– A felsőoktatási államtitkár ígérete szerint a következő pár évben 35-40 milliárdot fektetnek az orvosképzésbe, elsősorban a külföldi hallgatók idevonzása érdekében. Ön szerint hol lenne a legjobb helye ennek a pénznek? Mi szorul leginkább fejlesztésre ezen a területen?
– Szó sincs arról, hogy azért kell többletforrásokat biztosítania a kormánynak, mert az orvosképzésben valami rosszul működik, és át kell alakítani. Éppen ellenkezőleg! Arról van szó, hogy ez a magyar felsőoktatás stratégiailag kiemelkedő húzóágazata, amit pont a sikeressége miatt szeretnénk még jobban kihasználni. Az első számú célkitűzés valóban a külföldi diákok létszámának növelése, hiszen az idegen nyelvű orvosképzés gazdasági szempontból óriási jövedelemforrás, nemcsak az egyetemnek, de az egész országnak is. Ezek a hallgatók tekintélyes tandíjat fizetnek, emellett öt-hat éven át itt élnek, itt bérelnek lakást, itt költekeznek, az előnyöket nyilván nem szükséges magyarázni. Ha pedig növelni akarjuk a hallgatók létszámát, akkor értelemszerűen több oktatóra, több előadóteremre és több betegágyra van szükség.
– Hány külföldi hallgatójuk van most?
– Az általános orvosi karon a hallgatók közel fele külföldi, az egész egyetemet nézve pedig 30 százalékos az arány. Idén a magyar nyelvű, államilag finanszírozott képzésekre mintegy 1800 hallgató nyert felvételt, és csaknem 650 új külföldi hallgatója lett az egyetemnek, akik öt földrész ötven különböző országából érkeztek Brazíliától Norvégián át Nagy-Britanniáig. Hatvan százalékuk angol, míg negyven százalékuk német nyelven tanul. Viszonylag sokan érkeznek a fogorvos-tudományi és a gyógyszerész-tudományi karra is, az egészségtudományi, illetve az egészségügyi közszolgálati karunkon nem olyan jelentős mértékű a jelenlétük, bár itt is szép számmal vannak külföldi vendéghallgatók.
– Mi a célkitűzés, mekkorára emelnék az arányt?
– A helyzet az, hogy jelenleg kitehetjük a megtelt táblát. A mostani oktatói létszám, tantermeink befogadóképessége és az egyéb infrastrukturális feltételek mellett egyetlen hallgatóval sem tudnánk többet felvenni, hiába is akarnánk. Mindennemű létszámemelés kizárólag beruházások, oktatói kapacitásbővítés és esetleg béremelés mellett képzelhető el. Az orvosképzés egyes tantárgyai – például az anatómia, a kémia vagy a biofizika – nagyon eszközigényesek, a drága műszerek, a digitalizált metszetek és demonstrációs anyagok elkészítése és beszerzése pedig igen komoly beruházásokat jelent. Enélkül viszont nem tudnak gyakorolni a hallgatók. Szerencsére úgy látjuk, hogy a szakállamtitkár látja az igényeket, és a szándék is megvan a források biztosítására.
– Ha a fedezet rendelkezésre állna a kívánt fejlesztésekhez, mennyi külföldit tudnának még fogadni?
– A feltételek megléte esetén 25-30 százalékkal minden további nélkül meg lehetne emelni a külföldi hallgatók létszámát. A felvételi adatokból látszik, hogy minden évben öt-hatszoros a túljelentkezés az idegen nyelvű képzéseinkre, vagyis lenne merítési bázis. Ha a mostanihoz képest harmadával több fiatalt tudnánk fogadni, azzal már elégedett lennék. Egyetemünkön egyébként már 31 éve folyik angol és német nyelvű oktatás, és ma már hatvan-hetven országból érkeznek hozzánk a hallgatók, akik végzés után igen jól megállják a helyüket. Örülünk, hogy a visszajelzésekből azt látjuk, a képzés minőségén nem szükséges alakítani.
– Mi a titok, hogy ennyire sikeres a magyar orvosképzés, és ilyen sok helyre eljut a Semmelweis jó híre?
– Én elsősorban abban látom a siker titkát, hogy míg külföldön ma már jobbára mindenhol elterjedt az e-learninges tömegoktatás, addig nálunk a modern technika mellett még jelen van a hagyományos, klasszikus oktatási módszertan. A diákok nagyon értékelik, hogy közvetlen, személyes jó kapcsolatban lehetnek a tanáraikkal, hogy az oktatók bármikor elérhető hús-vér személyiségek, akikhez mindig lehet közvetlenül kérdést intézni, akár a tanteremben, akár a betegágy mellett. Sajnos ez a közvetlenség ma egyre kevesebb helyen érhető el Nyugat-Európában. És nagyon fontos tényező persze, hogy az oktatás rendkívül magas színvonalú elméleti tudáson alapszik.
– Hogyan tudják biztosítani a külföldieket kiszolgáló oktatókat? Lesz-e elég tanár, aki szakszerűen képes megtartani az idegen nyelvű órákat?
