Az öreglaki községháza előtt akkora teherautó áll, hogy majdnem eltakarja az életnagyságú betlehemet. A kocsi bedobozolt ajándékokkal van tele, Svájcból, Németországból, Hollandiából érkeztek. Az adományokat a falu javarészt cigány közmunkásai cipelik be a tanácsterembe, ahol két önkormányzati dolgozó válogatja szét a csomagokat. Egy bontatlan kartondobozra valaki alkoholos filccel azt írta fel, hogy „hier hilft man sich”, azaz itt magán segít az ember. Az egyik sarokban gyerekjátékok, a másikban felnőttruhák. Az egyik asztalon cipők és csizmák, a másikon gyerekeknek való ruhák. Csomag készül belőlük a helyi rászorulóknak, akik emellett még tartós élelmiszert is kapnak karácsonyra. Korábban több csomag érkezett, mondja lapunknak a polgármester, csak a menekültválság kezdete óta kicsit megcsappant a számuk.
A tanácsterem mellett van Öreglak színházterme, amelyet Maczucza Miklós polgármester elmondása szerint csak néha fűtenek fel. Például majd a nyugdíjasnapra, amelyre épp akkor gyakorolták betlehemes műsorukat a helyi óvodások. Fejükön kucsma, papírkorona vagy fóliából hajlított glória, a színpadon fából készült jászol: ezt is a közmunkások ácsolták össze. Az óvó nénik szerint pont megfelelő lesz az előadásra.
Nem véletlen, hogy az 1500-as lélekszámú Öreglak községházában ennyi nagy helyiség van: korábban ez volt a településen működő állami gazdaság irodaépülete, az igazgató pedig épp abban a lambériázott szobában dolgozott, ahol ma a falu polgármesterének íróasztala áll. Ezt már a település első embere meséli nekünk. Az állami gazdaság természetesen a múlté, és ezt olyannyira megérezte Öreglak és környéke, hogy ma már Somogy megye legszegényebb régiójának számít. Szezonban ugyan sokan jártak innen a Balatonra dolgozni, ám aki ott munkát talált, az ma már jó eséllyel Ausztriában van. A közeli városokban, Marcaliban és Fonyódon is van munkalehetőség, de jelentős foglalkoztatónak számít az önkormányzat is, sokan élnek például közmunkából. Beszélgetésünk alatt be is nyitott egy cigány asszony a polgármesteri irodába, karján ült a gyermeke, úgy érdeklődött munka felől: Maczucza Miklósnak rossz hírt kellett azonban közölnie vele, ugyanis február végéig már betelt minden hely Öreglakon. Többeknek adnak még munkát a dunántúli falvakban szinte már elmaradhatatlannak mondható nyugat-európai, német, holland és svájci telektulajdonosok. Öreglak helyzetét nehezíti, hogy régiója ma már Fonyódhoz tartozik, a Balaton-parti város pedig jelentősen felhúzza a térség átlagát, így jóval nehezebben tudnak ma már pályázni a szegény falvakból álló kistérségben.
Szerencsére azonban nem feltétlenül van szükség uniós pénzre ahhoz, hogy történjen valami a magára hagyott kistelepülésen. A minap ugyanis a közigazgatásilag Öreglakhoz tartozó, pár kilométerrel odébb található Barátihegyen felújították az 1930-as években épült, évek óta düledező Szent Donát-kápolnát, amelyről senki nem tudja ma már megmondani, pontosan mikor is tartottak ott misét utoljára. A falut 2006 óta vezető Maczucza Miklós szerint ennek a történetnek a megértéséhez vissza kell menni abba az időbe, amikor felkérte Kolompár István Józsefet, hogy legyen a cigány kisebbségi önkormányzat vezetője. Ez lényegében azt jelenti, hogy az egyébként közmunkásként és a nyugat-európai betelepülők gondnokaként dolgozó férfi lett Barátihegy ténylegesen első embere, lévén az ott élő 330 emberből háromszáz cigány származású.
