– Játsszunk el azzal a gondolattal, hogy létezik időgép! Segítségével visszarepülünk kétezer évet, Pilátus palotájába, aki előtt ott áll a megkorbácsolt, vérző Jézus, fején töviskoronával. Bár e képet sok képzőművész megörökítette már, arról kevesebb fogalmunk lehet, milyen szenvedéseken ment keresztül a Megváltó megkínoztatása során.
– Hogy legyen elképzelésünk arról, milyen fizikai kínt kellett elviselnie Jézusnak: a római módon történő korbácsolás olyan szenvedést okozott az elítéltnek, amit a mai ember alig tud elképzelni, sokan ugyanis belehaltak. Ma is vitatkoznak rajta tudósok, milyen tövisekből fonhatták a koronát, de számos elmélet szerint ez a kínzás is borzalmas volt. A római régiségtan szakértői pontosan leírják a keresztre feszítés technikáit is. E kivégzés szörnyű szenvedést okozott, mert nem az elvérzés vagy a fizikai sebek voltak elsősorban a halál okai, hanem megfulladt az áldozat. A keresztre feszítést a rabszolgáknak találták ki a rómaiak, hogy sokáig szenvedjen a halálraítélt. Ez is egy összetevője a húsvét titkának: keresztre feszítik Jézust, mint a legalsóbb kategóriába tartozó embert, és azért, hogy példát statuáljanak vele.
– Latrok társaságában!
– Ugyanakkor szenvedése közben – ahogy az Lukács evangéliumában olvasható a jobb lator történetében, aki az utolsó pillanatban elismeri, méltán szenvedi el büntetését, míg Jézus nem követett el semmit – a Megváltó azt mondja a latornak: „még ma velem leszel a paradicsomban.” Jézus a személyes szenvedése pillanatában is átéli a szomszéd szenvedését, a lelki tusakodását, és van rá figyelme, van hozzá bátorító szava. Ez csodálatos történet, ahogy az is: Jézus még a keresztről gondoskodik Szűz Máriáról és Szent Jánosról. A szenvedéstörténetnek olyan vonása ez, ami egészen különleges, mert Jézus halála órájában is másokra figyel.
– Mi játszódhatott le Jézusban e könyörtelen bántalmazás alatt?
– Nagyon fontos, hogy Jézus lelkileg is szenvedett. Az evangéliumokban az olvasható, hogy már az elfogása előtt az Olajfák hegyén vérrel verejtékezett. Átélte mindazt, ami rá vár, s átélte a világ összes bűnét, ami mintegy teherként nehezedett rá. Később, amikor elítélték, a megcsúfolás mozzanata okozott neki nagy lelki fájdalmat. Vádként hozzák föl rá, hogy király, miközben Ő látja, hogy nem erről a világról való az országa. Gúny tárgya lesz. Bíbor palástot terítenek rá, nádszálat adnak a kezébe jogar helyett, és így csúfolják meg: „Üdvöz légy, zsidók királya!” Ez a köszöntés a kereszt feliratán is megjelenik később. Mindezek azért is fájhattak neki, mert meg akarta szabadítani az embereket a legnagyobb tehertől, a bűnnek a csapdájából, amivel az emberiség azóta is viaskodik. De éppen az Ő megváltó műve nyitott egy ablakot felfelé, és azon át a feltámadás, a húsvét titkán keresztül látszik a szabadság fénye. Ahogy az ősi hagyomány szerint a pászkaünnep a szabadulás ünnepe volt, mégpedig Isten különös csodája folytán, hiszen a tengert is kettéválasztotta, úgy a mi húsvétunk is a szabadulás ünnepe, minden személyi, társadalmi, történelmi, közösségi bűnünknek a csapdájából egy olyan életre, amely a szeretetnek a valósága, és örökké tart. Ezt a reménységet, optimizmust közvetíti a húsvét, ebben kell újra és újra megújulnunk.
– Számos tudós hívja fel a figyelmet a konzumkultúra negatív hatásaira, amelyben megnyomorodnak az emberi lelkek. E közegben átérezzük-e, hogy Jézus bűneink bocsánatáért adta az életét?
