Bandholtz tábornok szobrának kálváriája

1919. október 5-én Harry Hill Bandholtz amerikai dandártábornok a Szövetséges Katonai Misszió tagjaként megakadályozta, hogy a Budapestet ekkor már két hónapja megszállva tartó román királyi haderő kifossza a Magyar Nemzeti Múzeumot. James Loree és Nathan Horovitz amerikai ezredesek kíséretében Bandholtz olyan erélyesen lépett fel, hogy az a mai napig heves érzelmeket és reakciókat vált ki mind Budapesten, mind Bukarestben.

Lenne méltóbb helye is a Szabadság térnél Fotó: MTI/Jászai Csaba

Bandholtzot olyan mértékű tisztelet övezte a Horthy-korszak folyamán, amit angolszász részről egyedül a magyar revízió ügye mellett konzekvensen kiálló Lord Rothermere élvezett. A rendszer azonban több tényezőn nagyvonalúan átsiklott, és Horthy Miklós rendszere indokolatlan dicshimnuszokkal illette a tábornokot. Kultuszának része volt, hogy állítólag lelkesen üdvözölte Horthy 1919. november 16-i bevonulását.

A valóságban Bandholtz csupán egy korrekt katona volt, aki becsületesen látta el feladatát. Bizonyította ezt öt héttel később bizalmas körben tett nyilatkozata: „Magyarország román megszállásából ítélve kis latin szövetségeseink egy Mississippi folyóbeli ragadozó hal kifinomult fosztogató étvágyával rendelkeznek, egy fiatal kakukkmadár lovagi ösztönével s ugyanazzal az igazság utáni vágyakozással, mint amilyen vágyakozást egy tengeribeteg tanúsít sertéshús és bab iránt.”

Bandholtzot 1919. december 13-án felmentették budapesti beosztásából, de az országot csak 1920. február 10-én hagyta el a Párizsba utazó magyar békedelegációval együtt.

Mint minden nagy formátumú ember, úgy az 1923 után már vezérőrnagyi rendfokozattal bíró Bandholtz is akkor váltott ki jelentős hatást, amikor már régen nem élt. Bő két emberöltővel 1919 után, amikor 1978-ban az amerikaiak visszaadták a Szent Koronát, Bandholtz személye volt az egyik ok, amiért az állampárt megtiltotta, hogy nemzeti főereklyénk visszaadását a Magyar Televízió élőben közvetítse.

A Cyrus Vance külügyminiszter által vezetett USA-deputáció érkezése előtt, az előkészítő tárgyalások folyamán ugyanis az amerikaiak többször utaltak arra – és ebben tökéletesen igazuk is volt –, hogy a meglehetősen viharos XX. századi amerikai–magyar relációban Bandholtz tette a kétoldalú kapcsolatok egyik csúcspontját képezte. Az MSZMP KB azonban félt attól, hogy a tábornok említése is kiélezi a magyar–román kapcsolatokat: itt a szokásos, „a szomszédos népek érzékenységére való tekintettel” mantra jelentkezett.

Végül ez az ügybuzgalom feleslegesnek bizonyult, hiszen Vance-ék nem emlékeztettek 1919. október 5-re.

Bandholtz személyes érdemei, karakán és férfias kiállása azonban nem változtat azon a szomorú tényen, hogy a tábornok azon Egyesült Államok katonája volt, amely 1917. december 7-én hadat üzent az Osztrák–Magyar Monarchiának, azaz hazánknak.

Az amerikai agresszió válasz volt a Monarchia olaszokkal szemben vívott defenzív háborújának egyetlen sikeres ellentámadására, a caporettói áttörésre. Az amerikaiak, élükön Woodrow Wilson elnökkel a következő hónapokban sikeresen bomlasztották fel a Monarchiát és törölték le a térképről a Szent István-i birodalmat a novus ordo seclorum jegyében. Ezt az országot ugyanis 1918–1919 elején a wilsonizmus mákonya tette tönkre, hasonló károkat okozva, mint a bolsevik proletárdiktatúra.

Bandholtz szobrának fentiek fényé­ben nem sok keresnivalója lehet a Szabadság téren. Amikor a Horthy-korszak folyamán – azaz 1936-ban – felavatták Ligeti Miklós művét, a világháborúban megalázott nemzet joggal fejezte ki háláját és tiszteletét ezen a módon. Emlékeztetnünk kell azonban arra, hogy 1936 Szabadság tere nem napjaink Szabadság tere volt, hiszen gyökeresen eltérő emlékezetpolitika alakította ki a közteret, amelyet aztán az 1945 utáni bolsevik rendszerváltoztatás a szó legszorosabb értelmében eltörölt a föld színéről.

Természetesen nemcsak a Magyar Fájdalom Szobrának, valamint a trianoni katasztrófára emlékeztető emlékműnek, hanem az „imperialista” Bandholtz szobrának is távoznia kellett a térről, igaz, utóbbinak csak 1949-ben.

A szobrot végül a haláltusáját vívó Kádár-rendszer részlegesen restaurálta még 1989-ben, szimbolikus módon elismerve az Egyesült Államok gazdasági érdemeit, hiszen az 1970-es évek végétől jelentős mértékben az amerikaiak által kihelyezett hitelek tették lehetővé „progresszív” szocialista rendszerünk fenntartását, amit világbanki, illetve IMF-tagságunkkal is biztosítottak.

1989. július 6. nem pusztán Kádár János halálának, Nagy Imre és mártírtársai rehabilitációjának, hanem e szobor újjáavatásának a napja lett. Mindent egybevetve: e bátor és tiszteletre méltó úriember szobra – a Ligeti által 1936-ban létrehozott formában – sokkal méltóbb helyet nyerhetne a bandholtzi emlékezetes tett helyszínén, vagyis a Múzeumkertben.