Mire vállalkoztam! Itt vagyok több mint tíz kiló málhával a hátamon, egy háromszintes útvesztő kellős közepén, keskeny csövekben kúszok-mászok, létrákon egyensúlyozom, és ráadásként olyan sűrű a füst, hogy a két lépéssel előttem járó társam holmi szellemalaknak tűnik. De most már hiába. Menni kell előre, mert a levegőm egyre fogy. Csak ne lenne ilyen piszkosul meleg!
Bevallom, ezek a gondolatok többször megrohantak a Fővárosi Katasztrófavédelmi Igazgatóság pszichikai kiképzőpályáján, amit egyébként a XIII. kerületi tűzoltó-parancsnokságon okkal-joggal mindenki úgy emleget: a ketrec. A pálya valóban ketrecek sokaságából áll. Körülbelül kétszer kétméteres elemeket összenyitva, valóságos labirintust alakítottak ki egy tornateremnyi területen. Néhol szabad az út, másutt viszont szűk csöveken, csapó- és csúszóajtókon, illetve keskeny rámpákon, létrákon lehet továbbjutni a kijárat felé – már amennyiben jó nyomon járunk; mert könnyen előfordulhat itt az emberrel, hogy körbe-körbemegy, vagy a kacskaringós út végén egy falba ütközik, s aztán törheti a fejét: vajon hol rontottam el?
A pszichikai tréning célja a leendő tűzoltók felkészítése a szélsőséges helyzetekre. Éppen ezért a feladatuk nem merül ki annyiban, hogy a bejárattól eljutnak a kijárati ajtóig. Először is, a teremben vaksötét van, s a gyakorlat idejére sűrű füsttel töltik föl az egészet. Az egyébként sem túl intim környezet ettől olyan barátságtalanná válik, mint az élőholtak palotája, s erre még ráerősítenek a hangszórókból bejátszott zörejek, nyöszörgések, sírás-rívás és zakatolás.
Ilyen körülmények között a ketrecben különféle technikai feladatok és egy bábu felkutatása vár a katasztrófavédelem leendő és jelenlegi munkatársaira. A 90 kilós figurát a már fent vázolt akadályokon át, biztonsággal ki is kell juttatni a labirintusból, s mindeközben a párok nem veszthetik el egymást, és a levegőjüknek legfeljebb a felét használhatják föl.
Csalni lehetetlen. Az irányítóteremben mindig akad egy tapasztalt doyen, aki valahogy átlát a legsűrűbb füstön is – ráadásul a mozgásunkat érzékelők hada figyeli. Hovatovább a pálya szétszedhető, alaprajza ennélfogva örökké változik, így az esetleg kiszivárgott „végigjátszásokban” sem bízhatunk. Ami a fizikai igénybevételt illeti, talán nem túlzás azt mondani: ez egy igazi próbatétel. A tűzoltók teljes felszerelése a súlyos csizmákkal, védőöltözettel, légzőkészülékkel, maszkkal, sisakkal jó húszast dob az emberen. A nadrág és a kabát állítólag lélegző anyagból készült, de ahol az izzadásgátló dezodor csődöt mond, ott ez sem segít túl sokat – a labirintus végére garantáltan a verejtékünkben fogunk tapadni.
Idegileg viszont lényegesen megterhelőbb a „túra”. Amikor a légzőkészülék maszkja fölkerül az emberre, egyszerre szűkül be a tudata és a látótere. A szíve a fülében dobog, a készülék pedig valamennyi levegővételnél olyan hangot hallat, hogy attól Darth Vadernek érezheti magát. Bent a füstben aztán, ahol a látótér 30-40 centiméter, a ruhánk mintha fokozná az amúgy is nyomasztó bezártságérzetet.
Ez lehet az egyik oka annak, hogy a tűzoltók jellemzően párban dolgoznak. A társam a labirintusban egy tinédzser lány volt – igaz, ő a Pilisszentiváni Polgárőr- és Tűzoltó-egyesület ifjúsági csoportjának oszlopos tagja. Az ember lelke nem háborog annyira, amikor van mellettünk valaki. S a másik: a feladatok zöméhez két kéz nem elég. Ennek megfelelően a tanpályán is kétfős csoportok mozognak. Az elöl lévő hangos szóval jelzi a haladás irányát, az akadályokat, társa pedig folyamatosan ismétli a kapott instrukciókat, ezzel mintegy jelezve: oké, vettem, csináljuk!
Az útvesztőben egyébként iskoláscsoportokat is fogadnak. Sok fiatal a nyári rendészeti táborok és az önkéntes tűzoltóegyletek szervezésében jut el a XIII. kerületi tanpályára. Állítólag van olyan diák, aki néhány éve az itt szerzett ismereteire támaszkodva megelőzött egy veszélyes labortüzet, miután félresikerült egy kísérlet a kémiaórán.
A pálya időnként egyfajta szabadulós játék színterévé válik. Előfordul ugyanis, hogy céges csoportok, baráti társaságok jelentkeznek a katasztrófavédelemnél, mondván, kipróbálnák magukat – pontosabban azt, hogy milyen lehet tűzoltóként küzdeni saját korlátainkkal és az elemekkel egy sötét, ismeretlen és fenyegető helyen. Nos, ennek megismerésére kétségtelenül a ketrec a legalkalmasabb hely az országban.
Hogyan legyek tűzoltó?
Ha valaki a tűzoltók közé szeretne állni, azt megteheti úgy is, hogy belép egy tűzoltó-egyesületbe, s megszerzi az önkéntes szolgálathoz elengedhetetlen képesítéseket. A tanfolyamok során olyan ismeretekre lehet szert tenni, melyek birtokában már bátran intézkedhetünk, megkezdhetjük a mentést, a baleset helyszínének biztosítását, amíg a hivatásosok megérkeznek. Aki viszont föl akar szerelni, tehát az Országos Katasztrófavédelmi Főigazgatóság alá tartozó szervek hivatásos állományába készül, arra komolyabb és szigorúbb felkészítés vár. Tiszthelyettesi képzésre a megyei katasztrófavédelmi igazgatóságoknál lehet jelentkezni. Ebben az esetben az első lépcsőt egy félesztendős moduláris alapképzés jelenti. Erre évfolyamonként 60-200 embert iskoláznak be az ország minden részéből. Ugyanakkor tiszti karrier esetén a képzés a Nemzeti Közszolgálati Egyetemen kezdődik. A Katasztrófavédelmi Intézetnél, amely nemcsak alap- (bsc-), hanem mesterdiplomát (msc) is ad, minden szeptemberben 30-40 hallgató kezdi meg tanulmányait. A hivatásos katasztrófavédelmi szervek állománya egyébként körülbelül 11 ezer főt számlál jelenleg. (MN)
