Bánatos állatok várják a gazdájukat

Budapest keleti szélén, nem messze a körgyűrűtől, Rákoscsaba határában található a Noé Állatotthon. A hajléktalan, magukra maradt jószágok gyámolítását szolgáló telepet nemes lelkű, jó szándékú emberek alapították 1992-ben. Adományokból és egyszázalékos adófelajánlásokból működik az otthon, amelynek megálmodója és vezetője, Matuschek Zoltán a szomszédos Kőbányán nőtt föl, és már gyerekként pártfogásba vett minden elesett, elhagyott kutyát, macskát, madarat. Máig ezt teszi.

A lakók zöme persze kutya, de van itt elárvult nyúl, ló, szamár, és ahogy a képen látszik, kecske és tyúk is Fotó: Teknős Miklós

Hirtelenjében nem tudnék olyan állatot mondani (a nagyragadozókat leszámítva), amelyikből ne lenne a telepen. Sorolom is, akikbe odabent, a gazdasági udvarnál belebotlik az ember: ló, szamár, őz, nyúl, kecske, birka, láma, sakál, szarvas, borz, vaddisznó, róka, ölyv, varjú, marha, fácán, pulyka, kacsa, tyúk, galamb, mosómedve sétál, bolyong, totyog itt békés összevisszaságban. Ide kerültek annak idején a Hajdú-Bét-tüntetéseken szabadjára eresztett Bajnai-libák is.

A lakók zöme persze kutya (nagyjából négyszázan vannak), az ő sorsukon merengek.

Nem tagadom, elfogult vagyok a menhelyi kutyusokkal szemben. Már csak azért is, merthogy az enyém is onnan érkezett hozzám idestova kilenc éve. Bari (a hivatalos papíron Barichello) kutyámat elsőre fehér pulinak mondaná az ember, ám valójában keverék – vagy, ahogy mondani szokás: világválogatott. Hát aztán? Számít az? Bari végtelenül jámbor jószág, unokáim felváltva dögönyözik, a fiúk a hátán lovagolnak, a kislányok masnit biggyesztenek bozontos szőrzetébe – és ő ájult örömmel tűri a legvadabb kiképzést is. Csak a postást ugatja meg mérgesen, de hát az, ugye, hivatali kötelessége.

A nagy találkozásokat a sors szervezi. A miénket biztosan.

Állatmenhelyről kutyát hazavinni embert próbáló vállalkozás. Szorongva mész ki a telepre, ahol aztán hosszan, nagyon hosszan járkálsz, tépelődsz a ketrecek előtti gödrös földutakon. Te őket nézed, ők téged. A kőszívet is meglágyítja a tekintetük. Hát még a tiédet… Bármelyiket választod végül, az otthagyottak pillantását magaddal viszed.

Szombatonként nyílt napot tart a menhely. Ilyenkor a látogató elviheti a kutyákat sétálni a környékre. Előfordul, hogy alkalmanként hat-nyolc kutya is gazdára talál. A jelentkezőket persze alaposan „lekáderezik” – tudom meg Schneider Kingától, a telep sajtósától –, örökbefogadási szerződést csak azzal köt a menhely, akiről meggyőződik, jó körülmények között tartja majd a kutyust, gondos gazdája lesz. Chipezve, oltva, ivartalanítva adják ki az állatokat. Sorsukat később is nyomon kísérik. Sokan úgy gondolják, a menhelyről hazavitt kutyák vadak, kiszámíthatatlanok. Szamárság. Valahol olvastam, hogy még a felnőtt kutya is képes pár hét alatt megszeretni az új gazdát, ugyanolyan erősen kötődni hozzá, mint az előzőhöz. Talán a megkapott bizalmat hálálja meg? Ki tudja.

A lakók zöme persze kutya, de van itt elárvult nyúl, ló, szamár, és ahogy a képen látszik, kecske és tyúk is
Fotó: Teknős Miklós

Hinnénk-e, hogy a fekete színű kutyától ódzkodnak a befogadók (miközben a gyerekek épp feketét szeretnének hazavinni)? Pedig így van, ezt az egyik gondozó, Piroska meséli, miközben körbejárjuk a ketreceket. Hogy miért, azt ő sem igazán érti. Vannak kutyák, akik azért kerültek ide, mert a gazda új helyre költözött, és ott már nem tart rá igényt, a másik meg azért, mert egyszerűen megunták. Hoznak ide út mentén talált, ottfelejtett kutyust is. Vannak emberek, akikből hiány­zik az emberség.

Hogy az örökbefogadó milyen? Sokféle: friss házas, friss nyugdíjas, friss özvegy… Vagy csak egyszerű, érző ember.

A súlyosan sérült vagy a szenvedő menthetetlenek kivételével itt egyetlen állatot sem altatnak el. Sőt, amennyi elaltatásra ítélt kutyát csak el tudnak hozni a sintértelepekről, mind elhozzák. Az életük végéig kezelésre szoruló állatok halálukig itt maradnak. Ez itt alapvetés.

Korábban, még Bari kutyám előtt is volt nálam menhelyi kutyus. A hároméves apró Rezgő tőlem kapta a nevét, merthogy minden ízében reszketett, amikor a szörnyű kolontári vörösiszap-katasztrófa másnapján hozzám került. A tragédia sok állatáldozata közül ő volt az egyik legelesettebb. Hömpölygő iszapár sodorta a deszkadarabot, amin kucorgott szegény azon a rettenetes napon. Matuschek Zoltán noésai mentették meg és vitték a pesti telepre, onnan került hozzám. Amikor magamhoz öleltem, pillanat alatt abbahagyta a remegést. Percekkel később már a kertben masírozott, szemügyre vette a terepet, a két öreg házőrzőmet, a rémült macskát, majd farkát csóválva a lábamhoz törleszkedett. Csupán a fürdetésnél riadt meg kicsit – percekig ömlött szőréből a ráragadt vörösiszap –, de hófehérre szárítva már a tányért kereste. Aztán a barátságomat. Éjszakára beengedtem a házba, gyorsan elaludt a kiszolgált szőnyegen. Sokáig, nagyon sokáig néztem a kis túlélőt. Mit tagadjam, megnedvesedett a szemem.

Míg jövök kifelé a telepről, azon merengek, milyen érdekes: magányosságaink, szorongásaink is gyógyíthatók. Néha még a patikáig sem kell elmennünk, elég kitárni az ajtót, beengedni rajta egy messziről jött, törődött, nehéz sorsú vándort, legyen az akár egy borzas, szomorú tekintetű kutya. Teljes életünkhöz talán éppen ő a megkerülhetetlen társ. A rád vakkantó boldogság, aki mindenen átsegít, legyen az akár közúti zebra, akár lelki úttorlasz.