Komor dicsőséggel – Tisztelgő túra a 2. Magyar Hadsereg emléke előtt

Emlékmisével és hagyományőrzők felvonulásával indult el a huszadik Doni hősök emléktúra Székesfehérvárról. A szervezők január közepétől február közepéig leginkább a felejtés ellen küzdenek, és azért, hogy ismerjék el hősöknek a doni magyar katonákat. Húszéves igyekezetük nem sikertelen, az emléktúra ma már olyan nemzetközi zarándoklattá vált, amelyen több mint hétszázan vesznek részt.

Szovjetunió, 1942. A 2. magyar hadsereg gyalogos alakulata a Don-kanyarban. Az eredeti felvétel készítésének pontos dátuma és helyszíne ismeretlen. MTI Fotó: Reprodukció Fotó: MTI

Meglepett turisták fényképezik a székesfehérvári Szent Imre-templom bejárata előtti teret. Kivételesen nem a városközpont szépsége köti le a figyelmüket. A fotótémát olyan katonák jelentik, akik – mintha hetvenhét évet mentünk volna vissza az időben – második világháborús egyenruhában feszítenek, korabeli rohamsisakban és fegyverekkel. A jubileumi, huszadik Doni hősök emléktúra elindítására készülnek. Előttük egy főhadnagy adja az utasításokat báránybőr hósapkában. Ő Jásdi Balázs, a Magyar Honvédség Hadkiegészítő, Felkészítő és Kiképző Parancsnokságának munkatársa, a hagyományőrzők vezetője, az emléktúra főszervezője. Jásdi húsz évvel ezelőtt negyedmagával kezdte el szervezni az első túrát, ma már több mint hétszázan vesznek részt a rendezvényen, amely nemzetközi zarándoklattá vált. A tavalyi résztvevők húsz százaléka tartalékos katona volt, és sok külföldi tartalékos is van a menetszázadokban.

A rendezvény annyira kinőtte magát, hogy tizenkét helyszínen indulnak emlékmenetek. Az esemény fővédnöke a honvédelmi miniszter, és a Magyar Honvédség első embere, Korom Ferenc altábornagy, parancsnok adja ki a díszparancsot, amellyel az emléktúra elindul. A huszadik évforduló alkalmából emlékmisével egybekötött rendezvénnyel zajlott a menetszázadok jelképes elindítása Székesfehérváron. Az emléktúrán hagyományos katonák, tartalékosok, hagyományőrzők, honvéd-középiskolások és civilek is részt vesznek. A hagyományőrzőkön a második világháborúban rendszeresített magyar katonai egyenruhát és fegyverzetet lehet látni. Illetve van egy kis könnyítés.

– A korabeli bőrtalpú bakancs helyett a túrán gumitalpú lábbelit viselhetnek a résztvevők, mert az kevésbé balesetveszélyes – avat be a részletekbe Jásdi főhadnagy. A fejfedőjéről azt is elárulja: a hósapkát a királyi hadseregnél téli óvócikknek nevezték, ennek a másolatát készítették el a hagyományőrzőknek. És ha már a felszerelésnél tartunk, kitérünk arra is, mennyire igaz az az állítás, hogy a Donnál harcoló 2. Magyar Hadseregnek nem volt megfelelő a ruházata és a fegyverzete. Mint mondja, a katonáink felszerelése Kárpát-medencei körülmények között, a kor színvonalán jónak számított. A ruházat és a haditechnikai eszközök további kiegészítése tervben volt, de nem számítottak az oroszok támadására, és nem voltak megfelelőek a szállító járművek sem az utánpótláshoz. A hagyományőrzők vezetőjének saját családi emlékei is vannak a Donról, mint sok más résztvevőnek.

– Az én nagyapám pilótaként volt kint a Donnál. Mivel repülőgép nélkül maradt, fegyverrel a kézben, gyalogosan tört ki az oroszok gyűrűjéből. Egyébként is kalandos volt az élete, a háború végén munkaszolgálatos behívót kapott, de nem vonult be. Ezért 1944 végén a nagymamámmal együtt begyűjtötték a nyilasok, kis híján az áldozatuk lett. A háború után meg „rohadt fasisztának” tartották, mert szovjet gépeket lőtt le a keleti fronton – fűzi hozzá. Mint sok más egykori katonát, Jásdi Balázs nagyapját is a sport mentette meg később, evezős-mesteredzőként hagyták teljes életet élni.

Fotó: MTI

Nem véletlen tehát, hogy a főhadnagy lelkiismeretesen, kitartóan őrzi a doni katonák emlékét. Az álláspontja szerint ezekre a honvédekre ma már nem lehet csak áldozatként tekinteni, mint ahogyan azt tették a háború után évtizedekig. – A gyász ideje lejárt. A túlélő katona is hős, az áldozatkultuszt fel kell hogy váltsa a hőskultusz, a hősök tisztelete – véli a hagyományőrző. – A hősi emlékműveinken is csak az áldozatok nevét tüntetik fel, ezért mindenfelé próbáljuk kezdeményezni, hogy kutassák fel azt is, hányan jöttek vissza élve a Dontól. Az ő nevüket is szám szerint kőbe kellene vésetni, hogy az arányokat is lássák a mai kor emberei. Hogy lássák, akinek sikerült az áttörés, az nem pusztult el. Don nem Mohács – jelenti ki.

A Doni hősök emléktúra egyik célja is ez, ma már 250 településen fordulnak meg ilyenkor január közepétől február közepéig, és mindenhol azt javasolják, hogy ne gyásznap legyen a megemlékezésből, hanem inkább elgondolkodtató, figyelemfelkeltő rendezvényeket tervezzenek. A menetszázadok naponta átlagosan tizenöt kilométert tesznek meg gyalogszerrel, de ez függ a terepviszonyoktól és a csapatok összetételétől is.

