Madártávlatból vagy akár a Várfok utcából a Széll Kálmán tér egy közönséges, átépítés alatt álló közlekedési csomópontnak tűnik, amin egyszerűen csak keresztülhaladnak a járókelők, kerülgetve persze a kordonokat, amelyek között melósok végzik az átadás előtti utolsó simításokat.
Közelebbről már az is látszik, hogy talajtakarót, mulcsot szórtak a frissen ültetett növények közé, ami egészen jól néz ki, már-már kertvárosi idillt teremt. Ez persze abban a pillanatban szerte is foszlik, ahogy észrevesszük, hogy a mulcsot cigarettacsikkekkel pöckölték tele. Ezen csak azért nem csodálkozunk, mert a kukákat bizony már púposra pakolták. Folyik is ki belőlük az üdítő, a sör és a bor, ami az újonnan lefektetett látszóbetonon sokkal jobban feltűnik, mint a Moszkva tér sokat látott régi bitumenjén. Történik mindez a megújuló Széll Kálmán tér átadása előtt néhány héttel, ahová – átalakítás ide, építkezés, elbontott bódék oda – visszaszivárogtak a félperiféria jellegzetesen moszkvás alakjai.
Lusta kézmozdulattal üdvözli a neonsárga láthatósági mellényes melós az egyik ráccsal körbevett építési terület mellett üldögélő cigány asszonyokat. Messziről látszik, hogy hozzászoktak egymáshoz. A nők csendben várakoznak, nem is beszélgetnek, csak püspöklila telefonjaikat nyomkodják. Az előttük dagadó kék IKEA-s szatyrok, az őket körbelengő gyöngyvirágillat és a rácson felejtett vállfák tanúskodnak csak arról, hogy ők árusok. Amikor felmérik, hogy nincsenek közterület-felügyelők a láthatáron, maguk mögé, a földből csápszerűen kinyúló vezetékek közé dobják üdítős palackjaikat, és rákezdenek monoton mondókájukra, amit még a sarokcsiszoló hangja sem tud elnyomni.
– Tessék az illatos virágot!
– Ötszázért a melegítőnadrág!
Ahogy rákezdenek, a semmiből fiatal, miniszoknyás cigány lányok bukkannak fel. Ők szórólapoznak, régi bútorokért, órákért, festményekért ajánlanak készpénzt. Konkrét összeget is mondanak – hanglemezt például ezerötszázért vesznek –, sőt, akár el is mennek az áruért, de ezt a szívességet kizárólag lassan csoszogó idős embereknek ajánlják fel.
A budai elitkerületek sminkelt, sálas, kosztümös, zakós lakói vegyesen reagálnak a közjátékokra. Többen elteszik a szórólapot, sokan vesznek gyöngyvirágot, néhányan pedig kárörömmel figyelik a váratlanul lecsapó közterület-felügyelőket. Páran hangosan cigányoznak is közben.
Közben érdekesebb néznivaló is akad: egy, a lábméreténél három számmal nagyobb papucsot viselő alacsony férfi úgy megy végig a pihenő melósok között, mintha ő lenne a terület ura. Melegítőnadrágos, üdítőspalackot szorongató párja minden szembejövő embertől kunyerál. Végül átkelnek a Smile vegyesbolt előtti virágágyásba fektetett rétegelt lemezen, majd eltűnnek az Krisztina körút irányába.
A Széll Kálmán térnek ezen a sarkán áll egy gíroszos. Mikor a térről kérdezünk, a pultos lány széles kézmozdulattal mutat körbe: hát nem látni, mi változott itt? Pontosítunk: jelezzük, hogy a „lakók” felől érdeklődünk.
– Ja, a csövesek meg az árusok? Hát ők a tér másik oldalán vannak. A régi létszámhoz képest talán mondhatni, hogy megfeleződtek.
– Ide nem jönnek be?
– Nem. Nem jöhetnek. De a szomszéd kisboltban talán többet tudnak mondani róluk.
– De hát az is ezen a felén van a térnek
– Igen, de ott kapni alkoholt.
Való igaz, a Smile, azaz mosoly név alatt futó szűk üzlethelyiségben tényleg található mindenféle szeszes ital. Az ajtóra ki is van írva, hogy alkoholt fogyasztani csak a bejárattól számított öt méteren túl lehet. Akad is egy kipirult arcú, üveges tekintetű személy, aki egy doboz sörrel bemutatja a gyakorlatot. Az úr amúgy nem mosolyog.