Kolompár István találta ki, hogy a Barátihegyen működő „roma óvodával” szembeni elgazosodott térből csinálnának egy kis parkot, egy-két paddal. Megkapták az anyagot, a park elkészült, mire Kolompár jött az ötlettel, hogy jól mutatna itt egy Szűz Mária-szobor. Amelyhez persze talapzat is dukál. A közmunkások megkapták az alapanyagot, elkészült a kegyhely. De nem vezetett hozzá út, nem voltak körülötte virágok. Elkészültek ezek is, sőt kiszuperált betonelemekből még asztalféleség is lett.
A cigány kisebbségi vezetőnek ekkor az az ötlete támadt, hogy mindezt körbe kéne venni egy kis kerítéssel. A polgármester pedig intézkedett: szerzett léceket, a barátihegyi közmunkások pedig felhúzták a kerítést. Igen ám, de mindez elhagyatott részen, használaton kívüli út felett állt. A cigány önkormányzatnál éppen ezért azt találták ki, hogy a szobor mögé is fel kéne húzni egy dróthálót, mert így biztos nem fognak leesni majd az ott játszó gyerekek. Az önkormányzat pedig biztosította a sodronyt, úgyhogy a park elkészült. Van itt egy kis persely is, soha nem tűnik el belőle a pénz. Ekkor jött elő Kolompár István a kápolna felújításának ötletével. Erre összesen 450 ezer forint támogatást szereztek, amely három forrásból, ugyanakkora összegekből állt össze: kaptak pénzt a Somogy megyei kormányhivataltól, egy helyi asztalostól és magától az öreglaki önkormányzattól. Ez a pénz szinte kizárólag anyagköltségre és az infrastruktúra bérlésére ment el, a Barátihegyen élő cigányok biztosították a munkaerőt.
– Gyorsan dolgoztak, két hétre mentem el szabadságra, ennyi idő alatt végeztek is a belső munkálatokkal – mondja a polgármester.
A kápolnánál kivétel nélkül összekulcsolt kézzel álló romák pedig egy emberként válaszolnak arra a kérdésünkre, hogy tulajdonképpen mit is kellett csinálni a felújítás során: mindent. Meg kellett tisztítani a rozsdától a tetőt, ki kellett cserélni az ajtókat, mert például a sekrestyéhez vezető teljesen elrohadt, aztán glettelni kellett, meg lekaparni a vakolatot festés előtt. És szinte minden férfi megjegyzi, hogy jöttek dolgozni a barátihegyi asszonyok is, és csinálták azt, amit ők is.
– Nem volt olyan, hogy női munka – mondja Kolompár Tibor, a kisebbségi elnök testvére. Ottjártunkkor viszont volt női munka: amíg mi kint beszélgettünk, az asszonyok fenyőágakkal és szalagokkal teremtettek karácsonyi hangulatot a kápolnában. Készülnek már most az „éjféli misére”, amely nem éjfélkor lesz, hanem délután öt órakor: Balogh Zoltánhoz, az öreglaki plébánoshoz ugyanis több település is tartozik.
Tizenöten voltak, akik mindennap megjelentek, de csatlakoztak folyamatosan, szabad idejükben a romák, annak is örült a „kemény mag”, ha valaki csak 1-2 órára tudott beállni segíteni. Kolompár István szavaiból érződik, hogy talán magánál a helyreállított templomnál is jobban örül annak az összefogásnak, amely kialakult Barátihegyen.
– Négy évvel ezelőtt kezdtük ezt a folyamatot, a polgármester úrnak köszönhetően – kezdi mondandóját, amelyet azzal folytat: minden egyes embert külön-külön próbált meggyőzni arról, hogy érdemes belevágni ebbe a nagy munkába.
– Azért pont a Szűz Mária-kegyhellyel kezdtük a felújításokat, mert a hit az, ami összefog minket, romákat – mondja Kolompár. A kezdet szó használata rávilágít, hogy a vezetőnek nem csak egy épület helyreállítása volt a célja a renoválással. És ezzel nem csupán arra utalunk, hogy a kápolna szomszédságában álló rozoga ravatalozó lesz a következő építmény, amelyet felújítanak majd feltehetően tavasszal a baráti cigányok. Hanem arra is, hogy a kisebbségi önkormányzat elnöke a helyi romák felemelkedésén tágabb értelemben gondolkodik. Munkájának meg is van a gyümölcse, Kolompár úgy számol, hogy nyolcvan százalékot már meggyőzött az itteniek közül arról: érdemes összefogni és keményen dolgozni.