Minél kisebb településre látogatnak el, annál jobban várják és annál nagyobb szeretettel fogadják őket. Ennek Jásdi Balázs szerint a toborzásban is nagy szerepe van. Ahol ugyanis megszűntek az alakulatok, ott nem nagyon látnak katonát. Sok hagyományőrzőből tartalékos katona is lesz később. A családi emlékezet felélesztése is fontos. Tavaly a Honvédsuli Egyesület vonulásakor egy idős hölgyben az édesapja emlékét idézte fel az egyik fiatal hagyományőrző alakja. Később ki is derítették, hogy ez a katona hol esett el és hol található a sírja. Az emléktúra résztvevői rendszeresen találkoznak a meneteléseiken idős emberekkel, akik könnyes szemmel integetnek nekik a kapuból. – Úgy gondoljuk, az hal meg igazán, akit elfelejtenek. Mi a felejtés ellen is küzdünk – fogalmazza meg a túra egyik legfontosabb célját Jásdi Balázs.

Második világháborús egyenruhában áll elénk a huszáros bajuszú Szakály András Tamás is. A füzéri helytörténeti és hadtörténeti kör elnöke, a helyi katonai hagyományőrző részleg parancsnoka is támaszkodhat a családi hagyományokra. A felmenői huszárok voltak az első világháborúban, de gyalogos katonák is voltak közöttük. Ezt az édesanyja neve is őrzi, Huszár Lackó Margitnak hívják. Nemcsak kapcsolódtak a Doni hősök emléktúrához, hanem a helyiekkel is tartják a kapcsolatot, kutatják az őseik katonai múltját. – Füzér hősi halottainak a doni ütközet volt a nagy temetője – emlékezik szülővárosának áldozataira. A kutatás azonban nehéz munka ma már, kevés a még élő veterán, az orosz levéltárak pedig csak most kezdenek megnyílni. Egyszerű tárgyak, fényképek, használati eszközök azonban előkerülnek, amelyek segítenek néhány eltűnt katona azonosításában a térségben. Egy idős néni például kereste az egyik rokonát, aki a háború alatt tűnt el.

„Ha felveszem az egyenruhát, egy kicsit úgy érzem, mintha a dédnagyapám bőrébe bújtam volna”
Fotó: Teknős Miklós

A férfi 1944-ben a Füzéren átvonuló front idején még beköszönt egy családhoz, ott hagyott egy fényképet, de ment tovább a bajtársaival. A néni zokogott, amikor átadták neki a fotót, amely nemrég került elő. Amikor az embert próbáló gyaloglás nehézségeiről kérdezem, elmosolyodik: – Hegyi gyerek vagyok, de vannak köztünk felvidékiek, kárpátaljaiak, így bírjuk a „kiképzést” – mondja. Őket ugyan mindenhol meleg szállás, meleg étel és meleg víz is várja, de vannak keményebb pillanatok is. Az egyik túrán például egy vízimalomban aludtak éjszaka. Hajnalra mínusz 20-21 fok volt. Amire elérték az első települést, jégcsappá fagyott a bajszuk. A túra azonban erős közösséget kovácsol belőlük, és vannak köztük fiatalok is.

Az egyik ilyen fiatalember Maczik Ferenc, aki a Felvidékről érkezett. – Nagyon jó érzés részt venni ezeken a meneteken – érzékenyül el a fiú –, ilyenkor sokat gondolok a dédnagyapámra, aki harcolt a második világháborúban, de sikerült hazatérnie. Ha felveszem az egyenruhát, egy kicsit úgy érzem, mintha az ő bőrébe bújtam volna – fűzi hozzá. Maczik Ferenc leginkább a koszorúzásokat szereti.

– Lehet, hogy útközben feltöri a bakancs a lábunkat, de mindenhol meleg szívvel fogadnak minket – magyarázza meg, miért csatlakozott a menetelőkhöz. A beszélgetésünknek itt azonban véget kell vetni, kezdődik az emlékmise a Szent Imre-templomban. A rendezvényen a helyi városvezetők is a tiszteletüket teszik, köztük Cser-Palkovics András polgármester. A misén Spányi Antal megyés püspök többek között arról szól, hogy a doni áttörésről so­káig nem volt szabad beszélni, vagy csak úgy, mint egy olyan dologról, amiért örök időkig szégyellnünk kell magunkat. Pedig a katonák bátorságából és példamutatásából nekünk is tanulnunk kell. A szertartás előtt hasonló gondolatokat fogalmaz meg Töll László ezredes, a Nemzeti Közszolgálati Egyetem adjunktusa is. Kijelenti: a múltbéli vádak nem igazak a 2. Magyar Hadseregről.

Az ezredes szerint nem értelmetlenül és nem meghalni küldték a katonáin­kat a Donhoz, és a vezetők nem hagyták cserben őket. Töll László oroszországi levéltári kutatásai szerint januártól márciusig két orosz front közel negyvennyolcezer embert veszített ezen a frontszakaszon. A szegényesen felszerelt katonáinkra támadó szovjetek elveszítették a páncélosaik kétharmadát. Nem véletlen, hogy még a legyőzőink is elismerték a magyarok helytállását, hősiességét, nem tekintettek bennünket áldozatoknak. A 2. Magyar Hadsereg tehát megőrizte a becsületét. – A gyász ma már a családokban zajlik, a hadsereg viszont másképp emlékezik a halottaira – fogalmazott az ezredes.

– Komor dicsőséggel.