– Három nyelven teljesen csereszabatos a képzésünk, az orvosképzésben magyarul, angolul és németül is szóról szóra ugyanazt a tananyagot kapják a hallgatók. Az oktatóinknak nagy kihívás egyszerre több nyelven felkészülni, de örömmel mondhatom, hogy valamennyi tanárunk képes legalább egy idegen nyelven oktatni, sőt, nagyon sokan két idegen nyelven is ugyanolyan jók, mint magyarul. Amikor én kezdtem a pályafutásomat, ez még különlegesség volt, ám most alig találkozunk olyan tanárral az egyetemen, aki ne tudna teljes biztonsággal, naprakész információval és kitűnő nyelvi felkészültséggel fellépni, bármilyen témáról is legyen szó.
– Mennyi pénzt hoznak az egyetemnek a külföldi hallgatók?
– A Semmelweis Egyetem költségvetésének nagyjából 11 százaléka folyik be az idegen nyelvű hallgatók tandíjából. A tarifák egyébként nem egységesek, évfolyamonként, képzésenként eltérő a díjszabás, de nagyságrendileg 10-15 ezer dollárt fizet be egy hallgató évente. Ez az összeg amúgy nem kirívóan sok, sőt. Nyugat-európai vagy amerikai viszonylatban igen kedvezőnek is számít, nem véletlenül érdeklődik ennyi hallgató a hazai orvosképzés iránt. Viszont el kell ismerni, hogy az utóbbi időben bizony tőlünk keletebbre is egyre több országban rájöttek, hogy ez jó üzlet, és nálunk is olcsóbban kínálnak orvosképzést, például Romániában. Ennek a minősége persze lényegesen gyengébb, mint a miénk, s ezt látják is a hallgatók. Mivel a jelenlegi önköltségeink nem számítanak túlzottan drágának, gondolkodunk egy lassú áremelésben. Ez néhány száz dollárt jelentene évről évre, ami még bőven megfizethető lenne a nyugati fiataloknak, ugyanakkor mutatná azt is, hogy nem vagyunk „olcsójánosok”.
– Eddig csak a Semmelweis lehetőségeiről beszéltünk, de orvosképzés négy helyen is folyik az országban. Milyen az orvosegyetemek közti együttműködés? Elég intenzív a kapcsolatuk a többiekkel?
– Igen jelentősnek mondható az oktatási kapcsolat, dékáni, rektori szinten is elég sokat találkozunk, az együttműködések szintjét megfelelőnek találom. Nyilvánvaló, hogy ha még intenzívebb egységesítést akarna a kormányzat, az már az egyetemi autonómiába való beavatkozás lenne, de ilyen szándék tudomásom szerint nincs napirenden. Ami pedig a képzést illeti, nincsenek óriási különbségek az intézmények között, ha ma valaki Magyarországon végzi el az orvosi egyetemet, nyugodt szívvel mondhatom, hogy nagyjából azonos színvonalú képzést kap Debrecenben, Pécsett, Szegeden és Budapesten is. Helyi eltérések persze vannak, és a Semmelweis rektoraként nyilván azt kell mondom, hogy mi vagyunk a legjobbak, de számottevő különbség nincs.
– Mi a véleménye az önálló orvosegyetemek kontra orvoskarok témájában folyó vitáról? Támogatná a vidéki karok leválasztását?
– Szerintem nem lehet megmondani, hogy melyik modell a jobb. A mostani helyzet 2000-ben alakult ki, a vidékiek azóta működnek tudományegyetemi karként. Ez a rendszer másfél évtizede jól megy, szerintük így megfelel, mi pedig szakegyetemként érezzük úgy, hogy biztonságban vagyunk, és jól csináljuk. Ráadásul amióta tavaly kivált a testnevelési és egészségtudományi kar (TF), azóta még tisztább biomedicinális képzés zajlik nálunk, még egységesebb a profilunk.
– Ezek szerint a TF elvesztésének nem voltak negatív hatásai, következményei? Könnyebb lett nélkülük az élet?
– Tudtunk mit kezdeni a sporttudománnyal, de nélküle is megvagyunk. A TF kiválása miatt az egyik szemem persze sírt, mert a sport nagyon szorosan kapcsolódik az egészségügyhöz, ugyanakkor a TF képzési rendszere, hagyományai olyan mértékben eltérőek voltak, hogy bizonyos kérdéseket nehéz volt közösen kezelni. Elvesztettünk valamit, ez természetesen hiányérzetet okoz, de egy kis megkönnyebbülést is érzünk, hiszen egy nehezen megoldható problémakörtől megszabadultunk. A szétválás szaldója a nulla közelében van.
– Az orvosképzés fejlesztési irányai között a felsőoktatási stratégia a közkórházak integrációját is felveti. Ezt milyen ötletnek tartja, és hogyan nézne ki? Szervesen az egyetemekhez csatolnák mondjuk a környék egészségügyi intézményeit?
