Heteken át lángolt a gázfáklya

Negyven éve volt a zsanai gázkitörés, amikor huszonhárom napon át hétszázötven ember próbálta elfojtani a nyolcvan méter magas lángoszlopot, tankkal is lőtték a beomlott vasroncsokat, míg végül sikerült az égő gázt visszazárni. Ez volt az első alkalom, amikor egy katasztrófához kivonult a teljes magyar sajtó. „Égsz, mint Zsana!”, „Gáz van, mint Zsanán!” — mondogatták az iskolákban évtizedekig a rosszul felelő nebulóknak. Ma már alig emlékszik a történtekre valaki — mondja lapunknak Lajkó Lajos, Zsana egykori tanácsi vb-titkára, aki többnyire csak az unokái­nak mesél a történtekről.

A tűz közelébe merészkedő olajbányászok védőruházatát vízfüggönnyel hűtötték Fotó: MTI/Karáth Imre

A zsanai gázkitörés 1979. január 25-én, csütörtökön hajnali negyed háromkor történt. Az olajbányászok a kútban béléscsövezést végeztek, amikor a közel két kilométer mélyen lévő földgáz egyszer csak önálló életre kelt, a nyomás az egekig dobálta a korábban elhelyezett csöveket. A helyszínen dolgozó szakemberek azonnal elzárták a kitörésgátlót, de a gáz utat talált felfelé, és belobbant.

A magasra csapó lángcsóva fénye messzire világított, a gáz dübörgő hangja pedig félelemmel töltötte el azokat, akik hallották. A Kőolaj- és Földgázbányászati Vállalat úgynevezett Északi 2-es kútja a következő három hétben a híradások középpontjába került. A tévéhíradó minden este 19.30-kor úgy kezdődött, hogy beszámolt az ipari katasztrófa aznapi eseményeiről, így ismerte meg a kicsiny Bács-Kiskun megyei falu nevét Magyarország.

Az óriási tűztengerben a kút tornya megrogyott, bedőlt. Nyolc lánctalpas traktort kellett a helyszínre vezényelni, hogy a lángok közé esett toronydarabot ki tudják vontatni a tűzből.

Gyorsan olyan kutakat kellett fúrni, amelyből majd sok ezer köbméter víz nyerhető. Pár nap elteltével már két egymástól független lángoszlop világította meg a horizontot. Az egyikben a feketés lángok azt jelezték, hogy egyre több kőolaj tör a felszínre, a másikban a kékes lángok a földgáz jelenlétét mutatták. A tűzoltók két turbóreaktoros berendezést a helyszínre vontatva megkezdhették a kút körüli vízfüggöny kialakítását. A lángok közé speciális védőruhában bemerészkedő olajbányászoknak volt szükségük erre a vízfüggönyre, mert öltözetük csak 500 Celsius-fokig bírta a hőséget.

Zsanán akkor Lajkó Lajos volt a tanács végrehajtó bizottságának titkára. Az idős férfi éppen keresztrejtvényt fejt a konyhájában. Jegyzeteivel telerótt papírtömböket is látok, de mosolyogva jegyzi meg, hogy nem a visszaemlékezéseit írja. Hellyel kínál az unokák fényképeivel dekorált helyiségben az étkezőasztalnál.

– Mint a legtöbb zsanai, én is a rettentő dübörgésre ébredtem, és láttam a félelmetes lángoszlopot. Egymás hangját is alig hallottuk itt az udvaron. Összeálltunk néhányan, és autóval kihajtottunk a helyszínre. A katonaság akkor még nem zárta le az utakat, s nem volt ott a rendőrség, tűzoltóság, be lehetett menni addig, amíg a hőség engedte. Kegyetlenül szeles, esős idő volt, a fákról csepegett az olvadt hólé, távolabb pedig a folyékony, el nem égett gáz ráfagyott a fákra – idézi fel az első szürreális hajnalt az egykori elöljáró.

– Kaptak telefonokat?

– Itt akkor társadalmi megbízatású tanácselnök volt, úgyhogy gyakorlatilag én irányítottam a települést. A hivatali telefon éjszaka nálam csörgött, mondhatni csak nekem volt otthon telefonom. Leginkább a tartalékosok mozgósításához szükséges riadólánc elindítása miatt létesítettek nálam készüléket. Már az 1964-es vb-titkári megválasztásom óta precízen meg volt szervezve: ha én szóltam volna egynek, az szólt volna kettőnek, azok megint sokaknak, hamar felállt volna a rendszer… A gázkitörésnél nem volt erre szükség. Később már mi sem mehettünk a közelébe, elzavarták a kíváncsiskodókat. Telefonon leginkább szakértő tanácsokat kapott a falu, Komlóról, Tatabányáról hívtak mérnökök azzal, hogy egy hatalmas vaslemezt kellene a nyílásra fektetni. Volt, aki erőszakoskodott, hogy küldjek érte autót, mert csak élőben mondhatja el a százszázalékos javaslatát.

– Kapott feladatot a hadseregtől, az oltás irányítóitól?

– Azért, mert Zsana volt a legközelebbi falu, én meg a vb-titkár, senki sem esett hanyatt tőlem. Amikor már hétszázötven ember foglalkozott az oltással, az én jelenlétem, véleményem senkit sem érdekelt, sőt engem se engedtek be az ipari területre. A rendőrök az ingatlanok azonnali elhagyására szólították fel az embereket, de azok az állatállományt féltve megmakacsolták magukat, ezért rám testálták a feladatot, hogy néhány tanyáról költöztessem ki őket. A termelőszövetkezettől kapott traktorral bejártam a környéki tanyákat, s kioktattam a férfiakat, hogy csak éjszaka fűtsenek, nappal ne füstöljön a kémény, és ki se mozduljanak, így nem veszik észre, hogy ott maradtak.

