Korszakhatárra érkezve most már nyugodtan idesorolhatjuk a 2015 februárját követő időket is. Hogy mi volt a titka a Magyar Nemzetnek a négy évtizednyi kommunista diktatúra idején, amelyben élete felét kénytelen volt leélni, mit jelentett a New York-palota második emeletén lakó szerkesztőséghez tartozni, azt érzékletesen fogalmazta meg lapunk egykori munkatársa, Javorniczky István: „1976. október elsején teljesült akkor már erős vágyam: az akkor legtekintélyesebb magyar napilap, a Magyar Nemzet pályakezdő újságírója lettem. A Magyar Nemzetnél dolgozni akkoriban rangnak számított. A szakmán belül és kívül egyaránt másképp néztek az emberre, ha azzal kért interjút valakitől, hogy ettől a laptól jött. A Népszabadság a hatalmat jelképezte, a Magyar Nemzet a szelíd, de határozott másságot. Korántsem a nyílt szembenállást a fennállóval szemben, de a nüanszbeli különbséget a hivatalos szemlélettől.”
A méltatlan történelmi helyzetek fogságából a Magyar Nemzet előbb-utóbb mindig kiszabadult. Ne feledjük, azért is, mert szerencsére akadtak olyan munkatársak, akik hittek a változás lehetőségében, hogy Pethő Sándor lapja visszanyeri régi fényét. Ugyanebben hittünk mi is, amikor 2015. február 6-án, ezen a groteszk, csúfondáros eseményekben bővelkedő napon megszabadulva az egyre fojtogatóbb gyámkodástól, új munkatársakkal kiegészülve visszatértünk hagyományainkhoz. Szellemünk kifejtésének e lap hasábjain, ahogy Pethő Sándor írta 1938-ban, ettől a pillanattól kezdve valóban nem volt más korlátja, „mint tulajdon lelkiismeretünk, tehetségünk és meggyőződésünk”.
