Bicske jobb, mint a háború: ha fizetsz, beszélek angolul

A helyiek igyekeznek megérteni a menekültek problémáit, de a feszültség tapintható a településen.

Egy türkiz színű nadrágban és vajszínű bálnavadászkalapban érkező idős úr már jóval nyugodtabb hangot üt meg: – Kérem, nekem semmi problémám velük – mondja és már tolja is a kocsiját a Tescóba. Itt senki nem nyilatkozik, úgyhogy figyelni tudunk csak: a menekültek bizony ismerik a vecsési savanyúságot, többször is vásárolnak az előtérben lévő üzletben. Mellette a húspult viszont senkit sem érdekelt, ez érthető, a táborban sok a muzulmán, emiatt még állítólag odabent sem nagyon adnak disznóhúst. De a legnépszerűbb a pénzváltó, ha itt lenne kilincs, akkor azt bizony egymásnak adnák a menekültek. Hogy honnan van pénzük? Van, aki állítja, hogy az apja küld neki otthonról, van, aki izraeli jótevőről mesél.

Az áruházból egy repedező, rozoga állapotú fahíd vezet át a Csabdi utcára, amelynek végén a menekülttábor található. Csoportban vonul egy hatfős társaság, elöl haladó vezetőjük pólóján szinte szimbolikus a felirat: Road to somewhere, azaz Út valahová. Foncsorozott szemüvege mögül gyanakodva figyel minket, de azért válaszol első kérdésünkre: nincs semmi konfliktusuk a bicskeiekkel, minden rendben van. De megérkezik egy magas srác, és úgy adja át neki a szót, hogy már csapatával együtt el is tűnik. Ziaullhaq szerencsére beszél angolul, ami nem is csoda, rendőr volt Afganisztánban.

Arra a kérdésre, hogy miért jött el, a kezét mutatja: két ronda heget látunk. – Öngyilkos merénylet a piacon, én életben maradtam – teszi hozzá, majd panaszkodni kezd, hogy csak kétszer kapnak enni. Ő a sokadik bicskei vonuló migráns, akinél Red Bullt látunk, hát rákérdezünk, miért ilyen népszerű a körükben. Zavaros fejtegetésbe kezd, hogy hát fáj a feje, mert nem hagyják aludni éjszaka a táborban a többiek.

Ilona sem tud néha aludni, pedig ő nem a táborban lakik, hanem a Tescóval szemben. Beszélgetésünk alatt folyamatosan arrébb állunk, mert hol innen, hol onnan jönnek a menekültek. Pedig Ilona állítja, hogy most „csendesség van”, este indul be csak igazán a ricsaj. Más atrocitása is volt velük, egyszer például a kerítésének lökték, amikor nem állt félre az útból. – Azóta mindig félreállok –, teszi hozzá, miközben a háttérből egy okostelefonból recseg a keleti hiphop. – Igaza van a Viktornak, mi ezt nem bírjuk – mondja, majd ugyanazzal az arckifejezéssel jegyzi meg, hogy azért sajnálja valahol ezeket az embereket. Ilona szerint nemcsak a magyaroknak kellene segíteniük, hanem „az EU-nak és az egész világnak”. A késrántásról ő csak hallott, de nem volt akkor otthon.

A tábor maga nincs messze az áruháztól, pár perc séta mindössze. Rengeteg jégkrém- és csokipapír szegélyezi az odavezető utat, meg egy stoptáblára írt „KOSOVA” felirat. Megérkezvén hatalmas nyüzsgést találunk, de sem a piros hajú emós fiú, sem a bőrdzsekis, tetovált fekete óriás, sem a fagyizó gyerekeket kísérő arab család, sem a turbános afrikai nők nem beszélnek angolul, a kifakult Nemzeti Együttműködés Nyilatkozata mögött ülő harcsabajszú biztonsági őr meg nem nyilatkozhat – magyarul. Egy arab fiú pedig készségesen beszélt volna velünk angolul – ha fizetünk neki. (Nem fizettünk – a szerk.)

Úgyhogy apró jeleket figyelünk meg, miközben minket a menekültek figyelnek árgus szemekkel. Az udvaron katonai sátor áll, a dobozos almalé valamiért nem a hivatalos bejáraton jut be, mint az egyik arab családnál lévő mintegy ötven kiló liszt, hanem a farácson adogatják át, a drótkerítésen hatalmas lyukak tátonganak, az udvaron térdig ér a gaz. A legtöbbet mégis abból a jelenetből fejtjük meg, amit a húszpercenként érkező rendőrautó szirénájának köszönhetünk: a vijjogástól az egyik menekült úgy megijed, hogy elejti a szatyrát, de olyan szerencsétlenül, hogy el is szakad a papírzacskó. Tejföl, tej, tojás és csilis bab volt benne.

Szerencsére a szudáni Jamal szívesen beszél. A háború elől menekült, Németországba menne, és a tábort úgy írja le, hogy 50 százalék jó, 50 százalék rossz. Csillámporos Samsungját szorongatva mesél arról, hogy milyen zsúfoltan laknak, körülbelül 300-an egy tornateremben, de azért megjegyzi, hogy ez még mindig jobb, mint a háború. A magyarok munkáját egyelőre nem venné el, elmondása szerint tanulni szeretne.

Beszámolója alatt a kerítés túloldaláról folyamatosan a tekintetünket keresi egy arab fiú. Miután Jamal elindult a városba, a srác már jön is kifelé, szerencsére ő is tud angolul. „Chatelés miatt kellett megtanulnom” – mondja mosolyogva. Mustafa iraki, az Iszlám Állam elől menekült el, mert noha ő is szunnita, katonaként a kormány szolgálatában állt és ez a dzsihadistáknak elég arra, hogy a halállistára tegyék. Meg különben sem vallásos különösebben: „Iszom alkoholt, eszem disznóhúst, normális vagyok.” Már öt hónapja lakik Bicskén és a döntést várja: maradhat-e Magyarországon. Magyarul mondja, hogy tanulja a nyelvünket és szívesen lenne nálunk biztonsági őr. Szeretne kijutni a táborból, mert nehezen viseli már, ahogy drogoznak és verekednek odabent a többiek.

Ezeknek az eseteknek a híre kijut a főtérre is. Kossuth Lajos szobra alatt hat közmunkás asszony pihen, egy ismerősük takarít a táborban, ő mesélt nekik olyan kábítószeres menekültről, akit le kellett fogniuk a rendészeknek. Szinte minden mondatuk után megjegyzik, hogy rendes emberek is vannak a menekültek között, akik udvariasak és nem hangoskodnak. Példaként akár azt a két arab férfit is felhozhatnák, akik a Kossuth-szobortól néhány méterre telefonálnak. Mivel a szemetelés szemmel láthatóan nagyon zavarja őket, pontosabban az, hogy nekik kell a migránsok hulladékát felszedniük, alighanem csak azt látják, hogy a padon marad majd két péksüteményes zacskó

Kész tényként közlik, hogy az egyik bevándorló késsel hadonászott a Tescóban, pedig egy terhes nő is volt a közelükben. Állítják azt is, hogy a bevándorlók árulják a táborban kapott konzerveket, a pénzből pedig sört vesznek. Na de ki veszi meg tőlük azt a konzervet, kérdezzük. Nagy hallgatás után válaszol csak az egyikük: – Azok, akik még megsajnálják őket.