Bánatos állatok várják a gazdájukat

Budapest keleti szélén, nem messze a körgyűrűtől, Rákoscsaba határában található a Noé Állatotthon. A hajléktalan, magukra maradt jószágok gyámolítását szolgáló telepet nemes lelkű, jó szándékú emberek alapították 1992-ben. Adományokból és egyszázalékos adófelajánlásokból működik az otthon, amelynek megálmodója és vezetője, Matuschek Zoltán a szomszédos Kőbányán nőtt föl, és már gyerekként pártfogásba vett minden elesett, elhagyott kutyát, macskát, madarat. Máig ezt teszi.

A lakók zöme persze kutya, de van itt elárvult nyúl, ló, szamár, és ahogy a képen látszik, kecske és tyúk is Fotó: Teknős Miklós

A lakók zöme persze kutya, de van itt elárvult nyúl, ló, szamár, és ahogy a képen látszik, kecske és tyúk is
Fotó: Teknős Miklós

Hinnénk-e, hogy a fekete színű kutyától ódzkodnak a befogadók (miközben a gyerekek épp feketét szeretnének hazavinni)? Pedig így van, ezt az egyik gondozó, Piroska meséli, miközben körbejárjuk a ketreceket. Hogy miért, azt ő sem igazán érti. Vannak kutyák, akik azért kerültek ide, mert a gazda új helyre költözött, és ott már nem tart rá igényt, a másik meg azért, mert egyszerűen megunták. Hoznak ide út mentén talált, ottfelejtett kutyust is. Vannak emberek, akikből hiány­zik az emberség.

Hogy az örökbefogadó milyen? Sokféle: friss házas, friss nyugdíjas, friss özvegy… Vagy csak egyszerű, érző ember.

A súlyosan sérült vagy a szenvedő menthetetlenek kivételével itt egyetlen állatot sem altatnak el. Sőt, amennyi elaltatásra ítélt kutyát csak el tudnak hozni a sintértelepekről, mind elhozzák. Az életük végéig kezelésre szoruló állatok halálukig itt maradnak. Ez itt alapvetés.

Korábban, még Bari kutyám előtt is volt nálam menhelyi kutyus. A hároméves apró Rezgő tőlem kapta a nevét, merthogy minden ízében reszketett, amikor a szörnyű kolontári vörösiszap-katasztrófa másnapján hozzám került. A tragédia sok állatáldozata közül ő volt az egyik legelesettebb. Hömpölygő iszapár sodorta a deszkadarabot, amin kucorgott szegény azon a rettenetes napon. Matuschek Zoltán noésai mentették meg és vitték a pesti telepre, onnan került hozzám. Amikor magamhoz öleltem, pillanat alatt abbahagyta a remegést. Percekkel később már a kertben masírozott, szemügyre vette a terepet, a két öreg házőrzőmet, a rémült macskát, majd farkát csóválva a lábamhoz törleszkedett. Csupán a fürdetésnél riadt meg kicsit – percekig ömlött szőréből a ráragadt vörösiszap –, de hófehérre szárítva már a tányért kereste. Aztán a barátságomat. Éjszakára beengedtem a házba, gyorsan elaludt a kiszolgált szőnyegen. Sokáig, nagyon sokáig néztem a kis túlélőt. Mit tagadjam, megnedvesedett a szemem.

Míg jövök kifelé a telepről, azon merengek, milyen érdekes: magányosságaink, szorongásaink is gyógyíthatók. Néha még a patikáig sem kell elmennünk, elég kitárni az ajtót, beengedni rajta egy messziről jött, törődött, nehéz sorsú vándort, legyen az akár egy borzas, szomorú tekintetű kutya. Teljes életünkhöz talán éppen ő a megkerülhetetlen társ. A rád vakkantó boldogság, aki mindenen átsegít, legyen az akár közúti zebra, akár lelki úttorlasz.