Lajkó Lajos elmondásából kiderül, hogy egy hét elteltével a bajai laktanyából közúton egy T 34-es tank érkezett hozzájuk Zsanára. Mivel a berobbanás pillanatában a kitörésgátló teteje a gázcsőre dőlt, azt onnan emberi erővel nem lehetett eltávolítani, így más megoldáshoz kellett folyamodni. – A tankkal lőtték le a kitörésgátlót a csőről 12.45-kor. Megállították a lővonalban közlekedő Kiskunmajsa–Kiskunhalas vonalon járó személyvonatot is – mondja az idős férfi.

Sugárcsövekkel, haboltókkal, vízágyúkkal, gépjármű-fecskendőkkel támadták a lángokat. A tűzoltók percenként 16 ezer liter vizet lőttek a két lángoszlopba. 1979. február 1-jén érkezett meg Zsanára a szovjet Alekszej Kutyepov tanácsadó, aki Szevasztopolból utazott oda. Már Simon Pál nehézipari miniszter és Szekér Gyula miniszterelnök-helyettes is Zsanára utazott.

Február 14-én az új kitörésgátló három és fél tonnás szerkezetét egy daru emelte be a gázcső fölé, s egy nappal később, délelőtt 11.50-kor „kialudt” a tűz. „Ezzel a kitöréssel úgy voltunk, akár a falusiak az elszabadult bikával.

Nem volt szabad ingerelni, még kevésbé a közelébe menni, viszont meg kellett fogni. Hát, megfogtuk” – nyilatkozta diadalittasan Trombitás István, a Kőolaj- és Földgázbányászati Vállalat vezérigazgatója a köztévé aznapi híradójának.

– Furcsa volt a csend, hogy mindent hallunk, még a tücsök ciripelését is – mondja Lajkó Lajos. A volt végrehajtó bizottsági titkár emlékei szerint a zsanaiak egy ideig ordibálva beszéltek egymással, aztán minden visszatért a régi kerékvágásba. Bekerültek a Szabó család című sorozatba és a kabaréba is azzal a kérdéssel, hogy ki fizeti meg Zsanán a gázszámlát?

Szerinte a mai fiatalokat nem érdekli, hogy mi történt negyven éve Zsanán. Polgármestere is volt a falunak 1994 és 2002 között, sokat viaskodott a zsanai közelmúlt megismertetéséért a pedagógusokkal, mindhiába. Ráadásul Zsanán már nincs is felső tagozat, a kiskunmajsai iskolában pedig még kevésbé foglalkoznak az üggyel. Öt lány- és két fiúunokája van, azoknak beszél a történtekről. Az unokák nagy megelégedésére, akik ilyenkor tágra nyílt szemmel hallgatják.

Lajkó Lajos kitüntetésként a Tűzrendészeti Érem arany fokozatát kapta, de azt más értékekkel együtt eladta egy kiskunmajsai ékszerésznek.

A zsanai lelőhely jelenleg naponta egymillió köbméter gáz kitermelésével járul hozzá Magyarország földgáz-ellátásához.

Harminc év alatt tizennégy szénhidrogén-kitörés történt

A Kádár-korszakot végigkísérte az energiahiány fenyegető réme, amelyen a hazai szénhidrogénipar fejlesztésével, a Barátság I. és II., az Adria-olajvezeték megépítésével, a szovjet és közel-keleti kőolaj- és földgázimport fokozásával és a paksi atomerőmű megépítésével sikerült csak úrrá lenni. Hazánkban az elmúlt harminc év során tizennégy gáz- vagy olajkitörés volt fúrókutaknál. Például Algyőn, Pusztaszőlősön, Füzesgyarmaton és Gellénházán is.

Az Alföldön földtörténeti szempontból fiatal, porózus, laza, üledékes kőzetekben található az ásványkincs, a Dunántúlon idős, töredezett, karsztos kőzet rejti. A különbség oka az, hogy a Kárpát-medence két nagy kéreglemez találkozási pontján fekszik: az egymásba préselődő kontinentális lemez és az afrikai lemez határán – olvasható a Budapesti Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetem internetes archívumának szakanyagában.

Az óceánoknál és a kontinenseket alkotó lemezek széleinél is a földkéreg elvékonyodik, míg a szárazföldek belsejében vastagabb. Magyarországon az említett sajátságok miatt a kéregben lefelé haladva sokkal gyorsabban növekszik a hőmérséklet: 100 méterenként 4-6 Celsius-fokkal, ennek köszönhető hazánk rendkívül gazdag termálvízkészlete.

Ugyanez a jelenség azonban megnehezíti a bányászkodást. Magyarországon a legnagyobb mélységet, 5842,5 métert Hódmezővásárhelyen érték el egy fúrás során, s az ott mért belső hőmérséklet 237 Celsius-fok volt. Az alföldi kitörések általában veszélyesebbek, mert az olaj és a szénhidrogéngáz éghető, a legkisebb szikrától is könnyen belobban, s fáklyaként lángol. A Dunántúlon kisebb az esély rá, hogy belobbanjon egy kút, mert a föld mélye szén-dioxid-gázt is rejt, ami nem ég.