– A mai kultúrában egyáltalán a bűn fogalma is sokak szemében problematikussá vált. De miért? Azért, mert magunkról és másokról is kezd olyan képünk kialakulni, hogy gépek vagyunk. A felelősség tényezője sokak gondolkodásából eltűnik, szétszórt a gondolkodásunk, az életünk, pillanatnyi benyomásokra reagálunk, amire a modern kommunikáció eszközei is bőséges lehetőséget nyújtanak. Nem áll bennünk össze a teljes kép. Márpedig ha nem szokunk hozzá, hogy keressük és szemléljük az egészet, a nagyobb összefüggéseket, akkor nem érezzük a felelősségünket sem a múltért, sem a jövőért, helyette a pillanatnyi jó közérzetünk áll az életünk középpontjában. De ez esetben a saját közérzetünk annyira fontossá válik, hogy közben másoktól elszigetelődünk, ahogy Ferenc pápa fogalmaz, el kell kerülnünk az izoláció, a magunkba zárkózás veszélyét. Mert ha csak a jó közérzet számít, a másik emberrel való kapcsolat is elsősorban veszélyforrás. Attól kezdve az ember a többiekre ugyanolyan félelemmel tekint, mint a jövőre. A szorongás és a szétesettség, az összképnek és a felelősségnek a hiánya összetartoznak. És ha felelősség nincs, hol a bűn? Nyilván nem a bűnről szóló tanítás a kereszténységnek a lényege, de benne van! Igenis felelősek vagyunk a tetteinkért, ez a felszólítás arra, hogy éljünk értékesen, jobban! Legyünk alkotók, ajándékozók, mert felelősek vagyunk egymásért, a jövőért! Nem csak egymás és a történelem előtt, mert jó történelmi hazugsággal meg lehetne változtatni a leggonoszabb cselekedet képét is. Felelősek vagyunk Valaki előtt, aki túl van ennek a világnak a történésein – alapvetően Isten előtt. Ezért szükséges, hogy Isten részéről jöjjön a megbocsátás gesztusa.
– Ön nemcsak idehaza, de külföldön is sokat találkozik az emberekkel, mit tapasztal, végső soron mit jelent ma nekünk a húsvét?
– A hívő, keresztény emberek érzik, tudják, mi az ünnep jelentősége. De le kell szögezni, hogy a húsvét nemcsak a szenvedés, hanem a feltámadás ünnepe is egyben! Isten utolsó szava nemcsak az, hogy szolidaritást vállal velünk, hanem hogy minket, embereket felvisz a maga szférájába. Abba a létmódba, ami már túl van az időn és a téren. Erre személy szerint hív mindannyiunkat; s ez az emberek lelkének mélyén vágyként ott él. „A halállal vége van mindennek? Nem vagyunk mi többek annál?”, kérdezzük, de húsvét számunkra bizonyosságot ad, Jézus feltámadása nekünk azt jelenti: Isten megmutatta, igenis lehetséges, hogy személy szerint az ember az isteni létnek a szférájába, a boldogságba juthat.
– Mi lesz a nem hívőkkel? Gondolhatják-e ők, hogy Isten nélkül boldogulhatnak, hogy elutasíthatják Isten segítségét, irgalmát?
– Nem hiszem, hogy ma az elutasítás lenne a fő indok. Azt érzem jellemzőbbnek, hogy az ember nem jut el odáig, hogy feltegye azokat a kérdéseket, amelyeknek a világába például az istenhit tartozik. Mert sietni kell, mással kell foglalkozni – a szétszórtságot érzem a mai állapot legfőbb ismérvének. Ebben elsősorban az erős érzelmek hatnak, szimbólumok, események, látványok, amelyek megrázók, olykor némely médium az audiovizualitás egészen goromba eszközeivel is operál. Ezek közé kellene tartoznia olyan kifejezésformáknak is, amelyek felrázzák az embert, nem biztos, hogy még ekkor is eljut a logikus gondolkozás útján a hit közelébe, de az élmény szintjén esetleg igen.
– A média segítségére lehet az egyháznak? Meg kell újulnia az egyháznak ahhoz, hogy minél több ember szívéhez elérjen, és azt a gondolatiságot, amit említett, közvetíteni tudja?
