Íme a budapesti kábeltolvajok Kánaánja

A sztálinbarokk csodája, a „fémrajongók” első számú kedvence, Budapest második leghosszabb vízi átkelője az Árpád híd, melyet egyedüliként kímélt meg 1945-ben a Wehrmacht!

Eredeti humor fogad primitív köntösbe bújtatva: „ a k. anyádat firkáld” áll az üzenet az acélszerkezeten. Címzője a szélsőséges-dark eszme hívője lehet, a Hitler-SS-sátán-666 bűvkörben mozog, és a deszkásokat is gyűlöli szívből („repperek a magyarok ellen”).

A megtévedt firkálóknál sokkal nagyobb károkat okoznak a kábeltolvajok, akik egykor törzsvendégek voltak errefelé. A szélső útpálya alatti kezelőjárda oldalán hét kábeltálca fut végig a hídon, de csak a legfelsőn látunk vezetékeket. „Tudja, hány tálcát használtak néhány évvel ezelőttig? Az összeset. Folyamatosan dézsmálták a kábeleket, semmitől nem riadtak vissza. A budai oldalon a kerékpárútra beparkoltak egy kisbusszal, onnan egy nagyobb ugrás, és már a kezelőjárdán van az ember. De arra is volt példa, hogy pár méterrel lejjebb, a HÉV-megállótól egy köpésre feldobtak egy kötelet, és felmásztak rajta. A kezelőjárdákat képtelenség hermetikusan lezárni, amit lehetett, elvittek” – mondja rezignált arccal Fazekas úr. A rézkábeleket idővel optikai kábelek váltották, a tolvajok pedig lassanként elmaradtak.

100 méter gyaloglás után jön az első pillér, a 7-es számú. Vezetőnket kisebb győzködés után rávesszük, hogy vállaljuk be a biztosítókötél nélküli ereszkedést a létrán.

A pillér széle szirénként hívogat, de nem ficánkolunk, nem akarjuk kellemetlen helyzetbe hozni Fazekas urat. A sarunál egy percet időzünk csak: itt egy hasonló elmozdulásmérő volt, mint a Petőfi hídon, de idővel eltávolították, egyszerűen olyan kicsi volt a szerkezet mozgása, hogy okafogyottá vált a használata.

„Hallják ahogy odaütődnek az elhaladó autók alatt a diletációk?” – hívja fel figyelmünket kísérőnk a fémes csattanásokra. „Amikor tartós hőség van, annyira kitágulnak, hogy teljesen kitöltik a rendelkezésre álló teret. Olyankor nincs ilyen hangjuk.” A szerkezeti elem találkozásánál felszerelt fémrács környékén mindent megevett a rozsda, itt ugyanis lejut a csapadék a híd alá. A szélső kezelőjárdán – melyre időközben átlépünk, hogy később kijussunk a budai oldalon – fél méteres lyukakat vájt a vaspallóba.

A többi fővárosi híd alatt végigfutó vízcső itt lemaradt, helyette vékony vezetéken viszik át a termálvizet Budáról Pestre.

Már a Hajógyári-szigetnél járunk, alattunk olajoshordóval, fémhulladékkal zsúfolt szervízudvar, vagy valami olyasmi.

A helyi motorcsónakos tulajok telepakolták a pillér belsejét lomokkal, ha egyszer tényleg nekikezdenek a híd felújításának – a Petőfi híd után a hírek szerint az Árpád híd a soros –, komoly szállítási költségbe verik majd magukat. „Ha nincs kiírva, hogy tilos a híd alatt parkolni, akkor a lehulló darabok miatt a BKV-t piszkálják az autósok, ha meg ki van írva, elviszik a táblát ! Ki látott még ilyet” – panaszolja Fazekas úr.

A HÉV felsővezetékei karnyújtásnyira futnak tőlünk, a kezelőjárda szélén külön kerítés óv attól, hogy valami őrült gondolattól hajtva rácsimpaszkodjunk. A parti pillérhez érve valóban nem tűnik lehetetlen mutatványnak egy kisteherautó platójáról a hídszerkezetre kapaszkodni.

A koromsötét pillérből kibotorkálva émelyítő ürülékszag csap meg, a hajléktalanok szabadtéri mosdóját két dohányfaág takarja csupán a híd sarkában. Néhány méterrel arrébb a szocreál dicsőségét zengi a korabeli felirat: „Hirdesse ez a híd a magyar munkás és mérnök alkotóerejét.”

A déli gyalogjárdán tesszük meg a visszautat, ahol Fazekas Imre a környezetvédelem hiányát boncolgatja. Budapesten a felhasznált vizet csupán „filterezett”, vagyis tisztított formában lehetne visszaengedni a Dunába, az Árpád hídon azonban ez nem megoldott, ahogy a Margitszigeten sem. Így hiába filterezik még az esővizet is a csatornában egy-két híddal lejjebb. Az Árpád híd általános állapota az úttest és a villamossín felújítása, a diletációk cseréje után azért jónak mondható – így a hídmester –, de nem volna baj, ha a tízévenként esedékes felújítást nem tolnák sokkal tovább.

Az irodában kérésre még megmutatjuk, hol találja Fazekas úr korábbi hídriportjainkat, ígéri, az Árpád hídét is megnézi majd. Reméljük, írásunk teljes megelégedésére szolgál.

Az Árpád híd egy gerinclemezes, felsőpályás gerendahíd. Hossza 981, szélessége 35 méter, súlya több mint 15 ezer tonna. A Megyeri híd átadásáig a leghosszabb budapesti híd volt, Angyalföldet és Óbudát köti össze. Tizenhárom pillére van. A híd a Hajógyári és a Margitszigetet is érinti, utóbbira szárnyhíd is vezet róla. Helyén már a Kr.e. II-IV. században is állt folyami átkelő.

A modern korban, 1908-ban felmerült egy új észak-budai híd megépítése, a tervezést jó 20 évvel később kezdték csak el. A híd építése 1939-ben indult, 1945-re a pillérek, a hídfők és az áthidalás kész volt. A német hadsereg szerencsére nem látta értelmét, hogy a félkész szerkezet levegőbe repítésére időt és robbanóanyagot fecséreljen, így a híd épen maradt. A háború után kevés pénzből és gyorsan kellett átkelőket létesíteni a Dunán, így a keskenyebb verzió épült fel. 1950-re készültek el vele, a kor politikai kívánalmainak megfelelően Sztálinról nevezték el, de a köznyelvben Árpád hídként emlegette szinte mindenki.

Az átkelő 1969-ben átesett egy nagyobb felújításon, 1980 és '84 között pedig kiszélesítették: két új oldalsó hidat építettek hozzá, az Árpád híd tehát gyakorlatilag három átkelőből áll össze. A középső részen villamos közlekedik, mellette autós sávok haladnak, az északi oldalon kerékpáros, a délin gyalogos út található. Ez a főváros legforgalmasabb hídja.