Schmidt Mária nem tűri az ellenvéleményt

A Pruck családnak a Terror Házát fenntartó közalapítvány ellen indított peréről is kérdeztük Horváth Miklós történészt. Interjú.

– Mit szól ahhoz, hogy a bíróságon meghallgatott munkatársak kivétel nélkül az ön nyakába varrják a felelősséget?
– Az ő szempontjukból ez érthető. Az az érthetetlen, hogy miközben elismertem az azonosításban elkövetett hibámat, a közalapítvány foggal-körömmel ragaszkodik a tévedésemhez. Ezzel szemben még mindig azt akarják bizonyítani, hogy Dózsa László van a képen.

– A hierarchiában legalább ketten álltak ön felett. Ki hibázott még?
– Senki. A szakembernek a rendelkezésre álló tények ismeretében kell értékítéletet alkotnia. Bár szerintem nem hibáztam, amikor Dózsát azonosítottam. A Pruck család jelentkezéséig ugyanis nem volt olyan adat, amelyik megkérdőjelezte volna. Az új tények alapján lett volna hiba nem változtatni az álláspontomon. De hogy az előző kérdésére is válaszoljak: meggyőződésem, hogy a nyilatkozatokban azért emeltek az emlékév szakmai vezetőjévé, mert kilógott a lóláb. Mivel a „titulussal” a kutatási igazgató fölé kerültem, így a tévedést az én fő hibámként kommunikálhatták. A probléma egyébként a közalapítvány szemszögéből leegyszerűsítve úgy néz ki, hogy Horváth Miklós felelős, mert Dózsa Lászlót azonosította a képen. Ugyanakkor Pruck Pál nem lehet a képen, mert később összeütközésbe került a törvénnyel, és nem kapott ’56-os kitüntetést. Nem úgy Dózsa, akit kitüntettek az ’56-os tevékenységéért.

– Egy kép szereplőjének azonosításához elég egy jelentkező írásos nyilatkozata ahhoz, hogy tényként fogadják el az állítását?
– Ha nincs más adat, mégis mi alapján kérdőjelezhetném meg, hogy Dózsa László igazat mond? Nem nyomozó hatóság vagyok. Furcsa, hogy a bíróság tanúk sorát idézi be ahelyett, hogy Dózsa Lászlót kérdeznék arról, eskü alatt is kitart-e az állásfoglalása mellett.

– Elképzelhetőnek tartja, hogy a bíróság azt állapítja meg, Dózsa László látható a képen?
– Semmit sem tudok kizárni. Az egész jogi eljárás elkerülhető lett volna. Miután jelentkezett a család, én is elismertem a felelősségem. Vállalni kellett volna az anyagi ráfordítást is igénylő következményeket. Ki kellett volna cserélni a plakátokat, falfestéseket. De nem ez történt. Ehelyett a közalapítvány vezetője, Schmidt Mária úgy ment neki a Pruck családnak, a történészszakmának és a sajtónak, hogy a család igényének jogosságát meg sem vizsgálták. Azóta képtelen a közalapítvány és intézményei ebből a helyzetből kikecmeregni. Tavaly november óta csak nőtt azoknak a száma, akiktől a főigazgató asszonynak bocsánatot kellene kérnie. A történtek fényében meglepőnek tartanám, ha ez megtörténne.

– Tallai Gábor, a Terror Háza programigazgatója azt állította a legutóbbi tárgyaláson, hogy Schmidt Mária háromszor utasította önt arra, ellenőrizzék Pruck Pál életét. Ennek viszont ön nem tett eleget. Békés Márton pedig az mondta, hogy minősíthetetlen hangnemben beszélt Schmidt Máriával. Kapott-e ilyen utasítást a főigazgatótól, illetve mit és milyen hangnemben beszélt vele?
– A feladatot, hogy készítsek szakvéleményt Pruck Pálról, az idén kaptam. Azt követően, hogy kiderült, Pruck Erika beperelte a közalapítványt édesapja kegyeleti jogainak megsértése miatt. Mondtam Schmidt Máriának, hogy a vizsgálattól ne várjon csodákat, az előkerült adatok fényében nagy valószínűséggel nem fog változni a szakvéleményem végső konklúziója, azaz Pruck Pál van a képen. Ekkor változott meg a beszélgetésünk ritmusa. Szemrehányásokat tett, például ki vagyok én, hogy ilyen szinten nem vagyok lojális az intézethez, és nem vagyok hajlandó azonosítani Dózsát. Erre közöltem vele, nem azért dolgoztam harminc évet, hogy egy hazug ember védelmében kockára tegyem a hitelességem.