– Az egyháznak mindig meg kell újulnia, de természetesen ez nem azt jelenti, hogy kritikátlanul alkalmazkodik valami máshoz, ami nem „ő”. Felelős az örökségéért, az örömhírért, amit közvetítenie kell, de ezt minden nyelven kell tennie, és a „nyelv” a kommunikáció minden fajtáját is jelenti. Nagyon sokat foglalkozunk azzal, miként tudnánk a különböző kommunikációs nyelveket beszélni. E téren történtek változások. A nagy kihívás ebben a munkában, hogy egyszerre kell a rövid, tömör, érzelmileg intenzív benyomásokra építeni, de késznek lenni arra is, hogy a verbalitás és a logikus gondolkozás szintjén is megválaszoljunk azoknak, akik a reménységünk okáról kérdeznek minket. Nem szabad elfelejteni írni, olvasni, és megfeledkezni a Bibliáról! Ugyanakkor kell tudni operálni egy képpel vagy képsorral, ami az emberek figyelmét a kívánt irányba tereli.
– A megújulás egyik formája, csatornája lehet az irgalmasság éve, amit a pápa tavaly hirdetett meg, és december 8-án kezdődött?
– Igen, Magyarországon is rengeteg minden történik majd az irgalmasság éve keretében: prédikációsorozatok, lelkigyakorlatok, amelyek az irgalmasság cselekedeteivel foglalkoznak, hiszen ezek állnak az életünkhöz legközelebb. Az éhezőknek enni adni, a ruhátlanoknak ruhát adni, betegeket látogatni, tudatlanokat tanítani, tanácstalanoknak jó tanácsot adni, szomorúakat vigasztalni. Emellett egy sor szociális akciónk is lesz, amelyek e célokra irányulnak. Néha korábban kezdett akcióinkat is hangsúlyozottabban az irgalmasság jegyébe állítjuk, máskor pedig a sajátos belső felszabadulás érdekében különös lelkipásztori lépéseket teszünk.
– A pápa az irgalmasság körébe helyezte az egyházi házassági ügyeknek a megújítását is.
– A házassági perek fontos elemei a lelkipásztori gyakorlatnak: segíteni azoknak, akiknek az élete valamilyen szempontból kudarcot vallott, úgy érzik, nem találják a kiutat a helyzetükből. Ebben az évben kezdtünk hozzá ahhoz, hogy megszervezzük egyházmegyei szinten a párkapcsolati konfliktusokban segítő szolgálatunkat. Fontos, hogy ne csak azokkal foglalkozzunk, aki már elváltak, hanem azokkal is, akiknek a házassága még megmenthető.
– Az irgalmassághoz kapcsolhatók Ferenc pápa migránsokkal kapcsolatos megnyilatkozásai is?
– A pápa nagyon sokféle megállapítást tett e téren, voltak olyan felhívásai is, amelyek elsősorban az olasz egyháznak, az ottani valóságnak szóltak. Tudjuk, hogy Olaszországba, Lampedusa szigetére évek óta áramlanak a menekültek, leginkább Líbiából. Az is tudható, hogy az olasz állam támogatást ad a menekültstátust megkapókat elszállásolóknak, így sok egyházi intézménynek is. A migránsok egy része az országot tranzitországnak tekinti az északra tartó úton, mások célállomásnak. Utóbbiak befogadása, esetleges integrációja óriási társadalmi feladat. Ugyanakkor a pápa januárban a Vatikánhoz akkreditált diplomáciai testület előtt azt is elmondta: a bevándorlóknak tiszteletben kell tartaniuk a fogadó ország törvényeit.
– Érez veszélyt az ideérkezők iszlám hite miatt?
– Olyanokkal Magyarországon nem találkoztunk, akik itt is akarnának maradni. Idehaza csak átmenő forgalommal szembesültünk; a gócpontokon karitatív szerveink segítették is a menekülteket. Európa tekintetében összetettebb a kérdés, ugyanis a földrészre érkezők között sem mindenki hívő, csak keresi a boldogulását. Az sem közismert, hogy a nyugat-európai országokban hány felnőtt kéri a keresztséget a bevándorlók közül, ez a szám sem kevés; azaz sokan ebben az irányban nyitottak. Azt is tapasztaljuk, hogy az ideérkezők között elég nagy a vágy arra, hogy beilleszkedjenek a helyi közösségekbe. Természetesen a menekültek létszáma és szándéka országonként nagyon eltérő.
– Az irgalmasság körébe sorolható-e, hogy a pápa felhatalmazást adott az abortuszon átesett, de bűnbocsánatért esedező nőknek adható feloldozásra?