A Smile pénztárában két dolog lesz feltűnő a betérőnek. Először is egy újabb felirat: kifizetett terméket nem áll módunkban visszacserélni. E mögött pedig katonás rendben sorakoznak a féldecis (szaknyelven csavaros kifli) üvegek. Az eladó szerint a régi törzsarcok már visszajöttek, és ha befejezik a munkálatokat, akkor azok is újra itt lesznek, akik most a közeli Városmajor bokrai alatt isznak. Rákérdezünk, hogy nála szoktak-e alkoholt venni a csövesek. Zavartan a felesekre néz, majd kiböki, hogy nem. De egyszerre felélénkül, és egy javaslattal áll elő.
– Tudják, mi kéne ide? Folyamatos felügyelet, nem csak így hébe-hóba, mint ami most van.
– 0–24-es ügyeletre gondol?
– Lehet, hogy elég lenne, ha csak reggel hattól este tízig lenne itt folyamatosan valaki.
– Kikre gondol, közteresekre?
– Ami itt megy néha, az már nem az ő gondjuk kéne, hogy legyen. A múltkor is ki kellett kísérnünk egy lányt a villamoshoz, mert követte egy cigány, és folyamatosan mutogatta neki a kését.
– Akkor rendőri ügyeletet szeretne.
– Például. Meg takarítókat. De ne csak a metrót tisztogassák, hanem a teret is. Saroktól sarokig!
A rendpárti ötlet szimpatikus, csak valószínűleg kevés lenne, ugyanis hiába lenne vasszigor a Széll Kálmán téren, a „Moszkva tér” már a környező utcákba is visszaért. Az üres borosflakonokból és nejlonszatyrokból ítélve például több bokrot alakítottak át a hajléktalanok éjszakai szálláshellyé a közeli, összefestett falak alatt. A Retek és a Dékán utcában pedig több kivöröslött arcú, hátizsákos figura ácsorog ottjártunkkor. Jót derülnek szuszogó társukon, aki a bezárt Szent Jupát teleszemetelt, ürülékszagú bejáratának dőlve alszik.
– Jani! Ébresztő! Földrengés!
Hiába ordítanak, Janit nem lehet becsapni.
Társai viszont este behúzódtak egy eldugott kis borozóba. Átható test- és acetilénszag járja be a helyiséget, ahol Balázs Pali mulatósa adja meg az alaphangot. A csapos nő unott arccal nézi tántorgó vendégeit, közben narancsot pucol. Azt mondja, nincs összehasonlítási alapja a felújítás előtti állapotokhoz képest, mert csak november óta dolgozik itt. De arról beszámol, hogy főleg kora reggel telik meg a borozó utcája hajléktalannal. Valószínűleg akkor, amikor megérkezik a közterület-felügyelők első hulláma, a fedél nélküliek behúzódnak a környező utcákba, és kezdődik a csiki-csuki.
– Ez az utca a kijelölt területük. És pont úgy jelölik ki, ahogy az állatok is szokták.
Az az állapot fog tehát valószínűleg az építési kordonok eltűntével visszatérni a Széll Kálmán térre, amely nem éppen a legszebb. Pedig a 19. században volt itt külszíni agyagbánya, abból pedig bányató lett, amit télen korcsolyapályának használtak. Ezek mellett aztán állandó sportlétesítmények jöttek létre, több teniszpálya is működött itt például. 1929-ben kapta meg a terület a Széll Kálmán tér nevet, 1938-ban kezdték meg forgalmi csomóponttá alakítását, 1951-ben lett belőle Moszkva tér. 1972-ben ért Budára a metró, ekkor tűnt el a „gombára” emlékeztető régi épület, és került a helyére a jóval nagyobb betonlegyező, amit a mostani átalakításnál is felújítva bár, de megtartottak a kivitelezők.
A Várfok utcától nézve is ez az építmény uralja a Széll Kálmán teret. A beindításra váró szabadtéri mozgólépcsőnél ácsorogva két nyakkendős, fehér inges amerikai mormon fiatal lép oda hozzánk. Kötelező missziós szolgálatuk keretében jöttek Magyarországra. Röviden elbeszélgetünk, és azt tanácsoljuk nekik, hogy csak egy kicsit menjenek lejjebb, lesz ott elég ember, akiért imádkozhatnak. Automatikusan Moszkva teret mondunk, nem Széll Kálmánt.