– Ekkor már emelkedett hangon folyt a diskurzus?
– Ekkor is. Ebben a környezetben nem csoda, ha valaki folyamatosan emelkedett hangon beszél velem. Visszautasítottam, hogy nekem megmondják, mi lehet a szakvéleményem. Ugyanakkor elgondolkodtató, hogy Dózsa László visszalépése miért nem volt határozottabb.

– Álláspontja szerint hiteles nyilatkozatot tehet a történtek után a színművész, ha tanúként beidézik?
– Ha elismeri, hogy nem ő van a képen, igen. Kérdés viszont, ennyi év kacskaringó után szavahihető-e.

– Mit gondol, a közalapítvány és intézményei mennyit veszítettek hitelességükből Schmidt Mária főigazgató nyilatkozatai és amiatt, ahogy a közalapítvány az ügyet kezelte?
– Nekem nem tetszik, hogy a közalapítvány ilyen helytelenül, nem szakmai módszerekkel kezeli az ügyet. Ha a szakemberek ezt kritizálják, joggal teszik.

– A honlapján nyíltan írt arról, hogy több alkalommal voltak szakmai véleménykülönbségek, sőt viták ön és Schmidt Mária között. Milyen viták voltak ezek?
– Erről nem nyilatkozhatok, mivel a bíróság csak ebben a témában oldotta fel a titoktartási kötelezettségemet. A szakmai viták mindenesetre tükrözik, hogy nem csak ebben a kérdésben mertem ellenvetéssel élni.

– Kritikákat fogalmazott meg?
– Természetesen. Persze ha elismerésre méltó dolgot csináltunk, annak örültem, mert kicsit a magam sikerének is tudtam be.

– Hogy fogadta Schmidt Mária az észrevételeit?
– Maradjunk abban, nem szerette, ha vannak az ő véleményét nem támogató hangok.

– Véleménydiktatúra van a közalapítvány intézeteiben?
– Ezt sem megerősíteni, sem cáfolni nem szeretném.

– Azért kérdeztem, mert a honlapján a Pruck-ügy kapcsán úgy fogalmazott, hogy a közalapítványnál a „hallgattassák el a másik fél” elve érvényesült.
– Nem ez látszik abból, ahogy a főigazgató az ’56-os intézet a képen Pruckot azonosító vizsgálatára reagált? Vagy amikor a sajtó nem a közalapítvány álláspontját tükröző álláspontot közvetített? A történések nálam is beszédesebbek.

– Milyen vezetőnek látta Schmidt Máriát?
– Az elmúlt másfél évben üresedett ki a kapcsolatunk. Ennek dacára és az azonosításban vétett mulasztásom ellenére 2017 januárjától új szerződést kaptam. Holott azzal számoltam, hogy a Pruck-ügy miatt nem hosszabbítanak velem. Imádom a munkámat és ’56-ot. Azt, hogy összesen legalább 1500 pedagógus előtt beszélhettem ’56-ról. Pályám kiemelkedő szakaszaként értékelem mindazt, amit az emlékévben 1956 emlékének meg- és átörökítésért tettem.

– Befolyásolta szakmai megítélését a mulasztás?
– Ugyan idén májusban saját kérésemre távoztam a közalapítványtól, de a tudományos közélet ugyanúgy a téma egyik mértékadó szakembereként ismer el. Legutóbb a Kossuth téri sortűz ügyében zajló eljárásban kérték a szakvéleményemet. Többen levélben fejezték ki elismerésüket azért, mert vállaltam a tévedésem. Miután Békés Márton elmondta a bíróságon, hogy úgy mertem beszélni a főigazgató asszonnyal, mint senki, voltak, akik elismerően mondták: jól tettem, hogy nem hátráltam meg, mertem ellentétes véleményt nyilvánítani.