– Természetesen az irgalmasság évének az egyik pápai akciója ez, ami ugyanakkor nem épp közérthető téma, mert kevésbé ismert, mi volt eddig a gyakorlat. Az egyházjog ősidők óta tartalmaz kiközösítést minden szereplővel szemben, aki a magzatelhajtásban részt vesz, ami viszont nincs fenntartva az Apostoli Szentszéknek. Egy fönn nem tartott kiközösítésnek az a következménye, hogy az egyén addig nem járulhat szentségekhez, amíg fel nem oldják. A püspök feloldozhatott ez alól, és mindazok is, akiknek erre felhatalmazást adott. Magyarországon az volt a szokás, hogy a püspökök az év első körlevelében felhatalmazzák a gyóntatókat arra, hogy a büntetést elengedjék, ha valaki gyónni kíván. Azaz ez létező realitás volt eddig is, a pápai intézkedés ettől annyiban tér el, hogy ő maga erre az évre a világ minden gyóntatójának megadta a felhatalmazást.
– A közelmúltban találkozott a budapesti görög katolikus helynökség papjaival, akik az eseményre feleségükkel érkeztek. Lát esélyt arra, hogy a közeli vagy távoli jövőben a római katolikus papok is nősülhessenek?
– A katolikus egyház keretén belül él huszonkét saját jogú egyház különböző rítusokkal, ezek egyike a magyar görög katolikus egyház. Ezen egyházak többségében van hagyománynak megfelelő nős papság is. De a katolikus és ortodox egyházakban közös a hagyomány lényege, hogy a papi nőtlenséget mint életformát tisztelik, mégpedig azért, mert Jézus személyes életformájával és tanácsával az közvetlen kapcsolatot jelent. Nagyra értékelik és tisztelik ezt az eszményt, ezért becsülik meg a szerzetességet, és ezért választják az összes katolikus rítusban és az ortodoxiában a nőtlen papok közül a püspököket. Annak idején a szemináriumban együtt voltunk latin és görög szertartású kispapok, megosztottuk egymással a tapasztalatainkat, és őszintén mondhatom, egyikünk sem irigyelte a másikat. Nem gondolom, hogy ez a téma a valóságban olyan romantikus kérdés lenne, mint ahogy Nyugaton egy-két helyen gondolják; ez nehéz feladat és komoly életforma, akármelyik utat választjuk is.
– Amiben biztosan egyformák a görög és a római katolikusok, hogy egyaránt részt vehetnek majd az eucharisztikus világkongresszuson, hiszen néhány hete Budapestnek ítélték a 2020-as rendezés jogát. Hogyan haladnak az előkészületek?
– A kihívás ma is az, mint 1938-ban, amikor először rendezte meg Budapest az eseményt: egy friss, hitében megújult katolikus közösségnek kell bemutatkoznia a világ előtt. Ez feltételez egy erős párbeszédet a társadalommal, a kultúrával, a környezetünkkel, ugyanakkor a hitünknek az elmélyítését is. Nagyon fontos, hogy kellő figyelemmel és nyitottsággal tervezzük és rendezzük majd meg az eseményt, ennek érdekében hamarosan meghívjuk az előző helyszíneknek, a dublini és a cebui eseménynek a szervezőit, hogy tapasztalataikat átadhassák. Teológiai munka, egyházzenei feladatok megoldása, pályázatok, liturgikus tervezés, különböző lelkipásztori és vallási események szervezése már az előkészületi években is létfontosságúak lesznek a kongresszus hivatalos rendezvényei előtt. Közös gondolkodásra és tervezésre lesz szükség a fővárossal és a kormánnyal. A konkrét tárgyalásokra hamarosan sor kerülhet.
– A kötelező hittan vagy erkölcstan bevezetése óta milyen tapasztalatokkal gazdagodtak?
– Növekedés tapasztalható a beiratkozottak számát illetően; és azzal, hogy növekedett a hittant tanuló osztályok száma, több világi oktatóra lett szükség. A plébániáink többsége viszont azt panaszolja, hogy aki iskolában jár a hittanra, az legtöbbször a templomi hittanra már nem jut el. E probléma áthidalásán dolgozunk, a hitoktatók és a plébániák közti kapcsolatot erősíteni kell.
– A közelmúltban Széchenyi-díjat kapott, hová sorolná ezt a magas állami elismerést a korábban kapott kitüntetései, címei között?
– Közel áll a szívemhez, mert azt mondják, a díj tudományos, szakmai elismerés. Azt gondolom, hogy a kitüntetés talán az egyházjogászszakmának szól, és annak az elismerése a tudományok világában, egyfajta rehabilitáció.
