Budapest tranzitállomás a Nyugat felé

A menekültek zöme Németországba tart. A magyarok nehezen tolerálják a rendbontókat.

Ha egy pillantást vetünk a világtérképre, láthatjuk, a menekültek ha akarnának sem tudnának másfelé menni: Afganisztánból és Szíriából is egyenes út vezet Magyarországon keresztül nyugat felé. Mint arról lapunk folyamatosan beszámolt, rengetegen lépnek illegálisan országunk területére, viszont a menekültek többsége a szegedi vagy a debreceni befogadóállomáson keresztül kel át a határon, ahonnét regisztráció után engedik tovább őket útjukra. A Nyugatiba jön vonat Debrecenből és Szegedről is, minden járaton van legalább egy-két népes család, amely a jobb élet reményében vágott neki a világnak.

A Nyugati pályaudvar bejáratánál már hetek óta önkéntes civilek táboroznak. Kitartóan osztogatják az étel-, ruha- és tisztasági csomagokat a beérkező menekülteknek, így folyamatos a tumultus az állomás előtt. Aki egy adag ételhez jut, az gyorsan leül a pályaudvar lépcsőjére, és falatozni kezd. Hétfőn éjjel sovány túrós tészta a menekültmenü, persze nem mindenkinek ízlik: egy idősebb, már őszülő hajú, mélyen barázdált arcú afgán férfi unottan dobja ki a közeli kukába a maradékát. De pocsékba semmi nem megy, percekkel később egy magyar hajléktalan elégedett mosollyal emeli ki a narancssárga hulladékgyűjtőből. Viszont sok étel nem kerül a szemétbe, a legtöbben azonnal befalják a kapott falatokat, maximum kenyérből és kalácsból tartalékolnak.

Este negyed tizenegy felé fut be némi késéssel Szegedről egy intercity. Egy kameruni férfi és családja nagy csomagokkal telepszik le a pályaudvar bejáratától pár méterre. Első ránézésre senki nem mondaná meg, hogy menekülttel van dolga: ruhája tiszta, körmei ápoltak, szája körül igényesen vágott bajusz és szakáll. Meglát, és akcentusos angollal szólít meg. Arról érdeklődik, merre van a budapesti menekülttábor. Elkerekedett szemmel néz rám vissza, amikor közlöm, hogy a fővárosban ilyen nincsen. Ekkor meglátja néhány ismerősét, akik a 4-es, 6-os villamossal érkeznek a térre, és hozzájuk szalad. Visszatér, és összeverődnek, hogy együtt induljanak tovább, de előtte megkérdezem, miért jött el otthonról. Az afrikai családapa – aki beszélgetés közben végig „my friendként” (barátom) szólít – azt mondja, megvan a személyes oka, de nem szeretné elmesélni, túl hosszú lenne, legyen elég annyi, hogy Isten vezette idáig. Kérdésre, hogy hova tartanak, nem válaszol. Azt mondja, most örülnek, hogy itt vannak, majd elnyeli őket a Nyugati téri aluljáró.

Ezalatt újabb menekültek jelennek meg, tömegükön a lehető legkevesebb érintkezéssel próbálnak átvágni a magyar járókelők. Két szőke, huszonéves lány trágár szavak kíséretében állapítja meg, hogy „ez undorító”. Egy kutyasétáltató férfi a tobzódó afgánokat megpillantva hátraarcot csinál, és inkább kerülővel kíséri tovább négylábúját. Az itt tanyázó hajléktalan, az aprót kunyeráló kábítószeres nő, a szakadt ruhás punk és a tébláboló koldus viszont gond nélkül vegyül el közöttük.

A pályaudvar környékén folyamatos a rendőri jelenlét, ottjártunkkor két egyenruhás igazoltat egy-egy, a vonatról leszállt szír és afgán családot. Közben az asszonyok karjában kisgyerekek szunyókálnak, a már szaladgáló csemetéik a pályaudvar kapujában álló golyós játékkiadó automatákat fedezik fel. A tinédzserek okostelefonjukkal kezükben vadásszák az ingyenes wifit, hogy kapcsolatba lépjenek Nyugaton tartózkodó rokonaikkal.

Elsőre ellentmondásos lehet, hogy drága mobilkészülékekkel érkeznek, közben pedig élelemre sem futja a pénzükből. Az önkéntesek beszámolói szerint számos család úgy indul el, hogy minden vagyonukat pénzzé teszik, egyedül a telefont tartják meg, mert az azon lévő térképpel tudnak tájékozódni. Az internetre a nyilvános pontokon csatlakoznak, telefonálni pedig már a Facebookon keresztül is tudnak mindenfajta költség nélkül. Megszólítunk néhány fiatalt, az angolt nehezen beszélik, de az kiderül, hogy a rokonaik már Németországban vannak, utánuk mennek, s ha odaérnek, szeretnének tovább tanulni.

Miután az utolsó vonat is befutott, az önkéntes segítők egybeterelik azokat a migránsokat, akik a vámosszabadi menekülttáborba tartanak. Az ő vonatuk másnap hajnalban indul a Déli pályaudvarról, úgyhogy gyalog kísérik őket odáig. A létszámellenőrzés alatt az egyik aktivista heves vitát folytat a két rendőrrel arról, hogy ezeknek az embereknek ugyanannyi joguk van itt tartózkodni, mint bárki másnak. A rendőr azzal érvel, hogy amíg az ügyeletükre hatpercenként érkeznek az állampolgári bejelentések a menekültekkel kapcsolatosan, addig kénytelenek ellenőrizni mindenkit, akit csak lehet.

Nem sokkal később megtudjuk, hogy a II. János Pál pápa téren állítólag nagyobb csoportokban táboroznak a migránsok, úgyhogy arra vesszük az irányt. A parkban csak egy kisebb csapatot találunk. Két afgán fiatal üdítőspalackokkal a kezében indul a téren át a Keleti irányába. Egyikük megáll, és az út széléről a gyepre vizel. A helyieknek ebből kezd elegük lenni. De ugyanezt megcsinálja a magyar csöves is.