– Ha visszagondol a gyermekkorára, a negyvenes, ötvenes évekre, milyen különbséget lát az akkori, illetve a mai adventi időszak között?
– A mi nemzedékünk olyan körülmények között nőtt föl, hogy mindennek tudott örülni. Emlékszem, egyszer fakerekű rollert kaptam, egy másik alkalommal a helyi plébános adott egy kordbársony kabátot, ami egy segélycsomagban érkezett. Hogy én azzal milyen boldog voltam! A háború utáni években a nagy átlag nehéz helyzetben élt, ezért sokkal inkább összetartottak az emberek. Zebegényben, ahol felnőttem, karácsony táján szinte az összes családnál volt disznóvágás, és mindenki vitt a szomszédnak kóstolót, az emberek kisegítették egymást.
– A karácsony is közelebb állt a lelkekhez?
– Hogyne! Nem voltak olyan hatalmasak az igények, mint ma. Sajnálom a mai gyerekeket, mert gyakran úgy viszonyulnak az ünnephez, hogy „csak ezt kaptam?” Úgy tapasztalom, mindig más kell nekik, irigykednek egymásra, folyton utol akarják érni a másikat. Idekapcsolódik egy friss élményem is: megnéztem a világ leggazdagabb országainak a listáját, amelyen Magyarország az első ötvenben foglalt helyet. Megdöbbentett, mert egy másik összevetésben, amely a pesszimizmust vizsgálta, az első tízben találtam hazánkat. Miért nem tudunk örülni? Mert sokkal nagyobb a különbség a tehetősek és a leszakadottak között.
– Pedig az öröm forrása örökkévaló, belőle tudnánk töltekezni, advent táján pedig különösen.
– Az elmúlt hetven év során rendkívül felgyorsult a technikai fejlődés, amely megváltoztatta a civilizációt, például a reklámfényektől ma már nem lehet a nagyvárosokban látni a csillagokat. Hogy ne vakítson el a neon, ki kell menni a természetbe! Ahogy Ferenc pápa mondja: hagyjuk magunk mögött az általunk gyártott környezetet, a mobiltelefont, az internetet, a kütyüket. Talán akkor a helyükre kerülhetnek az igazi értékek, és felértékelődnek a találkozások, az emberi kapcsolatok.
– Mi tölti el csodálattal Isten világrajövetelének misztériumában?
– Visszatérő gondolatom, hogy senki sem maga választja meg, hová szülessen. Egyedül Jézusra tekintünk úgy, hogy a mindent teremtő Istenként ő maga választotta Betlehemet. Eljátszhatunk a gondolattal, hogy megszülethetett volna Heródes vagy a római császár gyermekeként, de ő a jászolt választotta, ami nem véletlen. Tette az egész történelemnek irányt mutat – emberi magatartásunkban az önként vállalt sorsközösség az igazán nagy dolog. Amikor nem előjogokat emlegetünk, amikbe beleszülettünk, hanem tudunk lehajolni. Ahogy teszi az édesanya, amikor lehajol gyermekéhez. Vagyis közelít valakihez, aki kisebb, miként Isten is közelít teremtményéhez, az emberhez. Ahogy Ady Endre írja Karácsony című költeményében: „Ha ez a szép rege igaz hitté válna, Óh de nagy boldogság szállna a világra, [ ] Nem volna más vallás, Nem volna csak ennyi: Imádni az Istent, És egymást szeretni ” Attól lehetünk emberek, hogy észrevesszük egymást, törődünk egymással – végül is ez a szeretet.
– Figyeli a ma embere annyira Isten igéjét, mint kétezer évvel ezelőtt?
– Említhetem újra a nagyvárosi csillagnézést: annyira el vagyunk telve a magunk által épített környezettel, hogy egy idő után azt hisszük, minden tőlünk van, és minden rajtunk múlik. Pedig csak alkalmazzuk azokat a fizikai, kémiai törvényeket, amelyeket az Úristen idekészített, összerakjuk, eljátszunk a kombinációval. Szomorú az önmagától eltelt ember butasága, hiszen nem mi vagyunk a vonatkoztatási pont, hanem az, aki a létet adta nekünk. Jézus is kiment a pusztába, mielőtt megkezdte volna tanító útját, ki kell menni nekünk is, mert „ott” találkozhatunk igazán az emberi jósággal, az emberség értékeivel.
– Mitől vált a ma embere ilyen önteltté?
