag keresztmetszete a magyar társadalomnak: kopott könyökű bőrdzseki ugyanúgy felbukkant a sokaságban, mint esőkabát; borssal ékesített barett sapka éppúgy, mint barackszínű, V-nyakú mellény, kitűrt gallérral. Arra, hogy itt valami olyasmi lesz, aminek köze van Amerikához, a tervezett nyitás után fél órával az égvilágon semmi nem utalt egy Chrysler dzsipen és egy Denver Broncos sísapkán kívül.
De a sor haladt, úgyhogy előbb hallhatóvá, majd láthatóvá vállt a csúszás oka: folyamatosan pittyegett a fémdetektoros kapu. Áthaladás előtt a személyi igazolványt le kellett adni egy követséges bilétáért cserébe, áthaladás után pedig motozás következett. Bent, lényegében egy raktárkomplexum udvarán, már több amerikai dzsip és számos headsetes, napszemüveges, marcona férfi fogadott, valamint két sátor és néhány konténer.
Az egyik konténert le akartuk fotózni, de úgy gondoltuk, hogy ehhez itt valószínűleg engedélyt kell kérni, úgyhogy egy, egyébként egyáltalán nem marcona kollégához fordultunk. Ő CB-n érdeklődött, majd az adóvevőből kihallottuk mi is a választ: kis türelmet, erről meg kell kérdezni a menedzsmentet.
Addig nézelődtünk egyet a nagyobb, zárt falú, repedezett betonra felhúzott sátorban. Itt tárolták az irodai bútorokat, ezek adták a 142 tételes aukció jó hetven százalékát. Egyszerű, közönséges asztalok és székek, sokuk egészen jó állapotban volt, néhányuk viszont igen kopottan és/vagy porosan várt a vevőjére. Az elszánt majdani licitálók közben tollal, ceruzával estek neki a meglehetősen pőre lajstromnak, ami nem is csoda. A tételek nem voltak túl leírók: az első tucat például mind úgy szólt, hogy „válogatott irodai bútor”. Így aztán nem mindegy, hogy valaki mondjuk föltornássza 10 ezerről negyvenezerig az egyes számú – két szék, egy szekrény, egy íróasztal – szettet, miközben ő mondjuk a kettes számú tárgyra, egy robusztus fém kartontartó szekrényre vágyott.
Apropó szekrény: nem sajtónyilvános esemény ide (ezt lejjebb fejtjük ki), CB-s biztonsági őrök oda, egy-két fiókot azért csak kihúztunk. Lehet, hogy André Goodfriend régi bútorait vizsgálgattuk, ki tudja, egy biztos: csontváz sehonnan sem hullott ki. Egy helyen találtunk csak olyan iratrendezésre szolgáló cetliket, amelyeket GMO, illetve Biotech feliratokkal láttak el, de semmi. Nem bírt túl sok konspiratív értékkel az egyik szekrényre ragasztott Amnesty International matrica, vagy egy másik polcon felejtett, szarkasztikus hangvételű irodai ima sem. A feliraton, miszerint a számítógépek egyikében sincs merevlemez, azért többen összemosolyognak.
De nem egy drabális őr ugrott elénk a sátor sarkából, amikor mindezt lejegyeztük, hanem egy cirmos cica. Mint később kiderült, ő a követség macskája, aki szabadon jön-megy, még abba a szürke Ford Tranzitba is beugrott, amelyből az egész aukciót levezényelték, épp a játékszabályok ismertetésekor, úgyhogy be is mutatta a követség munkatársa őt a nagyközönségnek: igen, ő a miénk. És ha már eljutottunk magához a rendezvény érdemi részéhez, akkor itt érdemes bemutatni a puritán, angolszász pragmatizmust, ami olyan sajátosan nyilvánult meg ebben a jellegzetesen posztkommunista, kelet-európai tájban. A már említett kisbusz nyitott hátuljában állt egy pulpitus, mögötte egy kigumipókozott forgószék, itt ült az árverés vezetője. Előtte pedig egy sörsátorban ültek a tárcsás licitálók.
Az aukció pedig pörgött. A macerás beengedésnek köszönhetően még mindig óriási volt a sor, amikor az árverés elkezdődött, úgyhogy az elhangzott „először, másodszor, harmadszor” zárszavakba rendre ünneprontó módon belepittyegett a fémdetektor. Sorra keltek el akár hat-hétszeres áron is az irodai bútorok, hetes csomagban árult irodai székek, gyerekeknek való ülőgarnitúrák, légkondicionálók, olajradiátorok, futópadok. Szívesen megkérdeztük volna például, hogy miért vesz valaki egy lezárt doboznyi, valószínűleg használhatatlan számítógépegeret (kiáltási ára: 1000 forint), de ezt nem tehettük.
Elizabeth Webster, a követség sajtóattaséja magyarázta el kérdésünkre mindezt. „Az átláthatóságra büszkék vagyunk, el is várják tőlünk az adófizetők, de mint szervezők, nem szeretnénk kitenni a licitálókat annak, hogy kényelmetlenül érezzék magukat”. Kint már megkérdezhettük volna, hogy miért vesz valaki ennyi Szabadság téri egeret, de inkább maradtunk még bent. Az attasé csak tippelt, hogy a Facebook miatt lett ennyire népszerű a rendezvény (ezren jelezték részvételüket), mert már rendszeresen tartanak ilyet, úgyhogy mindjárt le is szögezte, hogy nem Colleen Bell érkezése miatt volt szükség rá.
Elárulta, hogy megmutatni ugyan nem tudja, de az ő asztala is itt van a sátorban. Sok régi holmit adnak el így, ha állapotuk ezt indokolttá teszi. „Mert hát Obama elnök asztala ugyan elég régi darab, mégsem akarja eladni a kormány” – jegyezte meg nevetve. Maga az árverés egyébként azt a célt szolgálja – folytatta az attasé –, hogy az amerikai adófizetőket biztosítsák arról, hogy a pénzük nem ment pocsékba, a kormány alkalmazottai kihoztak belőle mindent, amit csak lehet. A befolyt összeget így visszaforgatják a követség büdzséjébe.
Lomot persze nem árulnak, sőt, van, hogy olyan holmitól szabadulnak meg, amit egy-egy követségi munkatárs szívesen látna saját otthonában. Ilyenkor kivesz egy szabadnapot, beáll a sorba, leadja a személyijét, kivált egy tárcsát, és licitál. Az angolszász pragmatizmus jutott megint eszünkbe, de már kifelé tartottunk. Sor volt itt is, négyen ültek a frissen vásárolt székükben. A detektoros kiskapun nem mehetnek ki vásárolt tárggyal, a nagy rácsos kaput viszont csak később nyitják ki, úgyhogy addig sorban állva (ülve) napoznak egyet. Elmentünk mellettük, és máris kint voltunk a jellegzetesen posztkommunista, kelet-európai tájban.
