Ez a világ vége, itt még a madár se jár, hogy találtak ide? – a Csongrád megyei Bakshoz tartozó Mária-telepen kérdezik ezt tőlünk, ahová azért tértünk be, hogy a félbemaradt integrációs mintaprogramról és annak hatásairól érdeklődjünk. A boltos azonban szűkszavú. Annyit mond csak, hogy tudomása szerint elfogyott a pénz. De hogy mekkora összegről van szó, és hogy mire ment el, arról már nem beszél, inkább a szegregátum közepén található közösségi házhoz irányít minket. Lassan haladunk, mert házanként állítanak meg minket a helyiek. Nem csoda: ritka az idegen egy olyan településrészen, ahova a busz sem hajt be, hanem csak megfordul előtte.
A 800 lakosú Mária-telepről nem lehet kijelenteni sem azt, hogy cigánysor, mert sok nem roma is él itt, sem azt, hogy szegénysor, mert sok itt a takaros falusi kockaház, és bizony nem egy oroszlánszobros, oszlopos, lilára festett minivillát is láttunk. Ezek kerítése mögött többnyire fekete luxusautók parkolnak.
Vagyis itt ugyanúgy előfordulhat, hogy egy sötétített ablakos BMW parkol le egy vadszőlővel befutott, összedőlőben lévő, kártyás villanyórával felszerelt ház előtt, ahogy az is bármikor megtörténhet, hogy mezítlábas gyerekek szaladnak el olajosflakonba töltött vízzel egy rózsaszín palotácska előtt.
És persze rengeteg romos házat is látunk, amiken egyedül a parabolaantenna jelzi, hogy lakik még bennük valaki. Kolompár Gézáné úgy fogalmazza meg mindezt, hogy „tiszta putris helyen laknak itt a cigányok”. Ilyenbe fog hamarosan szülni a lánya is. Szerinte semmiféle felzárkóztatás nem volt itt. Mindezt arra alapozva mondja, hogy amikor kérte a polgármestert, akkor még cserepet sem adott neki.
– A Búza csak a Szőlővel törődik – mondja az asszony. Szőlőnek nevezik a Mária-telepiek magát Baksot, a szegregátumtól körülbelül egy kilométerre elhelyezkedő, térkővel alaposan kicsinosított falut, amelynek polgármestere Búza Zsolt. A szélesen mosolygó Miska bácsi is arról beszél nekünk egy gazzal benőtt, megrepedt házára mutatva, hogy nem kap segítséget. Szidja ő is Baks független polgármesterét, de nem kell neki sok idő, és már másik felelőst is talál: Orbán Viktort.
– Üzenjük a miniszterelnöknek, hogy néha figyeljen már ránk is. Nekünk még kisvasút sem kell – céloz a férfi a kormányfő szülőfalujában, Felcsúton mintegy 800 millióból megvalósult beruházásra.
– Itt nincs felzárkóztatás, itt elzárkóztatás van – ezt már a Szandra italbolt előtt mondja egy siető cigány férfi. A kocsmában azonban nem tudunk érdeklődni arról, mi a sommás kijelentés igazságtartalma, a Szandra italbolt ugyanis zárva van.
Ahogy a közösségi ház is, méghozzá egy kiragasztott cetli tájékoztatása szerint technikai okok miatt. Az egyetlen segítőfunkció, amit betölt, az az, hogy egy másik papír is ki van függesztve a kerítésre: ingyenes ruhabörzére invitálja a lakókat, sok szeretettel. Szemben épp az udvart söpri egy fiatal nő, ő idézi fel nekünk, hogy mi minden zajlott itt. Bicikli- és focitábor, főzőtanfolyam a lányoknak, barkácsoktatás a fiúknak. Aztán volt itt közösségi mosoda azoknak, akik nem tudnak otthon tiszta ruháról gondoskodni. Esténként pedig volt internet – aminek köszönhetően nagy hangoskodás volt a Mária-telepi Fő utcán, de érezhető megszólalónk hangjából, hogy nem ezt tartja a világ legnagyobb problémájának. Nem panaszkodik a közeli közkúton serénykedő férfi sem. Gyanakodva fogadja kérdéseinket, és született Mária-telepiként arról számol be, hogy itt mindig békességben éltek „a magyarok a cigányokkal”, nem volt köztük soha semmi feszültség. Olyannyira, hogy egy idős cigány asszony elmondása szerint itt még az is előfordulhat, hogy „cigány vállalkozó alkalmaz magyart” napszámosnak vagy munkásnak. De Mária-telepen még az sem lehetetlen, hogy egy nő beálljon kőművesnek. Egy, a gyerekei társaságában üldögélő és felfújható gumimedencéjével bíbelődő férfi meséli ezt el nekünk.
– Három itteni asszony is beállt mellénk dolgozni a tanfolyamok után, amikor a főteret csináltuk meg a Szőlőben. Látták? – láttuk, de inkább a képzésről érdeklődünk. Emberünk lemondóan közli, hogy a komplex program egyik része volt a kőművesképzés, amit ő is elvégzett, és szerinte csak az ért valamit. Most is rengeteg munkája van, ők építik a „csokos házakat” a megyében. Szomorú lenne, ha ez a tanfolyam nem indulna újra, mert szeretné, ha a gyerekei is elvégezhetnék. Egyikük már fel is pattan az udvarra terített szőnyegről, és jelentkezik, hogy ő már most menne.
Egy asszony pedig arról beszélt nekünk, hogy sokaknak nagyon megkönnyítette az életét a nyitva tartó közösségi ház. – Ha napszámba mentek, akkor legalább volt hova adni nyáron a gyereket – mondta. Attól sok más általunk megkérdezett helyivel együtt nem tart, hogy viszálykodás vagy feszültség támadna a Mária-telepen, ha nem indulna be újra a felzárkóztatás, mert eddig is jól megvoltak egymással itt a szegénységben. De abban biztos, hogy nehezebb lesz az életük már azzal is például, hogy elmaradoznak a táborok a tanítási szünetben. Így ugyanis megint elkezdnek majd csatangolni az utcákon, ami nem volt jellemző azelőtt.
Ahol mi beszélgettünk, ott ugyan nem trappolt még senki, úgyhogy zavartalanul csipegetett magának egy szelet ottfelejtett kenyérből egy magányos veréb. Pedig erre ugye nem jár még a madár se.
