Arra tanítom a gyerekeimet, hogy ha lopnak, meghalnak

Modellértékű közösségépítés, hiteles tanítók, vallásos dumák a Jezsuita Roma Szakkollégiumban.

Az első kérdésre persze nem kellett sokat várni, Kiss Katalin, a szakiskola igazgatója, Hofher József jezsuita szerzetes és Zöldy Pál kapta a panelbeszélgetés során. Mi van akkor, ha hatni akarunk, de nem sikerül, mert falakba ütközünk? Hofher szerint hozzá kell segíteni az embereket, hogy rájöjjenek, kik is ők, milyen értékek birtokában vannak, de ennek az örömhírnek az átadásához rá kell jönnünk, kik is vagyunk mi igazából. „Ehhez nem kell zseninek lenni, elég csak őszintének” – jelentette ki. Ennek érdekében sok családlátogatás alkalmával együtt főzött asszonyokkal, vagy épített kerítést a férfiakkal, és akkor „megnyíltak és cinkossá váltak”. Megjegyezte, hogy érdekes módon sokszor minél brutálisabb volt a háttér, annál inkább váltak „cinkosokká” a közöttük élők.

Hasonló a véleménye Zöldy Pálnak is, aki úgy fogalmazott: láthatóvá, vállalhatóvá kell válni. El kell fogadni szerinte, hogy ezek a gyerekek nem szeretnek tanulni és iskolába járni, de az ő tapasztalatai szerint ha „előbb megszeretnek téged, utána a koszinusztételt is megtanulják”.

Kiss Katalin is az őszinteséget és a hitelességet emelte ki. Önmagát például rendkívül temperamentumosnak írta le, s ügyelnie kell, mert neki kell betartatnia a szabályokat, így sokszor ő lesz a rossz zsaru. Mesélte, hogy Zöldy Pál sümegi táborában el is hangzik sokszor a gyerekek szájából: az a legjobb, hogy nincs ott az igazgató. Kiss Katalin azonban úgy fogalmazott magáról, hogy lehet, hogy rá jutott a rossz zsaru szerepe, de mindig jószívű és jólelkű, a diákok szavajárása szerint „szívlélek” oktatókat vett fel, akik „nem vallásos dumákat nyomnak”, hanem a tartalomra figyelnek.

Szóba került, hogy mindez azért is nehéz, mert Zöldy Pál szavai szerint hazugságokban élünk, „zavaros vízben, ahol nem látjuk a zátonyokat”. Szerinte az a hazugság okozza a legnagyobb káoszt, hogy az élet könnyű, és minden a boldogságról szól. Ezzel szemben neki azt kell hangsúlyoznia, hogy melózni kell, ami nagyon nehéz. Ennél is keményebb feladatnak tartja, hogy arra felkészítse a diákokat, hogy senki nem várja őket, ha kikerülnek az iskolapadból. Hofher József azonban hozott egy pozitív példát: ugyan mindig azt kapja, ha szegény roma közösségekbe kerül, hogy mit hozott, milyen ajándékot, milyen ételt. Mikor közli, hogy csak prédikálni fog, csalódottak lesznek, de ez a csalódottság csak egy másodpercig tart, mert érzik a személyes szeretetet.

Kiss Katalin pedig egy olyan példát említett, amely más oldalról számít károsnak, de eredője ennek is a folyamatosan a szemünk előtt lebegő, materiális ígérethalmaz. Az igazgató szerint lelki izom vagy a Zöldy Pál által emlegetett kalcium nélkül ebből csak nihil lesz. „Az lesz az általános hangulat, hogy nekünk ez a világ elérhetetlen, ezért úrrá lesz rajtuk a nihil.” Szerinte ehhez a helyszínen kell valamit csinálni, például a cigány pedagógusok nagy segítséget nyújtanának, mert „akármennyire elfogadottak vagyunk a roma gyerekek között, mégis kívülállók maradunk”.

A rendezvényre várták Kállai Ernő társadalomkutatót, aki nem tudott eljönni, így a beszélgetés második eleme Lukács Ágnes előadásából állt, aki Misszió szociológusszemmel című előadásában azt mutatta be, hogy a felekezeti iskolák milyen többletet nyújthatnak az integráció elősegítésében, lerombolva ezzel azt a sztereotípiát, hogy az egyház oktatási intézményeiben csak a középosztály gyermekeinek elitképzése zajlik.

A cigánypasztoráció kapcsán arról számolt be, hogy kutatásai szerint a megtért roma közösségekben a keresztényi életmód azzal járt például, hogy csökkent a reménytelenség érzése. Egy harminchat éves tuzséri férfi szavaival úgy lehetne mindezt összefoglalni, hogy „ami a legnehezebb, az a tisztességes élet. Apám arra tanított, hogyha nem lopok, akkor meghalok, én viszont arra tanítom, a gyerekeimet, hogy ha lopnak meghalnak.”