Betérünk a kápolnába, a terepszínű munkásruhát hordó cigány férfiak leveszik sapkájukat, és keresztet vetnek. A kis, egykor barátihegyi iskolateremként funkcionáló helyiség egészen megkapó látványt nyújt. A falak vakítóan fehérek, a százéves szentképek viszont megsárgultak már. Helyet foglalunk a frissen lecsiszolt padsorok között, és egy darabig csak hallgatjuk, ahogy pattog a tűz az oltár mellett álló kis kályhában.
– Jó emberek vagyunk, beférünk ide ötvenen, hatvanan is – mondja egy flanelinges férfi. A kápolna egyébként hivatalosan negyven főnek biztosít helyet, Maczucza Miklós elmondása szerint húsznál kevesebben még nem jöttek misére a felújítás óta. Balogh Zoltán plébános egyébként vállalta, hogy a cigányok munkájáért cserébe minden hónap első szombatján kijön misézni, és ingyen lesz a barátiaknak a temetés, a keresztelő és az esküvő.
– Igyekszünk sok munkát adni a plébános úrnak – mondja kacsintva egy férfi a hátsó sorból, nagy nevetés lesz a kápolnában. Aztán az esküvőkre terelődik a szó. Megtudjuk, hogy errefelé a romák nem tartanak háromnapos lagzit.
– Azt csak a jobb sorban élők engedhetik mag maguknak – mondja Kolompár Tibor. Csend lesz megint.
Kolompár István töri meg azzal, hogy megmutatja a sekrestyét. Belépünk a szűk kis térbe, ablakán beszűrődik a fény. A kisebbségi elnök otthonosan mozog, ugyanis eddig felsorolt pozíciói mellett tagja az egyházközségnek, melynek ő a világi elnöke, és egyúttal a kápolna mindenese is. És ki ne felejtsük: ő a fűtője és karbantartója a már említett roma óvodának.
Megkérjük, írja le egy átlagos napját. Négykor kel, befűt az óvodában, aztán nekikezd a közmunkának, ahol egyfajta csapatkapitányi feladatot is ellát. Biztatja a csüggedőket, ha kell, a Bibliából vett idézetekkel. Ezt követően megy gondozni az öreglaki hollandok, németek udvarát, a késő esti hazatérés előtt pedig még ránéz az óvoda kazánjára. Ha pedig nap közben van ideje, akkor hazateker, hogy megkongassa a frissen felújított kápolna harangját. Rákérdezünk, honnan van ehhez ereje, mire Barátihegy mindenese felhúzza a pólóját, és hasán nagy heget mutat.
– Évekkel ezelőtt elájultam, és kilyukadt a gyomrom. Nagy fényességet láttam és két kezet, meg egy hangot is hallottam. Azt mondta, hogy nem mehetek el, nekem még dolgom van itt.
Itt megáll, kis szünetet tart.
– Van egy tizenhat éves, sérült fiam. A rosszullétem előtt mindig csak arra tudtam gondolni, hogy miért érdemeltem én ezt, de utána megváltoztam. Azóta a beteg gyermekem az első, és ő ad nekem erőt mindehhez.
Meg is mutatja kézfején a nonfiguratív tetoválást, amely barátja szerint a remény jele. Amikor már őt is lelkesíteni kéne valamivel, csak ránéz, hogy erőt gyűjtsön. Dél van, Kolompár Istvánnak harangoznia kell. Mielőtt megragadná a kötelet, szabadkozik kicsit, hogy neki nem tanította ezt senki, és ne higgyük, hogy egyszerű mutatvány ez. A kondítás után a mindenes szép lassan lecsendesíti a harangot.
– Erre is magamtól jöttem rá – mondja büszkén. Dolga végeztével bezárja a Szent Donát-kápolna szép új ajtaját, majd a mezőkön keresztül visszamegy Barátihegyre, majd Öreglakra. Sok még a dolga.