– Teljesen logikus elgondolás, hogy az adott térségnek vagy régiónak egészségügyi ellátás szempontjából az ott lévő orvosegyetem legyen a centruma, hiszen az egyetem jelenti a progresszív betegellátás csúcsát, nyilván itt központosul a legmagasabb szintű tudás. Debrecenben, Szegeden és Pécsett zajlik már egyfajta integrációs folyamat, hisz az egyetemek orvoskarai képezik a régió betegellátási központját. Budapesten ez még nincs így, mert a Semmelweis Egyetem csak egy a sok betegellátó intézmény között, ma még azt sem mondhatjuk, hogy a miénk a környék legteljesebb spektrumú intézménye, bár kétségkívül ez a legnagyobb! A közkórházak egyetemi oktatásban való közreműködése mindenképpen jó lenne, hiszen fontos célkitűzés, hogy minél több betegellátási gyakorlatot el tudjunk látni. Szükséges, hogy a hallgatók igazi betegágy mellett gyakorolhassanak, sőt a megfelelő számú és minőségű gyakorlóhely az oktatóknak legalább annyira fontos. Ám ez a kapacitás jelenleg véges.
– Hogyan nézne ki a szorosabb közreműködés?
– Ma három variációban tudunk beteget mutatni a diákoknak. Egyik a klinika, amely az egyetem saját szervezeti egysége, és teljesen a mi irányításunk alatt áll. A másik lehetőség az oktató kórház vagy gyakorló kórház. Ez azt jelenti, hogy néhány, erre a célra megfelelően minősített kórházzal szerződést kötünk arról, hogy medikusaink egy része náluk végezheti el a gyakorlatát. Ez nyilván jóval lazább kapcsolat, hiszen a két intézmény egymástól teljesen függetlenül működik. Valahol a két modell között lenne az optimális verzió. Ebben a modellben a közkórház nem lenne ugyan az intézmény szervezeti egysége, mégis az egyetem biztosítaná a szakmai irányítást, szervezné a betegbemutatást, miközben maga a kórház önálló maradna. Ennek a részleges integrációnak a jogi kimunkálása még a jövő feladata, de ez létező és bevált modell.
– Ha a teljes orvos- és egészségtudományi profilt vesszük, akkor konkrétan mely részterületeken várható a legtöbb fejlesztés, kapacitásbővítés?
– Nem szakspecifikus a dolog, azt hiszem, általánosan minden területen jelentkezik az az igény, hogy több hallgatónk legyen, és hogy ők minél több beteggel tudjanak találkozni.
– Most mennyi időt tölt ténylegesen betegágy mellett egy általános orvos szakra járó diák?
– A képzés első két-három évében a medikusok idejének java részét az elméleti tárgyak töltik ki, de másod- és harmadévtől már látnak beteget. Negyed- és ötödévben már napi több óráról beszélhetünk, hatodévben pedig gyakorlatilag reggeltől estig a kórházban vannak a szigorlatozók, akik ekkor már szinte úgy veszik ki a részüket a kórház munkájából, mint egy rendes munkavállaló.
– Az államtitkár 35-40 milliárdos befektetést ígért. Ehhez képest ön szerint mennyire lenne szükség, és mennyi pénz kellene konkrétan a Semmelweis Egyetemnek?
– Egyelőre azt tudjuk, hogy a közel 40 milliárd forint az országos szinten ígért teljes összeg. Hogy ebből mi mennyit, mikor és milyen elosztásban kaphatunk, az még előttünk sem ismert. A Semmelweis intézményfejlesztési koncepcióját éppen most készítjük, a számítások még folynak, így a pontos költségigényekről egyelőre nem tudok nyilatkozni. A fejlesztési tervben egyébként több számítást is feltüntetünk majd párhuzamosan, jelezve, hogy mekkora extra finanszírozási összeg biztosítása mire is lenne elég.
– A gazdasági számításokat, gondolom, a kancellárral együtt végzik. Eddig milyen a közös munka?
– Tanuljuk egymást, és tanuljuk a kancellária rendszerét is. Az összeszokás nem megy egy pillanat alatt, nekem se, neki se. Könnyebbséget jelent, hogy a kinevezése óta már nem én vagyok felelős bizonyos dolgokért, ugyanakkor nehéz is, hogy nem irányíthatok mindent úgy, ahogy szakmailag szerintem a legjobb volna. A sikeres együttműködés nagyban a két vezető személyes viszonyán múlik, de azon is, hogy a feladatkörök szétválasztása mennyire logikus. Nagyon fontos, hogy mennyire találják meg a közös hangot az egyetem rektora által irányított szervezeti egységek azokkal, amelyeket a kancellár vezet (például pénzügy, jog, informatika). Nem mondom, hogy nincsenek viták köztünk, de mindketten tudjuk, hogy az egyetem érdeke az elsődleges. Hogy összességében jó döntés volt-e a kancellária bevezetése, annak eldöntéséhez szerintem még hosszabb időre van szükség.
– Ónodi-Szűcs Zoltán lett Zombor Gábor utódja az egészségügyi államtitkári poszton. Milyen együttműködésre számít? Ismerik egymást személyesen?
– Személyesen még nem találkoztunk, de közös barátainktól a legjobbakat hallottam az új egészségügyi államtitkárról. Nincsenek kétségeim, együttműködésünk a hazai egészségügyi ellátás szervezésében gyümölcsöző lesz.
