„Ezt nevezik korrupciónak, de hát ez van”

Hajléktalan, politikai nagyágyúk és szomorú munkások a polgármestert választó Salgótarján helyzetéről.

Hajléktalan férfi ül Salgótarján főterén, kezében egy dobozos sör. Fejével bök egyet a Fidesz kampányközpontja felé: osztanak kaját a túloldalon? Arra nézünk mi is: a kormánypárt narancssárgába burkolt hadiszállása előtt hatalmas bogrács áll. A hajléktalan férfi tegnap babgulyást kapott itt. Megkérdezzük, hogy melyik párttól kapta, mert a szocialisták is itt korteskedtek szombaton, de nem tud felelni. De mindegy is neki, mert őt csak az érdekli, hogy a gulyás jó volt.

Vasárnap viszont már nem gulyás főtt, és feltehetően nem is a választóknak. Az illat alapján marhapörköltre tippelünk, a célközönség pedig saccolásunk szerint a hurkolt sálban és narancsszínű nyakbavalókkal nyüzsgő aktivista hadtest. Nem messze ugyanezt a jelenetet látjuk a helyi MSZP-székházban, csak ott szeletelt kenyerek állnak halomban, az aktivistákon pedig kék és vörös póló van. A baloldal nem egy párttal és nem egy országgyűlési képviselővel támogatta meg a salgótarjáni kampányt, központjukban például mindjárt Varju Lászlóba botlunk, aki egy „Arany János utca” feliratú iratköteggel a kezében mondja el nekünk, hogy ők a délután még buzdítják egy kicsit a szavazóikat. Gőgös Zoltán is így tett, ő például a panelok közötti Gelka sörözőben járt, de csak hűlt helyét találtuk, a vendégek pedig nem akartak beszámolni arról, hogy miről beszélt velük az MSZP-s politikus.

A kocsma egyébként nincs messze attól az óvodától, ahol plüssállatok és fotósok gyűrűjében leadta szavazatát a fideszes Simon Tibor, és ugyancsak a közelben volt az az oktatási intézmény, egy vendéglátó-ipari középiskola, ahol Fekete Zsolt szavazott. Az ipari torzók között meghúzódó épület homlokzatán öt darab tábla állt, ezek tulajdonképpen a voksolás szimbólumai: három az Új Magyarország programot, kettő pedig az Új Széchenyi tervet népszerűsíti, vagyis a pénzt, az EU-s forrásokat. Egybehangzó vélemények szerint ez a választás igazi lényege: ki és hogyan tud pénzt hozni a városnak? Az iskola portásával főleg a hogyanról beszélgetünk: főleg arra vagyunk kíváncsiak, hogy az országos botrányok, mint például az oktatás ügye vagy a Nemzeti Választási Irodánál történtek, tudják-e befolyásolni a végeredményt.

A portás a fejét rázza, szerinte a helyben történtek sokkal fontosabbak, így például Kövér László itt elhangzott erős szavai sokkal jobban kicsapták a biztosítékot a magára hagyott városban, mint a kopaszok akciója vagy az oktatás és az egészségügy helyzete. Ezeknél még a helyi kampányhúzások is nagyobb súllyal esnek latba, ezt pedig sajnálja is a portás: a helyi politikusok ugyanis rájöttek erre, ezért aztán komoly színészkedés megy azokon a városi közgyűléseken, amiket közvetít a helyi televízió. Közben meg lenne más is, amivel foglalkozni kellene, például azzal, hogy folyamatosan és drasztikusan csökken a városban élők létszáma. Több százzal, de az is lehet, hogy ezerrel csökkent a papíron 37 ezres Salgótarján lakossága alig több mint egy év alatt.

Ennek az adatnak az ismeretében Salgótarján még csendesebbnek és kihaltabbnak tűnik a délutáni órákban. Különösen az az egykori acélgyár környékén, ahonnan meglepetésünkre egyáltalán nem szorult ki a kampány, sőt: a rozsdás fémelemekről és a gazzal benőtt düledező kerítésekről a jelöltek portréi néznek vissza. A Zalka Máté utcában pedig kis kampánycsapatra bukkanunk: fiatal srácok vonulnak tablettel, papírokkal és narancssárga tollakkal.

Persze van, akivel hiába állnának szóba. A Kék Acél söröző vendégei közül két ilyen illetőt is találunk. István és János mindketten büszke munkások, egykor a szemközti gyárban dolgoztak. Bármit kérdezünk, először mindig azzal állnak elő, mi volt itt régen. István, az egykori munkásőr szerint bátran lehetett kérni a Kádár-korszakban egy kanál zsírt a szomszédtól. A terepszínbe öltözött erdész, a huszárbajszú János, pedig azt mutatja, hogy május elsején mettől meddig állt a sor Kis-Moszkva (ez volt Salgótarján beceneve anno) Kis-Amerika (ez pedig az acélgyár könyékének a neve) városrészében. A változást így foglalják össze: régen bölcsőde volt az óvodával szemben, ma hajléktalanszálló, ami szerintük azt üzeni a gyerekeknek: ide fogsz jutni te is.

De amiatt mindketten lelkesek, hogy a vasat még nem lopták el a régi munkásotthonok kerítéséből. Az erdész egyébként két dolog miatt szavazott mégis a Fideszre: egyrészt lánya a Gagarinba járt, abba az iskolába, ahol korábban Simon volt az igazgató. Másrészt valahova kell szavazni, „ez állampolgári kötelesség”, és így kaphat valamit a város, pénzt, forrást. Ezt nevezik korrupciónak – teszi hozzá, majd így folytatja: de hát ez van. Úgyhogy reménykedünk, hátha jobb lesz, addig viszont sírva vigadunk a kocsmában, mint ahogy teszi azt a magyar paraszt – mondja a két büszke munkás.

Urnazárás után alig egy órával már a salgótarjáni MSZP-iroda udvarán állunk, ahogy a párt egyre lelkesebb aktivistái is. Negyed kilenckor kezd el futótűzként terjedni a tömegben, hogy Simon Tibor gratulált Fekete Zsoltnak. A hírre szélesednek a mosolyok és előkerülnek a vörös sálak, blézerek, melegítőfölsők, no meg a skandált vezényszavak, kampányszlogenek: „megnyertük”, „erős Fekete”, de a legnagyobb sláger talán az, hogy „polgármester úr”. Elhangzanak a sajtótájékoztatók, ami annyira feltüzeli a szocialista szimpatizánsokat, hogy szlogent cserélnek és azt kiabálják, hogy „nem félünk”.

És nem sokkal azután, hogy Fekete arról beszélt, a kabinettel és a fideszes országgyűlési képviselővel való együttműködésről beszélt, addig a nagyobbik kormánypárt kiadott egy közleményt, amiben úgy gratuláltak a régi/új városvezetőnek, hogy felszólították: az új költségvetésben tisztázza, miként tudja idén biztosítani a város működését és fejlesztését. Megkérdeznénk a büszke munkásból lett szomorú erdészt, hogy ezt minek nevezné, de a Kék Acél már biztosan zárva van.