Idén februárban az összes kórház közül a legtöbb boncolást a karcagi Kátai Gábor Kórházban végezték, összesen 211-et, az elhunytak 73 százalékánál döntött az intézmény a vizsgálat mellett – tudtuk meg az Országos Egészségbiztosítási Pénztár (OEP) legfrissebb jelentéséből. Bár a Kazincbarcikai Kórházban ennél kevesebb, összesen 50 ilyen vizsgálatot végeztek, itt az elhunytak 85 százalékát boncolták fel. Ezzel szemben a Budai Irgalmasrendi Kórházban 31 halálesetből mindössze egyszer végeztek boncolást, míg a salgótarjáni megyei kórházban 79 esetből hétszer végezték el a beavatkozást, Csornán pedig 16 elhunyt közül egyet boncoltak fel. Az OEP adatai szerint februárban harminc intézményből egyetlenegyszer sem jelentettek ilyen vizsgálatot.
Arról, hogy mi állhat a szélsőséges adatok hátterében, Méhes Gábor egyetemi docenst, a Magyar Patológusok Társaságának elnökét kérdeztük. – Sokan úgy gondolják, hogy a kórboncolás csak a szakmai presztízs és a kórházi hagyományok ápolása miatt fontos, pedig ennél is jelentősebb a szerepe a gyógyító munka minőségének megítélésében és az oktatásban. Ennek következménye, hogy az OEP nem korlátozza, hány ilyen beavatkozás végezhető el, mindet finanszírozza – fejtette ki.
Méhes Gábor szerint valószínű, hogy az intézmények egy részében azért tartják magasan a boncolások számát, mert az jövedelmező orvosi beavatkozás. Arra a felvetésre, hogy a magas finanszírozás ellenére a kórházak egy része miért végez kevés boncolást, úgy válaszolt: az intézmények zöme szerencsére teljesen máshogy látja a patológia szerepét. – Ahol az a fontos szempont, hogy ebből (is) legyen bevétel, ott magas a kórboncolások száma, ahol pedig inkább az élő betegek diagnosztikája kerül előtérbe, talán ott a legalacsonyabb a boncolási ráta – mondta.
Méhes Gábor kitért arra is, ő maga inkább azt támogatja, hogy kevesebb és céltudatosabb boncolást végezzenek. Hangsúlyozta: amikor a debreceni klinikán kezdett dolgozni, 85-90 százalék volt a boncolási arány, ez mára 45 százalékra csökkent, és még ezt is soknak tartja. Nyugat-Európában szerinte 10-15 százaléknál nem magasabb ez a mutató, és a legtöbb ilyen beavatkozáshoz meg kell győzni a családot, hozzátartozókat is.
– A kórboncolásnak korábban sokkal jelentősebb orvosi-diagnosztikai szerepe volt a halál okának megállapításában, mára azonban részben visszaszorult, például a rendkívül hatékony képalkotó és a laboratóriumi vizsgálatoknak hála. A betegség kimenetele szempontjából a szövettan vált a patológia legfontosabb ágazatává. Eközben azonban a szövettani és a molekuláris diagnosztikát jelentős volumenkorlátozással sújtják, vagyis korlátozzák, hogy hány ilyen vizsgálatot lehet elvégezni – közölte a szakember. Az elnök szerint bár sok helyen lenne szükség a már említett, magasabb színvonalú patológiai vizsgálatokra, a gazdasági okok miatt a kapacitások jelentős részét mégis a boncolások kötik le.
Hangsúlyozta, hogy érdemes különbséget tenni a kórházban ápoltak, illetve az intézmény területén elhunytak boncolása között. Egy olyan betegnél, aki hosszabb ideig állt kórházi kezelés alatt, a drága kezelések sikeressége a kórboncolás során is jól lemérhető. Ahol azonban szinte semmiféle adat nincs a páciensről, és beavatkozás sem történt, ott Méhes szerint kétséges bárminemű bonctani eredmény használhatósága. Teljesen tisztázatlan halálok esetén, vagy ha a kezelőorvos, netán a hozzátartozók igénylik a kórboncolást, akkor azt mindenképp el kell végezni.
Arra a kérdésre, kötelező-e minden kórházban állandó patológusnak lennie, Méhes Gábor úgy válaszolt: a patológiai diagnosztika hozzá tartozik a kórházak tevékenységeihez, azonban nagy kérdés, hogy ezt melyik intézmény hogyan tudja biztosítani, ugyanis rendkívül kevés patológus dolgozik az országban. A felmérések szerint a jelenleginél körülbelül kétszer több szakemberre volna szükség, magyar patológusként pedig külföldön továbbra is könnyű elhelyezkedni.