– Ez az áteredő bűn nyomorúsága rajtunk: elhisszük, hogy olyanok leszünk, mint Isten. És amikor már elhittük, jön egy földrengés, csodálkozunk, nem értjük, mi történt. Miért nem gondolunk arra, hogy velünk is megtörténhet egy baleset? Számot kell vetni az élet realitásával! Azokra, akik csak habzsoltak és telhetetlenek voltak, nagymamám azt mondogatta: „Ez a szerencsétlen azt hiszi, hogy ő megmarad magnak?!” Érthetetlen, miért akarunk mást csinálni, mint amit a Teremtő elrendelt, aki az életet adja, és aki az élet törvényeit elénk tárja. Amelyekre mi azt mondjuk, nem jók.
– Pedig a család támaszát, az egymással töltött időt, a törődést nem pótolja a pénz. Mégis, az anyagi javak hajszolása rátelepedni látszik az emberiség életére.
– Vegyük adventet! Még be sem köszönt a december, már az összes utca, üzlet ki van világítva, hirdetik, karácsony lesz, azaz: vásárolni kell! De hogy miért, az már fel sem merül. Egy hónapon át kell vásárolni? Ha a szeretetemet ki szeretném fejezni egy ajándékkal, miért kell több héten át rohangálni az üzletekbe? Bután éljük meg ezt a gyönyörű ünnepet, amely arra lenne jó, hogy egymásra találjunk, örüljünk a másiknak. Az egyik nap hallottam valakitől: „már nem halljuk a hópihe érkezését”, nem vesszük észre a hókristály csipkézetét. Sajnálom a kortársaimat, hogy nem csodálkoznak rá a naplemente gyönyörűségére, miközben értelmetlen vacakokkal foglalkoznak. Egyre csak halmozunk, pedig amihez egy éven belül nem nyúl az ember, az aligha kell az életéhez. Aztán meg kiszorít bennünket a lakásból a sok lom.
– Segíthetik Istenhez való közeledésünket olyan egyházi döntések, mint az abortusz miatti kiközösítés elengedése, az egyházi esküvő után elváltak bűnbocsánatban és áldozásban való részesülése?
– Egészen biztos. Lelkesedem Ferenc pápáért, mert megerősít engem. Ostobaság, hogy a pápát bírálják, mert szóba áll az elváltakkal. Mit kéne tennünk velük, írjuk le őket? Azokat, akik éppen bajban vannak? Nézzük, mit ír erről a Biblia! Jézus a házasságtörésen ért asszonynak azt mondta: „Én sem ítéllek el, menj, de többet ne vétkezzél!” Nem helyesli tettét, de fölemeli, hogy esélyt adjon neki. Az emberek sokkal inkább a megbocsátás, az együttérzés, az irgalom útján találnak vissza Istenhez, mintsem parancsszóra. Ezt sokan nem akarják tudomásul venni. Értelmetlen felsorakoztatni a diákokat, és azt mondani nekik: „megyünk a templomba”, mert akit oda erőltetünk, éppen az marad ki onnan, és nem jut el ahhoz az élményhez, hogy neki szabad az Úristen közelében lennie. Nem vallásosnak kell lenni, hanem hívő embernek. Szokásokat megtartani szép dolog, de az a kultúrkereszténység. A hitből fakadó kereszténység viszont azt jelenti, értjük az Úristen szándékát.
– Fel kell hívni magára a figyelmet az egyháznak, hogy vonzó legyen?
– Az egyházi vezetőknek nagyon nagy a felelősségük. Mi azzal hívjuk fel magunkra a figyelmet, ha tudunk bátran szakítani a korszellem bénító hatásával. Tudunk határt szabni az igényeinknek, és oda tudunk fordulni mások felé. Amit csinálunk egyébként, de nem járja át eléggé a gondolkodásunkat. Nem hisszük el igazán, hogy attól lenne hitelesebb a vallásos életünk, ha sokkal nagyobb nyitottsággal viszonyulnánk az elesett emberekhez.
– Mit gondol arról, hogy sokan azért fordultak el az egyháztól, mert az átlagember számára átláthatatlanul működik? Megfordíthatná a folyamatot, ha a hívek, a mecénások nyomon tudnák követni perselypénzük vagy az állami támogatások útját?
