Életének 87. évében, december 6-án, türelemmel, méltósággal viselt, hosszú betegség után távozott az élők sorából dr. Szabó Zoltán szívsebészprofesszor, akinek a nevéhez fűződött a hazai első szívátültetés – szól a hideg, hivatalos gyászjelentés. A megrendítő hír a családot, barátokat, tanítványokat, egykori munkatársakat nem érte váratlanul. De mégis más, amit tudunk, sejtünk, és más a bizonyosság, a megtörtént, a visszafordíthatatlan. Mert minden halállal valami visszavonhatatlanul véget ér. A mégoly befejezett, teljes életmű is, mint amilyen Szabó Zoltáné volt. A pályatársak, a tanítványok most a „Városmajor bölcs Apjára” emlékeznek, a dunántúli kisvárosból, majd a pécsi egyetemről, illetve a pécsi sebészeti klinikáról érkezett orvosra, aki fiatalon eljegyezte magát a szívsebészettel, s végigjárta azt az utat, megteremtette azt a nagyszerű művet, amelyet megkoronázott a szívátültetés. De jól tudja mindenki, aki ismerte őt, aki együtt dolgozott vele, hogy ami megelőzte a kétségtelenül nagy hírt kapott orvosi eseményt, az volt az igazi orvosi tett. A hivatás. Mindaz, amit rendkívüli tudásával, megismerni akarásával, nyitott gondolkodásával, céltudatosságával, munkabírásával, realitásérzékével és hitével, s mindenekfölött megszállottságával orvosként végzett. Erről azonban azok hivatottak szólni, akikkel együtt dolgozott, akik tanítványai voltak, akiknek átadta ismereteit.
De az élete minden pillanatában orvos Szabó Zoltán emberi arcára is emlékezni kell. Mert ember volt akkor, amikor betegre, hozzátartozóra megértőn, megnyugtatón tekintett, amikor másokért áldozta minden percét, amikor a legnagyobb korrektséggel közéleti szerepet vállalt, amikor barátai közt, kedves társaságában szerényen, csöndben meghúzódott, halk szóval beszélt, szeretettel mesélte történeteit, de ha kellett, keményen érvelt, vitatkozott. Hitt abban, amit professzora mondott róla és munkájukról, az „értelem az érzelemmel válik teljessé”, hitt az emberben és hitt a barátságban is. Talán ezért is volt oly nagy baráti köre, benne orvosok, építészek, műszaki érdeklődésűek, művészek. Emberek. Mert számára ez volt a leglényegesebb. Hiszen olyan korban, olyan világban élt, annyi sorsfordító időt kellett megélnie és átélnie, hogy tudta, az „embernek maradni” eszményénél nincs fontosabb. Márai Sándorral mondhatta volna: „Láttam a földet, az eget, az évszakokat. Megismertem a szerelmet, a valóság töredékeit, a vágyakat és a csalódásokat. A földön éltem és lassan felderültem. Egy napon meghalok: s ez is milyen csodálatosan rendjén való és egyszerű! Megéltem a legtöbbet és a legnagyszerűbbet, az emberi sorsot. Más és jobb nem is történhetett velem.”
Más és jobb nem is történhetett , de a búcsú pillanatában hadd írom le mindazok nevében, akik szerették, becsülték, tisztelték Szabó Zoltán professzort, amíg élünk, emléke élni fog.
Szabó Zoltán professzortól ma vehetnek végső búcsút tisztelői fél háromkor, a Farkasréti temető Makovecz-termében.