– Mit szól ahhoz, hogy Orbán Viktor miniszterelnök az október 23-i beszédében Mindszentyvel, Pongrácz Gergellyel, Wittner Máriával egy mondatban említette Dózsa Lászlót, ezzel lényegében állást foglalva a képügyben?
– Az a véleményem, hogy minden közjogi méltóságnak, így a miniszterelnök is elvitathatatlan joga, hogy az ünnepen a saját akarata szerint tartson emlékező beszédet. Több évtizedes tapasztalatom alapján persze azt is tudom, hogy a beszédek előkészítésében időnként felkérésre személyek, intézmények is részt vesznek. Így azt sem tartom kizártnak, hogy Dózsa László neve a segítők szándékai szerint, kérésükre vagy javaslatukra lett megemlítve.

– Schmidt Mária szólalt meg Orbán Viktor hangján?
– Tény, hogy az ünnepi beszéd az emlékév kormánybiztosa által vezetett Terror Háza Múzeum előtt hangzott el.

– Helyénvalónak tartja, hogy a miniszterelnök ennek alapján kritikátlanul azonosul egy intézmény álláspontjával, amelynek nagy valószínűséggel éppen az ellenkezője igaz? Ezzel pedig lényegében állást foglalt egy, az igazságszolgáltatás előtt lévő ügyben?
– Talán a részemről furcsán hangzik, amit a kérdés kapcsán jeleznem kell. A jelenleg folyó ügyben nem Dózsa László és nem is Horváth Miklós, hanem a közalapítvány az alperes, de ha ő lenne az alperes, akkor is megilletné Dózsát az ártatlanság vélelme. Nem hiszem, hogy a bíróságot Dózsa nevének említésével befolyásolni lehetne.

– Hogyan változott 1956 helye, szerepe az emlékezetpolitikában az Orbán-kormány e hét éve alatt?
– Szerintem a rendszerváltásig érdemes visszamenni az időben. 1989-ben Nagy Imre újratemetésénél a névtelen felkelők jelképes koporsóját is eltemették. Később azonban egyre kevesebb szó esett azokról, akik, ha rövid időre is, de meghátrálásra kényszerítették Moszkvát és hazai bábjait. Ezért örültem annak, hogy az emlékév az ismeretlen hősök bemutatására fókuszált. E tekintetben is mindenféleképpen hasznos volt a megemlékezés. Senkinek a helytállását nem kérdőjeleztük meg, egyszerű hangsúlyeltolódásról van szó. A sokszínűséget akartuk bemutatni.

– Politikai kurzusok között lát különbséget az ’56-hoz való viszonyulásban?
– Értem a kérdését, de nem foglalkozom politikával.

– Osztja Krausz Tamásnak, az ELTE történészének álláspontját, miszerint 1956 emlékezetének alakítását a közalapítvány és intézménye, a Terror Háza sajátította ki?
– Nem. Az emlékév nem erről szólt. A 60. évfordulóra több mint 200 könyv jelent meg, ebből mi csak néhányat írtunk. A szobrokat sem mi állítottuk, nem mi döntöttük el, hogy miről szóljanak az ünnepi beszédek, műsorok, rajzversenyek. Ezt nem lehet tematizálni, az egyes közösségek maguk döntöttek, az elnyert támogatás pályázat szerinti felhasználásáról. Tehát e tekintetben nem volt, nem is lehetett központi irányítás. Nekem sem határozhatták meg, hogy mit gondoljak ’56-ról, miként vélekedjek a képről. Nem lehetett szó központi akarat érvényesítéséről sok száz alkotó művész, tudós szerző, nagyon sok település esetében. Túlzónak tartom Krausz Tamás véleményét.

– Mit gondol, mi ártott többet 1956 emlékezetének: a kép azonosításakor vétett mulasztás, vagy pedig az, ahogyan ezt az ügyet a közalapítvány vezetése kezelte, kezeli?
– Szétválasztanám a kettőt. Az, hogy én rosszul azonosítottam egy képet, véleményem szerint nem befolyásolhatja 1956 emlékezetét. Az, ahogy kezelik, kezeljük ezt az ügyet, a jelenkor elé tart tükröt. Nem ’56-ról, hanem kizárólag rólunk mond véleményt.