Egy új vécé még nem old meg semmit

Egy hónappal egy ország szörnyülködött a tarnazsadányi iskola toalettjét látva. Ellátogattunk a faluba.

– 1996-ban 1562 lakosa volt a falunak, két évvel ezelőtt ez 1100-ra csökkent. De az idén többen lettünk, 1200-an vagyunk, és az iskolába is 150 gyerek jár, két éve ez a szám 110 volt – sorolja kicsit fellelkesedve az adatokat.

Egykedvűvé válik azonban, amikor a digitális táblákról kérdezzük, ilyen modern szerkezetek ugyanis vannak az elhíresült iskolában. Az igazgató szerint eleinte csak arra voltak jók, hogy a vakolatot fenn tartsák a falon, sőt azt sem tudták, mi a rendes nevük, az egyik takarítónő például hiperaktív tábláknak hívta, de mára megszokták, sőt meg is szerették őket. Csakhogy most már nem kapnak hozzá segédanyagot, és a szabad tankönyvválasztás megszüntetése sem segíti őket. Az Apáczai Kiadó nagybetűs és közérthető kiadványait szerették Tarnazsadányon.

Öcsödi Kiss Józsefnek a sok bürokrácia mellett ez a legfőbb problémája a Klikkel: a centralizáció maga. Nagy erőfeszítések során tudnak ugyanis alkalmazkodni a helyi viszonyokhoz, amire szerinte égető szükség van, mert ahogy fogalmaz, egy dolog, hogy már a térségük is halmozottan hátrányos helyzetű és infrastrukturális szempontból elmaradott, de Tarnazsadány még innen is kilóg – lefele.

Innentől kezdve aztán hosszan sorolja azokat a problémákat, amik ugyan az ország gazdasági helyzetéből fakadnak, de a falut sújtják. A két legnagyobb például, a munkanélküliség és a szegénység, kéz a kézben jár. Egy üzem van Tarnazsadányban, de csak képzett munkaerőt alkalmaznak, ilyen pedig csak egyetlenegy van a faluban. A többieket busszal hozzák-viszik a környező településekről. Így aztán Öcsödi Kiss József hiába szeretne olyan kifogásokat hallani az anyukáktól, apukáktól, hogy azért nem tudnak megjelenni a szülői értekezleten, mert a munkahelyükről nem engedik el őket. Ilyet már rég mondtak neki. A mostani a harmadik generáció, amelyiknél nem pereg a reggel, mert semelyik szülő sem tud elmenni dolgozni. Hiába vannak szép számmal olyanok, akik elvégzik az iskolát, és munkát találnak, az szinte biztos, hogy el is költöznek a faluból. És nemcsak Budapest szippantja el őket, hanem más hevesi települések is. Tarnazsadányban ezért lényegében csak nyugdíjasok és munka nélküli vagy közfoglalkoztatott cigányok élnek. Ezért aztán az iskolában „természetes szegregáció” ment végbe: csak cigány gyerekek járnak ide. Öcsödi Kiss József ezért aztán nagyon szeretne cigány származású tanárt hívni Tarnazsadányba, de nem jönnek, méghozzá pont azért, mert az összes gyerek roma. „Azt mondják nekem, hogy igazgató úr, maguknál én nem a tiszteletre méltó tanár lennék, tekintéllyel, hanem a tesó.”

Így muszáj volt sajátos megoldás után nézniük, amely viszont úgy néz ki, bevált. Több helyi, cigány származású gyermekfelügyelőt alkalmaznak, akiknek a munkája banálisnak tűnhet, de az igazgató szerint nagyon nagy szükség van rájuk. Egyikük például minden reggel 9-kor körbebiciklizi a falut, hogy a hiányzó gyerekek után érdeklődjön. Vagy segítenek elcsitítani az iskolában szinte mindennapos verekedéseket.

– Nálunk, magam sem tudom az okát, miért, de nincs olyan, hogy két gyerek verekszik. Ha ketten elkezdik, akkor mindenki csatlakozni akar – mondja az igazgató. A szegény falvakban országszerte elterjedt olcsó dizájnerdrogról pedig úgy fogalmaz, hogy az intézmény falain belül nem használják, „csak otthon, szabadidőben”.

Gyakoribb bűncselekmény a faluban a betörés, amivel az a legnagyobb probléma az igazgató szerint, hogy a gyerekek azt látják, ezeknek nincs felelőse, nincs következménye, vagy ha van is, az nem éppen a kívánatos.

– Múlt heti eset – meséli –, egy betörőt elkapott a tulajdonos, és jól helybenhagyta. A betörőt a mentő, a tulajdonost a rendőr vitte el. De még ha fordítva történik is, rendre estére otthon vannak a tettesek. Ezek után ne csodálkozzanak, hogy ha megkérdezik a gyerekeket, mik lesznek, ha nagyok lesznek, a legtöbb esetben bohóc válaszokat fognak kapni, sokan nem veszik magukat komolyan, és nem terveznek.

Az igazgató néha már azzal próbálja biztatni a tanulókat, hogy az sem baj, ha nem kapnak ötöst, legyenek stabil hármasok, és ugyanígy nincs világvége, ha nem lesz belőlük orvos vagy mérnök. – Higgye el nekem, hiába vidék ez, nehéz itt asztalost és vízvezeték-szerelőt találni, úgyhogy itt nem is a piac diktál, hanem az a kevés mesterember, aki itt maradt – mondja, majd megjegyzi: – Ez a sok baj is itt maradna, még akkor is, ha a legszebb vécénk nekünk lenne.

