A klímaváltozással kapcsoltban, ellentétben egyes klímapszichológusokkal – igen, ilyen is van! –, nekem valahogy mindig az a nem mai vicc jut eszembe, amikor a vonaton egy fülékében utazik egy úrihölgy, egy ficsúr és a székely bácsi. A hosszú út során az ifjak egyre csak berzenkednek, hogy ilyen, na meg olyan meleg van, télen persze kibírhatatlanul hideg, vagy egyáltalán nincs is tél, sőt a vonaton éppen nem működik rendesen a szellőzés, ezért alig elviselhető a hőség, szinte ájulásra ítéltetettek az itt utazó emberek.
A nagy egyetértésben fél óra elteltével el is fogy a téma, de a hölgy észbe kap, micsoda illetlenség, hogy kirekesztik a bácsit a beszélgetésből, ezért megkérdi: – Önnek mi a véleménye erről az irdatlan melegről, ami már teljesen elviselhetetlen? A székely bácsi csak egy szóval válaszolt, pontosan annyival, amennyit a téma szerinte megérdemelt: – Megszoktam.
Mielőtt még klímaváltozás-tagadónak könyvelne el bárki is, persze hogy nem tagadom a klímaváltozást. Épeszű ember nem is teheti, hiszen a Föld klímája folyamatosan változik már több milliárd éve. Volt itt hideg is, meg meleg is, amit vagy megszokott az élővilág egy része, vagy nem...
Számomra csak az lenne érdekes, hogy például Szibériában egy Belgium nagyságnyi terület lángolása, vagy fél Florida hetekig tartó tűzkatasztrófája, esetleg egy kitörő vulkán „természetes szennyezése” befolyásolja-e jobban bolygónk klímáját, vagy a lépten-nyomon sugalmazott emberi szén-dioxid kibocsátás? Azé a szén-dioxidé, amiről ráadásul azt tanítjuk már az általános iskolákban is, hogy az bizony a növények fotoszintéziséhez, ezzel egyúttal azok növekedéséhez is nélkülözhetetlen. Mert érdekes módon, a „természetes szennyezés” és az emberi beavatkozás mértékének összehasonlítása valahogy mindig elmarad.
A tapasztalat azt sejteti, hogy ez nem lehet a véletlen műve.