– Én is azt gondolom, hogy fontos volna az átláthatóság. Szép, hogy aranyozzuk a templomkeresztet, de eltereli a figyelmet a lényegről. Azért nem fognak az egyházhoz bizalommal fordulni, mert azt látják, a templom csillog, villog és teli van drága dolgokkal. Kalkuttai Teréz anyát mindenki megértette, azt viszont nem, ha rengeteg pénzért építünk egy katedrálist. Ráadásul sok templomban vasárnaponként jó ha harmincan vannak. Mostanában sokat foglalkoztat az a gondolat, hogy a templomban arról beszéljünk, ami a hitünk lényege, amivel Jézus megbízott: az egymás iránti toleranciáról, érzékenységről, együttérzésről, figyelemről.
– Belefér ebbe, hogy arról prédikáljanak, ami az embereket érdekli? Például politikáról?
– Természetesen, nálam nincs tabu, amiről kérdeznek, arra próbálok válaszolni. Egyébként is kell lennie valamilyen véleményünknek, akár a politikáról is! Igaz, olykor megmosolyognak, amikor azt mondom: milyen szép lenne a világ, ha csak nyugdíjas korúakat engednének parlamenti képviselőnek. De a tréfát félretéve: ne legyen már megélhetési forrás, hogy valaki politikus!
– Sokszor került terítékre az elmúlt hónapok során, miként kellene viszonyulnia az egyházaknak a menekültekhez
– Mindig megijedünk, amikor egy problémára nem tudunk előrántani egy bevált receptet. De épp ettől lesz izgalmas az életünk, minden kérdést egyedileg kell kezelni! Azt kell tenni, amit Ferenc pápa mond, ésszerű keretek között. Mert az nem megoldás, ha a menekülteket befogadjuk, aztán bedugjuk egy táborba, és ott tartjuk, megalázva emberségüket. Épp ellenkezőleg: hozzá kell őket segíteni az emberhez való léthez, hogy tudjanak magukról gondoskodni. De hol tesszük mi lehetővé ezt? A cigányainknak sem tudjuk megteremteni az önfenntartás lehetőségét.
– A váci egyházmegyében tanítják, képzik a romákat, igyekeznek nekik munkát is adni. Mekkora egyházi jelenlétre van szükség e téren?
– Magyarországon ez ma a legsürgetőbb probléma. Minden tizedik ember cigány, vidéken az óvodákban, az iskolákban sokszor több a roma gyerek, mint a magyar. Miért nem vesszük ezt észre, és helyezünk rá nagyobb hangsúlyt? Sajnos az egyházaink sem tesznek meg mindent, pedig karácsony előtt fel kéne tenni a kérdést: elfogadom, ha egy cigány ember ül mellém a templomban? Ez sem magától értetődő, pedig ha idáig nem jutunk el, akkor miről beszélünk? Fejben kell elrendezni e kérdést, és odanézni a betlehemi gyermekre! Tanítás, foglalkoztatás és a lakáskörülmények javítása kell egyszerre, különben soha nem oldjuk meg e problémát.
– Többször említette Ferenc pápát. Csalódott volt amiatt, hogy a szentatya nem látogatott el Magyarországra a Szent Márton-év kapcsán?
– Személy szerint nem, mert a magam életéből látom, mindenhová képtelenség eljutni, hát még a pápának. Sokkal fontosabbnak tartom, hogy elutazott Havannába, ahol találkozott Kirill moszkvai pátriárkával.
– A közelmúltban megjelent egy interjúkötete, ez a kommunikáció egy csatornája. Úgy érzi, reformra szorul az egyház kommunikációja?
– Inkább úgy látom, hogy túl sok a vallási megjelenés a társadalomban. Minden egyházmegyének, szerzetesrendnek külön újságja van, csak katolikus rádióból létezik három. Minek? Túlzásnak tartom. Azt gondolom, hogy e médiumok helyett jobban jelen kellene lennünk például a Facebookon, de a személyes jelenlétet igazából nem pótolja semmi. Ahogy a Máltai Szeretetszolgálat jelen van cigány telepeken, ott, ahol a rászorulók élnek. A Katolikus Karitász tevékenysége fontosabb, mint a templomaink vagy a médiánk. Ott lenni a betegek, a magányos emberek mellett, az a lényeges. Hogy a kórházakban dolgozó lelkigondozók ne csak a betegekkel beszélgessenek, hanem a kimerült nővérekkel, orvosokkal is, hogy tartsák bennük a lelket. Minden embernek kellene hogy legyen állandó patronáltja, akit nemcsak adventkor, hanem minden hónapban segít.
– Hol tölti a karácsonyt?
– Én celebrálom szenteste az éjféli misét és a karácsonyi ünnepi miséket. Nekem a váci püspökség az otthonom.