Megerősítésért pedig nem kell messzire mennünk. A közelben egy aggregátor veri fel Tarnazsadány csendjét. A termelt áram egy lángosos lakókocsihoz kell. Miri Krisztina és édesanyja elmondják, hogy nem szoktak itt lenni egész héten, most csak azért tettek kivételt, mivel szóltak a zsadányiak, hogy van pénzük, mert kaptak fizetést. Szeretik őket a gyerekek is, s mert az iskolában nincs büfé, itt reggeliznek sokan. A hevesi Karácsondról járnak át, de ez a falu nekik is szokatlan.

– Úgy sétálgatnak itt az emberek, annyira ráérnek, mintha nyaralóövezetben lennénk.
Ahogy ezt kimondja, egy háromfős csapat kezd mellettünk hangoskodni, egyikük követ vesz fel, és megdobja a nyomukba eredt kóbor kutyát.

– Ez semmi, ezen már meg sem lepődöm – mondja Krisztina, aki a legjobban azon döbbent meg, hogy egy férfi közölte vele, ugyan sok a gyerek a faluban, mégis kár, hogy játszótér épül az egykori Hősök terén, nem night-club, elvégre úgyis kurválkodásból meg striciskedésből él mindenki a faluban.

Egy néni ehhez még hozzáteszi a betörést is mint foglalkozást – nem is mondja meg a nevét.

– Itt van házam Tarnazsadányban, 55 négyzetméteres, kétmillióért akarják megvenni, három kilométerre innen, Tarnamérán hatmillióért kapni ugyanekkorát. Csak azért, mert ott nincs ennyi lopás.

Ehhez már csak azt teszi hozzá, hogy mindhárom gyermeke elköltözött a faluból, egyikük még az országot is elhagyta. Lánya azt mondta, hogy Németországban élni nem tud, csak több pénzt keresni, mint idehaza.

Pedig van pénzkereseti lehetőség Tarnazsadányban: egy cigány család például felajánlja, hogy ötezer forintért nyilatkozik nekünk. Nem ütjük nyélbe az üzletet, de így is szóba állnak velünk. Felháborítónak tartják az iskolai mosdóban uralkodó állapotokat, panaszolják, hogy a gyerekeknek haza kellett jönniük vécére az óráról, és jött velük a gyermekfelügyelő is. Most viszont ott szaladgálnak az udvaron, iskolaidőben. Somolyogva mondják a szülők, hogy influenzásak, azért vannak itthon. Erősködnek, hogy menjünk vissza az iskolába kérdezősködni meg fényképezkedni. Ezt szeretnék a szembeszomszédaik is, papucsban, ordítva rohannak ki a házukból:

– Le akartok járatni minket, hogy így élnek a cigányok Zsadányon, mi? Takarodjatok haza, de azonnal!
Eljövünk, de csak a kocsmáig, itt is próbálnánk kérdezősködni. Délben bezár mindennap, majd délután nyit újra – mondják a helyiek szomorúan, biciklijükre támaszkodva. A probléma valóban jelentős, átérezzük a súlyát, beszélnénk is róla szívesen. Melegítős, az utca közepén álldogáló idegenvezetőink azonban a nevüket nem szeretnék megmondani, sem fényképen szerepelni. „Még kijönnének a rendőrök” – mondja hangadójuk, aki annyit elmond az iskoláról, hogy régen ő maga is oda járt, és akkor is megtörtént, ami ma is mindennapos: ha már nem bírják idegekkel a tanárok, becsapják a könyvet, és azt mondják, csináljatok, amit akartok.

Az utca másik oldalára, Bessenyei Andrásnéhoz irányít minket inkább. Marika néni nem csodálkozik, hogy szembeszomszédja nem akart nyilatkozni.

– A múltkor rendőrök jöttek az éjszaka közepén ehhez a mamlaszhoz. Ahogy szirénáztak a sötétben, azt hittem, hogy a Szűzanya jelent meg – mondja nevetve, de komoran azt teszi hozzá, hogy nem bánja, hogy itt voltak.

– Szomorú, ami az iskolai vécével történt – mondja, majd sorolni kezdi, hogy a közelmúltban ki mit lopott el az ismerőseitől.

– Ha mindezt leírják, le is ütnek majd, de nem baj, meghalok a falumért. Ide fognak majd dobni. – A régi disznóóljára mutat, és csak legyint, amikor azt kérdezzük tőle, hogy mikor tartott benne jószágot. Merthogy az ól teljesen üres, mindössze egy fröccsöntött lila légycsapó lóg róla.

– Tizenhat éves koromtól fogva gürizek ezért a házért, hordtam a maltert az urammal együtt. Ezek meg itt támasztják a kerítést egész nap – fakad ki. Élete munkájáért legutóbb félmillió forintot ajánlottak, de úgy volt vele, hogy ennyiért nem adja, „inkább dőljön össze”.

Hátramegyünk a régi kertjébe, amit már felver a gaz. Egyik oldalról a vályogfal dőlt be, itt kutyák ugrálnak be hozzá. A másik oldalon egy dombra leszünk figyelmesek, de mikor közelebb megyünk, akkor vesszük észre, hogy nem domb az, hanem egy összedőlt ház, amit már benőtt a gaz és a nád. Hazafelé rengeteg ilyen tető és ablak nélkül maradt torzót látunk, csak tippelni tudunk, mikor lesz ezekből is domb.